A színház különböző részterületeivel foglalkozva mindannyian tevékenyen dolgoznak a szakmában, tehát aligha a kényszer hívta életre a NARRATÍVA ötletét. De akkor mi?
Kovács D. Dániel: Minket erős jóindulattal lehet csak pályakezdőnek nevezni. Legalább négy éve mindenki dolgozik már itt-ott, és ennyi idő alatt azért kialakul, hogy a Színműről – vagy kinek honnan – kilépve hogyan lehet érvényesíteni azokat az eszközöket, elemzőkészséget, amit megtanultunk, hogy mindez hol és hogyan tud megmutatkozni jól. És nekem egyszer csak – talán azért is, mert most született gyerekem – átkattant valami a fejemben azzal kapcsolatban, hogy azon túl, hogy meghívott rendezőként dolgozhatok remek társulatokkal, vagy a szakmától elismerő visszajelzést kapok, mégis mit szeretnék elérni a színházcsinálással. Itt, Budapesten a független színházi szcéna nem egy őrült terebélyes terület, járunk egymás előadásaira, ismerjük egymást, szeretjük, vagy épp hogy nagyon nem szeretjük egymás melóját. Így azt is láttam, hogy nem csak én vagyok így, hanem hanem azt, hogy hogyan tudnánk a minket körülvevő világról beszélni, akár nem ideális körülmények között is. Ez a mániákus akarás erősen megvan ebben a csapatban. Hamar kiderült az is, hogy egy ilyen közös platform érdekérvényesítésre is jó lehet, könnyebb a közösséggel pályázni, és piszok sokat tudunk tehermentesíteni egymáson – miközben azért az érdekérvényesítésnél többet szerettünk volna, abban gondolkodtunk, hogy közösséget találjunk. Sokat hallottuk a nagy öregektől, hogy Kaposváron mennyit nézték egymást a rendezők, és éjszakába nyúlóan tépték egymást, és hallgattak egymásra – és rájöttünk, hogy mi ezt igazából már csináljuk egy ideje. Hiszem, hogy négyünknél nagyobb körben is lehetséges az erősebb odafigyelés egymásra, hogy ne zárkózzon be senki a saját termébe dolgozni, már csak azért se, mert nincs is saját terme mindenkinek.
A színházi alkotómunka közösségi jellege volt a hiány?
Pass Andrea: Egyfelől igen. Alkotóként borzasztó nagy szükség van a motivációra. Mindezt egy állandó csapatban, egy olyan alkotóközösségben, ahol három másik rendezővel gondolkodhatsz együtt a mániádról, az nagyon inspiráló tud lenni. Másfelől a független munkáinkkal kapcsolatban mindannyian átéltük azt, hogy nem rendelkezhetünk az előadásaink sorsáról, hogy mennyit és meddig játszhatjuk. Ugyanis, ha független területen hozol létre egy produkciót, akkor azt a rendszerből adódóan ritkán tűzik műsorra a játszóhelyek, hiszen a szabadúszó színészek egyeztetése nem könnyű dolog. Másfelől van egy óvatosság is ebben az elgondolásban, „ha ritkán megy az előadás, akkor könnyebben megtelik”. Én ezzel nem értek egyet, hiszem, hogy sokat kell játszani egy produkciót ahhoz, hogy bepörögjön a köztudatba. Arról nem beszélve, hogy az előadás sem tud úgy fejlődni, ha ritkán játszhatják a színészek. Ez például kifejezetten olyan probléma, amin mi változtatni szeretnénk. Egyébként ez az összefogás már most látni, hogy mennyi mindenkit inspirál. Pillanatok alatt nagyon sokan álltak mellénk, elhivatott alkotók és színházi szakemberek mellett olyan szervezetek, mint az ESZME, a FÜGE és a bemutatkozó évadunk játszóhelyére, a Radnóti Tesla Laborba invitáló Radnóti Színház.
Szenteczki Zita: A közösségi jelleghez visszatérve, először csak elkezdtünk arról beszélgetni, hogy egyáltalán mi nekünk a színház, miért csináljuk, mit változtatnánk a meglévő rendszeren és hogyan szeretnénk közösségben létezni. Egy éven át találkoztunk rendszeresen mi négyen, és közösen megírtuk a belső irányelveinket, elérendő céljainkat. Aztán Bánkon csináltunk egy közös projektet, és az nagyon fontos lépcsőfok volt abban, hogy az alkotásra ne úgy tekintsünk, mint valami egyénileg birtokolt dologra. Mindannyian rendeztünk két – két mesét, ezek füzéréből lett előadás, az első összpróba után volt egy nagy megbeszélés az összes színésszel, ott monda Dani, hogy akkor ez most egy kísérlet; nem csak a saját jeleneteinkhez fogunk hozzászólni, hanem mindegyikhez. Több szem többet lát, több tapasztalat, több gondolat van, és mindez egy közös dologban hatványozódni tud, nekem ez volt az élményem ott – és ez tart most is. Emellett strukturális változásokat is szeretnénk tenni, mondjuk, hogy egy előadás próbafolyamata ne a premierig tartson, hanem azáltal, ahogy reagál a közönség, folyamatosan fejlesszük – az a célunk, hogy ezeket a változásokat meg tudjuk valósítani a gyakorlatban is.
Hegymegi Máté: A színház egy hierarchikus rendszer. Amennyiben valóban közös gondolkodás mentén születik meg egy előadás, akkor is egy ember, a rendező hozza meg a döntéseket. A megbeszéléseinken és a Bánkon született előadáson is azt kerestük többek között, hogy hogyan lehet ezt a hierarchiát máshonnan szemlélni, helyenként borítani. Sokszor kérdőjeleztük meg egymás döntéseit, dumáltunk bele egymás munkájába, ami nagyot nyitott rajtunk, a figyelmünkön, sokat adva így az előadáshoz. Még ha az ízlésünk sokszor eltérő is, az a vágyunk közös, hogy az adott projekt mindenkinek egy ügy legyen, hogy a színészek és a stáb is a sajátjának, fontosnak, a magáénak érezze. Azokból a helyekből, amelyek el tudják látni a független színházi előadásokat, sajnos kevés van, túltelítettek, emiatt, ahogy Andi említette, fontos előadások is rossz helyzetbe kerülnek, túl keveset mennek, veszélyeztetve a minőségüket. Ezért is kerestünk, és szeretnénk majd idővel kiépíteni egy olyan saját helyet, ahol ezt ki tudjuk küszöbölni, és ez csapatban egyszerűbb, mint külön-külön. De a legfontosabb az, hogy szeretnénk egy fix társulatot, akikkel nem kell elölről kezdeni az építkezést egy új próbafolyamatnál, ahol egymásra tudnak épülni a korábbi tapasztalatok, mert a legtöbb esetben csak egy-két évente találkozunk újra színészekkel, társulatokkal.
Ugyan a társulat csak most indul, de mik a hosszabb távú tervek?
Kovács D.: Azt például hamar kimondtuk, hogy jó lenne úgy színházat csinálni, hogy ki tudjuk magunkat robbantani a megszokott ritmusból, más közeggel is kommunikálni, és ne csak azzal, amit egyedül is el tud érni bármelyikünk itt Budapesten. Így jött a terv, hogy legyen egy saját színházi bázisunk, egy kamionból kibomló színházi tér, amit az életben nem csinálna meg egyedül egyikünk sem, közösen viszont jó esélyt látunk arra, hogy pár évad alatt megvalósítható.
Érdekes látni azt, hogy bár van némi tanácstalanság abban, hogy hogyan fog működni a hazai színház-támogatási rendszer, azért születnek pici társulatok, egyéni kezdeményezések. Felmerül a kérdés, hogy ha ennyire rossz a helyzet, akkor hogyan fér bele, hogy nosza, csináljunk még egy társulatot?
Hegymegi: Épp ezért gondolkoztunk mi is azon, hogy érdemes-e egyedül csinálni. De mi van, ha nem egyedül történik ez, hanem egy másfajta strukturális rendszerben és hozzáállással? Kovács D.: Igen, egy kicsit független mindez attól, hogy mik az aktuális finanszírozási lehetőségek, bátran álmodunk, kvázi van rajtunk egy szemellenző. Bár, amióta színházzal foglalkozom, minden évben elmondja valaki nekem, hogy most éppen a legrosszabb és legnehezebb. De ez azt is jelenti, hogy akkor most éppen a legjobb ahhoz képest, ami jövőre lesz vagy az után.
A társulat fenntartási rendszere hogyan fog működni?
Szenteczki: Most egyelőre még csak pályázati pénzekből dolgozunk, Staféta, NKA, működési pályázatok, ami nyilván nagyon kevés, és épp csak a produkciókat létre tudjuk hozni, ezen felül most még nincsen más.
Kovács D.: Jelenleg az alkotótársak lelkesedése az üzemagyag, és nagyon azon vagyunk, hogy ha ezáltal sikerül valamit letenni az asztalra, akkor utána mindezt azonnal fenntarthatóvá tenni.
A bemutatkozásukban említik, hogy van a társulatnak olyan célja is, hogy kicsit újradefiniálja a színház szerepét, felelősségét, célját. Milyen új értelmezéseik vannak minderről?
Kovács D: Mindannyian arról pampogunk, hogy az egyén a mátrixban, a rendszerben hogyan érvényesül, hogyan definiálja magát, milyen problémái vannak. Ez annak a tünete, hogy a rendszeren való változtatás szüksége újra és újra megfogalmazódik bennünk. A napokban gondolkodtam épp, hogy van-e bármelyikünknek olyan előadása, amely nem erről szól.
Pass: Két oldala van ennek az újraértelmezésnek. Az egyik a strukturális oldal, amiről már beszéltünk, hogy annak nincs tovább értelme, hogy előadásokat hozzunk létre, amik aztán viszonylag hamar eltűnnek. Ez egyébként pazarlás is. Nekem Olyan rendszert szeretnénk kidolgozni, ami az előadások, a színészek fejlődését és a mi fejlődésünket is lehetővé teszi. A másik része az újragondolásnak az a tartalomból határozható meg, ami pedig a Dani által említett „ember a mátrixban” kibogozhatatlan problémaköre. Számtalan történet mesél erről, de ezekhez a történetekhez úgy szeretnénk felkutatni a megfelelő formát, hogy közben önmagunkkal szemben ne legyünk megalkuvók: ne érjük be azzal a tudással, aminek már a birtokába kerültünk. Szerintem mind a négyen olyan rendezők vagyunk, akik keressük a járatlan utakat.
Hegymegi: Az önismétlésről szól ez, azt szeretnénk mindenáron elkerülni, nem egy egyszer már jól működő dolgot ismételni. A tapasztalatokat beépítve, de folyamatosan keresni.
Kovács D.: Veszélyes színházat csinálni, ez a cél. Kikértük egy csomó embernek a véleményét arról, hogy egyáltalán lehet-e és hogyan lehet ma, most, itt színházat alapítani. És olyan válaszok jöttek, hogy „ó, nagyon jó lenne, de most épp nem épp a legalkalmasabb”, meg hogy „várni kéne, vagy nem tizenöt színésszel kellene elindulni, hanem biztonságosan, egy kifizetődőbb, tervezhetőbb dolgot először, és ha az megáll a lábán, akkor utána eggyel nagyobbat vállalni”. Én meg feldúlva rohanok haza, és ütöm fel a Brechtet, hogy akkor viszont a Kurázsiról akarok beszélni, és erről a hozzáállásról, hogy ülj még és várj.
Szenteczki: A nézőket is fel akarjuk rázni, gondolkodtatni, vitára hívni őket, kérdéseket megfogalmazni. És vannak gyakorlati terveink is, például a Dani által említett csoda mobilbázis. Hétfő esténként szabadegyetem-szerűen találkozunk: ha a csapaton belül kialakul egy közös vitakultúra, és közös, társadalmilag is aktív együttműködés, az már nagyon jó. A felállás önmagában hordozza a végét, hét év után fel fogunk oszlani, az ez idő alatt felépített struktúrát, esetleg helyet, szellemiséget továbbadva, újradefiniálásra szánva a következő generációnak.
Ez a sokat emelgetett mobil tér, ami egy kamion platóján hordozható színházi tér lesz, a 2020/21-es évadra válhat reálissá, azaz az idei évadban még nem ott lesznek láthatók a NARRATÍVA előadásai.
Hegymegi: Így van, az első év előadásainak még teljes egészében a Radnóti Tesla Labor ad otthont, amely a Radnóti Színház új színházi tere a Kazinczy utcában.
Sokan beszélnek erről, hogy az elitista budapesti körökből elvinni vidékre, kistelepülésekre színházat, doksifilmet, színházi nevelési projektet, hasonló művészeti projekteket. Miért fontos ez ma ennyire?
Kovács D.: Van bennünk egyfajta szociális szorongás azzal kapcsolatban, hogy hogyan lehet kultúrát juttatni oda, ahol nem anyanyelvi szintű a Budapest belvárosában már megszokott művészszínházi jelrendszer, de ez csak egy szegmens. Az, hogy legyen mobil bázis, nem csak azért került be a terveink közé, hogy a szegregáltabb régióknak is játszhassunk, hiszen erre vannak nagyon fontos szervezetek, hanem inkább arról van szó, hogy engem személy szerint jobban ki tudna zökkenteni az, hogy egyszer csak beparkolunk valakinek a hátsó kertje mellé, és egy teljes értékű előadást létrehozunk. Nem a vidék vagy a külföld a lényeg, hanem a bárhol. A meglepetésszerűség érdekel minket, hogy valahol húzunk egy kéziféket és embereket invitálunk színházba.
Egy fajta modern vándorszínház. Kicsit beszéljünk a Kurázsi és gyerekeiről, ami a társulat bemutatkozó darabja lesz, és november 20-án mutatkozik be a Tesla Laborban.
Kovács D.: Mindig előbb van az indulat, és utána az anyag, igazából a mániádhoz keresel anyagot. Amikor valami görcsömről akarok beszélni, valamiről, amiről sejtem, hogy másokat is piszkál, megmozgat, akkor, ha erről van egy őstörténet, akkor azt miért kerülném meg? Brechtnek a Kurázsija piszok jó, és amikor elkezdtem beszélni róla, hogy ezzel akarok foglalkozni, rájöttem, hogy olyan alkotókon kívül, akik már foglalkoztak vele, nem nagyon tudják elmondani az emberek, hogy mi ez a történet. Én meg órákon át fröcsögve tudom magyarázni, hogy mi benne a csoda. Így aztán nem a történet kifacsarása, hanem a minél pontosabb elmesélése a feladat. Persze az, hogy nekem mi a belső kattanásom, azért állítgatja a fókuszait. Az alkotók ritmus- és stílusérzéke egyéni, kortárs anyaggá formálja a drámát. Problémának látom a kussolást, a megalkuvást, problémának látom, hogy az ember nem áll ki önmagáért, hogy nem áll fel, nem üvölt, nem csinál. De közben meg alkatilag képtelen vagyok inget szaggatni és fölgyújtani magam és nem is hiszem, hogy célravezető, és abban tartom nagyon ravasznak a történetet, hogy ha a szereplőket egyenként nézem, akkor a túlélési stratégiáik egyenként legitimek, vagy legalábbis könnyű érteni a motivációikat. És végül oda jutunk, hogy lehet persze átkozni őket a hibáikért, de amíg közösen nem állunk fel, addig ezek az életpályák adottak:
Mintha a NARRATÍVA ars poeticáját hallanánk.
Kovács D.: Nem véletlen, hogy ezzel kezdjük az évadot. Képtelenség, és valami baj van ezzel a fajta hozzáállással, hogy a legjobb szándékú emberek azt mondják, hogy kompromisszumokat kellene kötni a világgal. És akkor eszembe jutott, hogy lehet, hogy akkor újraolvasom azt a Kurázsit még egyszer, még kétszer, és reggelre azt mondtam, hogy oké, rendben, kellő mennyiségű önellentmondást találok az indulataimban ahhoz, hogy ezt érdemes legyen színházi formába önteni.
Kiemelt kép: Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu
