Amikor idén februárban a barátnőmmel megtudtuk, hogy gyerekünk lesz, az örömömbe, ahogy az ilyenkor lenni szokott, szorongás is keveredett. Egyebek mellett azon is szorongani kezdtem, hogy egy kisgyerek mellett nyilvánvalóan kevesebb időm lesz olvasni, ami pedig a kedvenc elfoglaltságaim egyike. Arra gondoltam, a terhesség időszaka alatt legalább egy nagyon hosszú könyvet még el kellene olvasnom, mert ezek kerültek a legnagyobb veszélybe: a rövid könyvekre könnyebben rászánom majd magam, akármi is legyen, de mikor fogom elolvasni A Buddenbrook házat?
Hát, nem most, mert az nincs meg itthon, és a könnyebb választhatóság érdekében az itthoni könyvtáramra szűkítettem a keresést. A Végtelen tréfát választottam, David Foster Wallace kilencvenes évekbeli nagyregényét, amely tavaly jelent csak meg magyarul, és pont a barátnőmtől kaptam meg karácsonyra. 1100 oldalas, szóval elég nagy elhatározás kellett hozzá, bár kétségtelenül közel sem akkora, mint James Boswell Samuel Johnson élete című, 1791-ben kiadott könyvéhez, amit sznob gimnazistaként vásároltam, és talán nyugdíjas éveimben hozzájutok.
Maradtam a Végtelen tréfánál, a két és fél hónapig tartó olvasás után pedig elgondolkodtam rajta, hogy vajon kinek van manapság kedve és ideje elolvasni egy ilyen jellegű – nem különösebben nehezen olvasható, de már a terjedelmével is nyilvánvalóan sokakat elbátortalanító – könyvet. Hol van a nagyregények helye az életünkben, miközben egyébként tendenciózusan egyre rövidebb tartalmakat, sorozatepizódokat és Instagram-képaláírásokat fogyasztunk? Mi az, amit ez a nagyregény, és általában véve csak a nagyregények „tudnak”?
Nagyon absztrakt és nagyon konkrét
Magától értetődőnek tűnt a Végtelen tréfához a fordítókkal folytatott beszélgetés révén közelebb kerülni. Kemény Lili és Sipos Balázs összesen három évig dolgoztak a könyvön, a kiadói marketing és a Wallace művének olvasatlanul is kijáró tisztelet miatt pedig sokkal több lehetőségük volt nyilvánosan beszélni a munkáról, mint általában a fordítóknak. Egyikük sem hivatásos műfordító, sőt nem is volt komolyabb fordítási tapasztalatuk, mielőtt a Végtelen tréfára felkérték őket (mert a Libri vezetője, Sárközy Bence fülébe jutott, hogy Kemény odavan a regényért). Wallace könyve személyes ügyük: olyan regénymodellnek látják, amely megtermékenyítően tudna hatni a kortárs magyar irodalomra is. De ne szaladjunk ennyire előre.
„Akárhonnan közelítek a könyvhöz, akárhogyan próbálom elmagyarázni az ismerőseimnek, hogy ez miért jó, elakadok, mert elveszek valamilyen apró részletben” – foglalja össze a Végtelen tréfa ajánlásával és körülírásával kapcsolatos nehézségeit Sári, az a barátom, akit annyira magával ragadott a regény, hogy már másodjára olvassa. „Másodjára minden gyönyörködtet, mindenben meglátom Wallace zsenialitását” – teszi hozzá rajongva, élénken demonstrálva, hogy az 1986 és 1995 között megírt, története szerint az enyhén disztópikus amerikai közeljövőbe helyezett Végtelen tréfa teljes mértékben képes hatni a mai Magyarország gyökeresen eltérő kontextusában is. Talán azért, mert ez a kontextus annyira mégsem gyökeresen eltérő.
„Olvasod és életedben nem láttál még olyat, ami ennyire részletesen ismeri azt, hogy te miben vagy” – foglalja össze egy mondatban Kemény Lili, hogy miért érezte azonnal közel magához a regényt. A fordító- és élettársak egyetértenek abban, hogy a közvetlen környezetük számos szempontból hasonlít a Végtelen tréfa kilencvenes évekbeli szorongásokat tükröző, amerikai világára. A történet több száz szereplőt mozgat, a legfontosabbak viszont két intézmény köré csoportosulnak: egy elit teniszakadémia és a bostoni Anonim Alkoholisták egyik sejtje köré. Egy harmadik szervezetnek is fontos szerep jut, a csupa kerekesszékes alapította québeci szeparatistáknak, akik a regénybeli szuperállami szervezet, az Egyesült Államokat, Kanadát és Mexikót tömörítő ONAN politikai szétzüllesztésére törekszenek. A három központi jelentőségű szervezet egyaránt olyan közösség, amely az egyén részleges vagy teljes önfeladását várja el. A főszereplők, akik külön-külön utakon jutottak el a drogfüggőségig, de egyformán folytathatatlannak érzik az életüket, pont valami ilyesmire vágynak: hogy a közösség legyen nagyobb, mint ők.
A Decemberists Calamity Song című számához készült klip, amit a Végtelen tréfa híres eszkaton-jelenete ihletett:
A disztópikus alaphelyzet és néhány abszurd motívum ellenére a fordítók úgy érzik, ehhez a regényhez alapvető közük van a szereplők életkora, élethelyzete, illetve a miénkhez hasonló termelési és társadalmi rendszer miatt. Stílusát pedig a kanonizált 20. századi nagyregényekénél „művészietlenebbnek” érzik, noha egyetlen könnyű kézzel odavetett, átgondolatlan mondatrész sincs a könyvben. „A jelenetek talált, nem-irodalmi helyzeteknek érződnek, de ez inkább arra szólít fel, hogy vizsgáljuk újra, mi az, hogy műalkotás” – mondja Sipos Balázs. A monstruózus felépítése dacára is nagyon fegyelmezett szerkezet mindkettejüket lenyűgözte, mindketten Wallace írástechnikájához, mondataihoz akartak közelebb kerülni. „Szerettem volna megtanulni ilyen jellegű mondatokat írni magyarul. Ilyen bonyolultan, gazdagon, mégis közvetlen és természetes módon megszólalni, amihez Wallace-t sorvezetőként használhatnám” – magyarázza Sipos, miért vállalkoztak a fordításra. Kemény Lili szerint Wallace regénytechnikájának lényege, hogy létrehoz egy szinte matematikai alapon kidolgozott szuperstruktúrát, majd szétírja részletekkel, amitől az darabjaira hull. A nagy szerkezetből az apró részletekig vezető utat pedig „kiradírozza” a szövegből, így csak a nagyon absztrakt és a nagyon konkrét marad. Kemény azt mondja, ő ilyesmit keres a műalkotásokban, íróként szeretne maga is hasonló módszerrel dolgozni.
A fordítás ugyanakkor egyáltalán nem bizonyult problémátlan vagy mechanikus tevékenységnek. Sipos azt mondja, másfél évig „gyalázatosan rossz mondatokat fordított”, különösen a bostoni AA köreiben új életet kezdő, börtönviselt Don Gately történetszálához nem találta meg a megfelelő nyelvet. „Merő osztályelőítéletből együgyűbbre fordítottam Gately nyelvét, aztán rájöttem, hogy ezen a nyelven az utolsó 200 oldalt nem lehet megcsinálni.”
Eközben Kemény Lili precízebb, szebb, tisztább mondatokat fordított, és nem volt megelégedve társa munkájával. Sipos emiatt a fordítói kompetenciájánál sokkal alapvetőbb, belső tulajdonságait kérdőjelezte meg. „Szembesülsz vele, hogy vannak kapacitásbéli határai a nyelvednek, és akárhogy erőlteted az agyad, ezeket csak nagyon lassan, tapogatózva, külső mérce segítsége nélkül tudod kitolni, ha egyáltalán. Rólam pedig eleinte az derült ki, hogy amire képes vagyok Wallace magyar hangjaként, az nem tetszik Lilinek, és nem tetszik nekem sem. Mivel mi együtt élünk, azt kezdtem érezni, hogy ha nem jó Lilinek, amit én csinálok, akkor szükségképpen az én nyelvem idegen, rossz, pontatlan, javítanivaló. Ha pedig a nyelvem undorító, akkor az azt jelenti, hogy én mint ember nem vagyok megfelelő a számára.” „Aztán megjavultál” – kommentálta Kemény Sipos szavait, rövidre zárva a beszélgetésünknek ezt a szakaszát.
. Fotó: Mohos Márton / 24.hu
A nyelven túl ott az empátia
A Gately-cselekményszállal vívott küzdelem kapcsán a fordítók maguk is szembesültek vele, mit jelent az, hogy a karakterek belső világát feltáró narráció a nyelvükön keresztül hozza közel a szereplőket. Wallace éppen a vidéki, kevésbé művelt, szegényebb rétegek felé fordul a legnagyobb empátiával, vagyis azokhoz, akik a mainstream liberális vélekedés szerint kulcsszerepet játszottak Donald Trump megválasztásában. Trump győzelme után ezért is vették elő újra sokan a Végtelen tréfát Amerikában, ettől nem függetlenül pedig azért, mert a regénybeli ONAN elnöke is egy tévés hírességből lett populista politikus. A fordítók egyébként egyáltalán nem tudtak azonosulni a Végtelen tréfa politikai víziójával, mert Wallace „eljátszik azzal, hogy a nacionalizmusoknak, erős konzervativizmusoknak igaza lehet csak azért, mert amiben most vagyunk, az nem működik. Technikailag nagyon innovatív, progresszív író, aki fantasztikusan használja a posztmodern stiláris eljárásokat, ideológiailag viszont nagyon konzervatív.”
Ez a konzervativizmus magyarázhatja, hogy a felbukkanó értelmiségi figurákat maró gúnnyal, sztereotípiák mentén ábrázolja a regény, viszont a társadalmi közegüknek és saját addikciójuknak kiszolgáltatott szereplők megértését valódi hittel célozza. „Wallace alapvetően szép, ártatlan, 19. századi elveket propagál léleksimogatóan” – állítja Kemény Lili, megjegyzése pedig a Végtelen tréfa saját irodalmi hagyományához is közelebb visz. „Wallace be akarta illeszteni magát abba a sorba, amely Shakespeare, Dosztojevszkij, Kafka és Wittgenstein után vele folytatódik” – mondja Sipos. Az empátiára, figyelemre nevelést tekinthetjük általában véve a klasszikus regényirodalom „funkciójának”, Wallace viszont tudatosan próbált szakítani a posztmodern irodalom egyik domináns beszédmódját jelentő iróniával és önreferencialitással. „Ha az irodalom egyik lényege, hogy folyton érkezzenek új javaslatok arra, mi is az irodalom, akkor vannak olyan könyvek, amelyek folyton újraalapítják az irodalmat. Joyce újraalapítja, Kafka újraalapítja. Ki merem jelenteni, hogy Wallace nem olyan jó, mint ők, de ő is újraalapítja az irodalmat” – fogalmazza meg másképp Kemény Lili, miért akart a fordítás mélységében foglalkozni a Végtelen tréfával. Annak ellenére, hogy nem olyan jó, mint Kafka.
A marginalizált csoportok, illetve a csoporthoz tartozás vágyának megértése, valamiféle poszt-posztmodern újrealizmus vagy újhumanizmus ajánlata és a regénytechnika fegyelmezett strukturalizmusa mind a Végtelen tréfa olyan vonásai, amelyeket a fordítók hiányolnak a kortárs magyar irodalmi térből. Egyszerűbben fogalmazva, Wallace szerintük azt akarja, hogy éljünk máshogyan, mint ahogyan eddig éltünk, a mai magyar prózának pedig Kemény és Sipos szerint vagy nincs bátorsága, vagy nincs kellő művészi muníciója ilyesmit kérni az olvasótól.
Segítene megírni az új magyar nagyregényt, ha elolvassák
„Wallace-é egy olyan olvasási-írási protokoll, amely kommunikációs eszköznek tekinti az irodalmat, de másfélének, mint a legtöbb szerző. Nem valamilyen igazságot akar lenyomni a torkodon, vagy elmesélni, hogy is volt az a bizonyos történelmi esemény, ami a magyar irodalomban olyan megszokott. Nem tanúskodik, nem a végére jár annak, mi történt régen; strukturalista regény, nem túlretorizált baromság. Egészen máshogy, változatos irányokból célozza meg az ember lelkét. Etikai projektje van, a teljes átformálásodat célozza” – érvel hevesen a Végtelen tréfa kivételes művészi teljesítménye mellett Kemény és Sipos. Egyúttal a kortárs magyar próza – szerintük – uralkodó trendjeinek ellenpontjaként állítják be a regényt. Vagy legalábbis olyan műnek, amely markánsan különböző nyelvet használ, és másfajta ajánlatot tesz az olvasónak, mint amit a fősodorbeli magyar irodalomban látnak.
„Azt gondoltuk, a Végtelen tréfa az »írók könyve« lesz, amiből mindenki megpróbálja elsajátítani az írás csínját-bínját” – mondják. Ehhez képest egy évvel a megjelenés után úgy látják, irodalmár barátaik és ismerőseik közül nem sokan olvasták el a könyvet. „Apáink nemzedéke megpróbálkozott vele, de félbehagyták, vagy felületes olvasatokat adtak” – szúr oda Kemény a középkorú írógenerációnak. Hogy mennyiben általános jelenség az, hogy a magyar írók nem olvasnak mai világirodalmat, nem tudjuk, de ha van is ilyen tendencia, amögött nem esztétikai, hanem szociológiai okok állhatnak – de bele se menjünk, mennyi ideje, pénze és lehetősége van olvasni valakinek, aki írásból próbál megélni Magyarországon.
Keménnyel és Sipossal sem erről beszélgettünk, hanem a regényminták leváltásáról: ők úgy látják, hogy amíg a korábbi magyar írógenerációknak James Joyce és Robert Musil, majd Thomas Bernhard, Jorge Luis Borges és Gabriel García Márquez jelentették a legfontosabb inspirációt, addig a mai szerzők jellemzően még nem találtak rá Thomas Pynchonre, Roberto Bolañóra és David Foster Wallace-ra, vagyis azokra az írókra, akik a Végtelen tréfa fordítói szerint az ezredfordulós regényirodalom legfontosabb alakjai. „A regényeik izgalmas javaslatokat tesznek dokumentarizmusról, realizmusról, a történelemről és az emberről való gondolkodásról, a narráció széttördeléséről. Egyelőre nem látom, hogy az általuk kínált modellek beépülnének a magyar irodalomba” – mondja Sipos. Ettől a hiánytól nem függetlenül pedig az irodalom eljelentéktelenedését regisztrálják.
Ez nyilván a fordítók véleménye a kortárs magyar irodalom válságáról, és ők is hozzáteszik, hogy az irodalom társadalomformáló ereje nem csak a szerzőktől és az egyéni művészi teljesítményektől függ, hanem történelmi helyzettől, kulturális kontextustól, gazdasági körülményektől. Ők sem arról beszélnek, hogy a Végtelen tréfának vagy más, ambiciózus irodalmi teljesítményeknek ne lennének olvasói. Inkább úgy látják, nincs olvasásközösség, mert közös műveltségeszmény sincs. A könyveket azért olvassuk, hogy egyénileg „hozzánk tegyenek” valamit, gazdagítsanak bennünket. „Nem az olvasásnak van presztízse, hanem a fogyasztásnak. Az olvas, aki szeretné magát kényeztetni, mert neki van ideje olvasni” – mondja Sipos, és hozzáteszi, hogy a mai magyar olvasáskultúrát alapvetően befolyásolta a Libri Kiadói Csoport. „A Libri totálisan kommodifikálta, áruvá tette az irodalmat. Hálás lehet a magyar irodalom Sárközy Bencének, aki nyomon követi a fontosabb külföldi kánonmozgásokat, van igénye igazodni ezekhez a kánonokhoz, nyugati értelemben kurrens szövegeket akar megjelentetni.” Ezeket a mégoly fontos könyveket pedig úgy lehet eljuttatni az olvasókhoz, ha szexi és szórakoztató termékként reklámozzák őket.
Az olvasáskultúra átalakulását tehát a politikai, társadalmi és gazdasági körülmények megváltozása magyarázza, pontosabban ezek átmenete egy olyan rendszerbe, amelyhez hasonlóról a Végtelen tréfa is szól. A rendszer leírására viszont a regény műfaja volna a legalkalmasabb. „A regény az a kommunikációs forma, amelyben a társadalmunk a legmagasabb szinten gondolkodik önmagáról, a múltjáról vagy a jövőjéről” – mondja Sipos, és szerinte éppen ezért lenne szükség rá, hogy a magyar irodalom is előálljon olyan eseményszerű ajánlattal a rendszer körülírására, mint Wallace. „Ha íróként, vagy akár a saját mentális egészségedért aggódó emberként ránézel erre a szövegre, mi az, ami ennél fontosabb? Nem látjuk azt a mai magyar szerzőt, aki azt mondja, hogy te rosszul élsz, de én megírom 1100 oldalban, hogy miért élsz rosszul, és mutatok egy utat, hogyan lehetne máshogy élni.”
„Ezért vagy nyomorult, és a nyomorúságodhoz hozzátartozik az is, hogy kommodifikált javakat nyomnak le a torkodon, amire semmi szükséged nincs. Elképzelhető, hogy egy ilyen szöveg megjelenjen magyarul?” – teszik fel a költői kérdést a fordítók.
Mindez persze az ő narratívájuk, értékelésük a kortárs magyar irodalmi térről és arról, milyen funkciót tölthetne be ebben a térben a Végtelen tréfa. Ezzel az értelmezéssel lehet és kellene is vitatkozni. Az viszont világos, hogy Wallace munkája olyan mű, amely komoly téteket képes adni az irodalomnak, tehát ebben az értelemben is „nagyregény”. Nagyregény, amiből egy sort sem idéztem eddig, de a cikket zárjuk mégis Wallace, illetve Kemény Lili és Sipos Balázs mondataival. (Az idézet a 914. oldalról való, a beszélő Hal Incandenza, a 17 éves tenisztehetség és kábítószerfüggő.)
Újabban hajlamos vagyok valami nyomasztó csodaféleségnek betudni, hogy emberek képesek komolyan foglalkozni egy témával vagy törekvéssel, és éveken át változatlan odaadással kitartani mellette. Az egész életüket neki szentelni. Csodálatra méltónak, egyben valahogy szánalmasnak is tűnt. Talán mindannyiunknak leghőbb vágya, hogy átadhassuk magunkat valaminek. Istennek vagy a Sátánnak, a politikának vagy a nyelvtannak, a topológiának vagy a filatéliának – hogy pontosan minek, az a teljes önátadás vágyához képest szinte mellékesnek tűnik. Játékoknak vagy fecskendőknek, egy másik embernek. Valahogy olyan patetikus. Fejesugrás, mint menekülés. Menekülés: pontosan mi elől is?
Kiemelt kép: Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu
