A magyar bicikliseket az elmúlt években még az ág is húzta: villanyoszlop és más, oda nem illő tárgyak kerültek az épülő, vagy épp kiépített kerékpárutak útjába, árnyékot adó fák egész sora tűnt el a balatoni kerékpárút mellől, néhány nappal ezelőtt pedig kiderült, hogy a főváros legforgalmasabb bicikliútjából nemes egyszerűségel kitörölnek egy darabot.
A kerékpározás – a két keréken közlekedő városlakók számának növekedése ellenére – ma sem épp széles körben támogatott, a politikusok pedig leginkább csak a választások közeledtével válnak a biciklisek barátjává, teljes együttműködést, valamint a biciklizőket segítő intézkedéseket ígérve.
A századfordulón sem volt más a helyzet – a Pesti Hírlap 1897. július 9-i számában található rövid írás azonban nemcsak mondanivalójában, de nyelvezetében is minden képzeleten túlmutat, sőt, kijelenti, hogy az emberek irigyek, az orvosok pedig egyszerűen utálják a biciklit, mert hirtelen mindenki egészséges lett tőle, jócskán csökkentve az ő munkájuk korábban megkérdőjelezhetetlen hasznát.
Az írást most teljes terjedelmében közöljük:
„A nem kerékpározók betegsége, hogy vak gyűlölettel üldözik a biciklit, mely mindenesetre gyorsabban szalad, mint az ő itélkezésük oly dologban, melyhez abszolute nem értenek, s gyakorlati tulajdonságairól fogalmuk sincs. Csak azt látják, hogy napról-napra többen ülnek rá, akik ráülnek, jól érzik magukat, gyarapodnak jókedvben és egészségben s közelebb jönnek a szabad természethez, az emberiség eredeti hivatásához.
Ezt látni olyannak, aki nem tud vagy nem mer biciklire ülni, természetesen boszantó, fölbolygathaja irigységét, sárgaságot is kaphat tőle.
Leginkább az orvos urak ijedeznek, mert amióta a bicikli konkurrál velük, kilenc tizedrésze a betegeiknek ott hagyta őket. E sorok irója élő példa rá. Mielőtt biciklire ült, nem mult nap 12 éven át, hogy ne kellett volna orvoshoz fáradnia. Amiből nem tudta kigyógyitani orvos, patika, tengeri fürdő, Karlsbad, abból két hónapalatt kigyógyitotta a bicikli. Tizenkét év óta űzi a kerékpározást, és azóta, pedig jó hosszú idő, nem volt szüksége orvosra.
Egész legiót tudnék fölsorolni, akire hasonló áldás volt a kerékpározás. Ezzel szemben szóra nem érdemes Matthieu francia doktor urnak az a két, mondd két esete, melylyel nagy tudákosan fölhozakodott, s amiről tegnapi számunkban mi is megemlékeztünk. Párisban százakra mennek a versenyzők, kik a leghallatlanabb rekordokat érik el, éveken át emberfölötti erőt, kitartást tanusítanak s amellett olyan erősek, mint a bikák. Hát nálunk talán nincsenek tömeges biciklizők? Tessék megkérdezni tőlük, vajjon okoz-e nekik szédülést, fejfájást az a friss levegő s kissé gyors hajtás, mely vérüket keringésbe hozza s rengeteg étvágygyal kergeti reggelenkint a Gruber-kioszkba a városligetben hogy a tulajdonos már azt sem tudja, honnan vegye a sok sonkát, tojást.
Nem fáj azoknak a fejük, nem dobog fölösleges taktusban a szivök sem, hanem erősödnek izmaik, javul a gyomruk s vidul a kedélyük.
Buta ember mindig akad a világon. Ha ezek közül egy-kettő nem számol erejével és ostoba hiuságában bicikli-csudákat akar véghezvinni, trainning nélkül 45 kilométert gyors tempóban végignyargal, ezekről nem lehet a bicikli ártalmas vagy nem ártalmas voltára következtetni. Nyargalja végig lovon, vagy gyalog azt a távolságot, akkor is felfordul tőle. Felettébb tendenciózus sopánkodás tehát Matthieu urnak fölszólalása, amelynek különben is ellene szól a lelkiismeretes orvosok nagy tömege, a sok kerékpáros orvosegylet. – Határozottan merem állitani, hogy a tulerőltetés érzete és veszedelme minden más testgyakorlati mozgásnál sokkal előbb beáll, mint a kerékpározásnál.
Ha elsajátitom a hajtás ügyességét s térdemet betrainnirozom, hogy fájdalommal ne alkalmatlankodjék, órákig röpülhetek gépemmel anélkül, hogy a fáradságnak legkisebb nyomát is érezzem. Testem sulyát a gép emeli, testem nyugodtan marad s a “svungba” hozott pneumatikusok maguktól rohannak. Amint – mint előbb mondám – a hajtás technikájával tisztában vagyok, tüdőmnek vajmi kevés dolga van, szivemnek épen semmi.
A tornászat minden más ágában az ügyesség erőlködéssel van egybekötve s a testi sulynak emelésével. Vagy a láb, vagy a kar végzi. A tüdő és sziv pedig folytonosan nehéz munkát végez. Sajnáljuk a doktor urakat s a patikákat, de már mi azért tovább karikázunk, mert ha van valami, ami a késő korig föntartja a férfierőt, az a kerékpár. Egy 64 éves biciklista mondja ezt, aki még ma is elkarikázik egy nap alatt 150 kilométert.”
A magvas gondolatokkal teli írás kitér ugyan a legfontosabb dolgokra, azt azonban elfelejti, hogy a bicikli nem csak a minél könnyebb haladásra szolgál, de önvédelmi eszközként is kitűnő:
