Kultúra filmkritika

Amundsen a fejébe vette, hogy egyszer jéggé fagy valahol a senki földjén

Sokadjára ugyan, de csak sikerült neki. Legalábbis a róla készült norvég életrajzi film megtekintése után nem lesz pozitív képünk a nagy felfedezőről. Kérdés, hogy az alkotók szándéka is ez volt-e.

Espen Sandberg sorozatban készít nagyszabású életrajzi filmeket a norvég történelem nagy alakjairól: eddig a második világháborús ellenállóról, Max Manusról (2009) és Thor Heyerdahlról (Kon-Tiki, 2012), most pedig a legendás felfedező, Roald Amundsen került sorra. A korábbiakhoz hasonlóan nagy költségvetésből készült produkció az év legnagyobb érdeklődéssel várt norvég filmje volt, ami teljességgel érthető, hiszen Amundsen tényleg az egyik legismertebb valaha élt norvég, aki elsőként érte el a Déli-sarkot, elsőként járt mindkét sarkon, és elsőként hajózott át az Északnyugati átjárón is. Tényleg egy rendkívüli ember volt tehát, akinek az élete nem csak a norvégokat érdekli, sőt. A gond csak az, hogy az ilyen rendkívüli emberekről szóló életrajzi filmek sokszor amiatt okoznak csalódást, mert kiderül belőlük, hogy a főhős valójában egyáltalán nem az a példakép, aminek gondoltuk. Legalábbis Amundsennel pont ez a helyzet, de a konvencionális életrajzi filmmel nem is ez az egyetlen probléma.

Sandberg túl hosszúra nyúlt filmje a kétségtelenül fordulatos életútból nem részesít kitüntetett figyelemben egyetlen részletet sem, vagyis nem egy expedícióra fókuszál a sok közül, hanem megpróbálkozik egy nagy Amundsen-portréval, és ezzel nem is hozza könnyű helyzetbe magát. Ráadásul az egészet beleteszi egy dupla keretbe: a film a sarkkutató (Pål Sverre Hagen játssza) utolsó, végzetes expedíciójával indul és végződik, illetve a barátnője, Bess Magids (Katherine Waterston) illetve bátyja, Leon Amundsen (Christian Rubeck) beszélgetése alapján mutatja be a történet első felét. Közben érintünk minden fontosabb epizódot, de így például a déli-sarki expedíció, amely mindegyik közül a legismertebb, szintén csak egy út lesz a sok közül, amelyen viszonylag gyorsan túl is jutunk, és igazából a többi felfedezésbe is csak belekap kicsit a sztori.

Fotó: Vertigo Média

Szólhatna ez a film a vakmerő, becsvágyó és kitartó Roald és a sokáig afféle menedzser-szerepet betöltő, földhözragadtabb, gyakorlatiasabb Leon közötti viszonyról, de ezt sem tárja fel rendesen, arról nem is beszélve, hogy Amundsen nőügyei is elég zavarosak, azt pedig végképp nem indokolja meg a film, hogy miért pont Bess kap ilyen kitüntetett szerepet, és leginkább csak ott van a filmben, mert beleírták. Még nagyobb probléma, hogy hiába követ el mindent a rendező, hogy érzelmi reakciókat váltson ki a nézőkből nagyívű és giccses filmzenével, és drámainak szánt csúcspontokkal, amikor ezekkel a vérszegényre sikerült figurákkal bármi történhet, a szemünk sem rebbenne. A film tehát inkább az akció, a természet erőivel folytatott küzdelem helyett a drámára helyezi a hangsúlyt, annak viszont elég sekélyes és vontatott.

A filmből ráadásul Amundsent magát sem ismerjük meg igazán, vagy legalábbis nagyon felületes képet kapunk róla, amely egyáltalán nem hízelgő: ez az Amundsen nem egy hős felfedező és kutató, hanem egy egoista, elviselhetetlen és felelőtlen kalandor, akit példaképével, Fridtjof Nansennel szemben nem a tudományos érdeklődés és a felfedezés motivál, hanem kizárólag az egyéni dicsfény, hogy mindenhová ő érjen oda elsőként. Még amikor utolsó útján Umberto Nobile megmentésére indult, akkor is a saját szereplése érdekelte. Mindeközben kicsinyes, a személyes konfliktusait képtelen felnőtt módjára rendezni, a támogatóit kihasználja, és mégis iszonyatos sértettség van benne – még a halott Scott kapitánnyal szemben is, amiért utólag belőle lett hős. Nem tudhatjuk, hogy Roald Amundsen tényleg egy ripők volt-e, de ha meg igen, akkor ebbe is jobban belemehetett volna a film, mert a filmbeli Amundsenben semmi „ellentmondásos” nincs.

Ezekért azért is kár, mert a film ránézésre nagyon is rendben van: az a kevés a sarkvidéki jelenet látványos, impozáns a film megjelenése, sikeresen adja vissza az 1910-es és ‘20-as évek világát is. Lehet dicsérni a színészek többségét, bár ezt a forgatókönyv alaposan megnehezíti, és külön elismerésre méltó az operatőri munka is, de Roald Amundsenhez nem kerülünk közelebb. A filmben is feltűnő másik norvég felfedezőről, Nansenről például sokkal pozitívabb képet kapunk, és az is lehet, hogy róla hálásabb lett volna filmet forgatni. De lehet, hogy jobb ez így, mert a végén róla is készül egy illúzióromboló mozi.

Amundsen, 2019, 125 perc. 24.hu: 5,5/10

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.