A hazafiasság talán a legjobban szétvert, kivéreztetett, önmagából kiforgatott mai fogalom, ami pártmegbízottak forintosítanak, hurkás nyakú sudribunkók tűznek zászlaikra, és milliárdokat elsikkasztó, magukat államférfiaknak hazudó tolvajok hangoztatnak. Hát persze, mert nem kerül nekik semmibe. Abban az értelemben, ahogy ők használják, ez a fogalom nem jelent mást, mint a felsőbbrendűség illúziójának üzenetét, amivel a frusztrált tömegeket vezetni lehet, no meg, aminek a fényében sütkérezni lehet. Nem jelent gondolkodást, önvizsgálatot, és végképp nem jelent az égvilágon semmi áldozatot. A ma hangosan hazafiaskodók elsöprő többsége éles helyzetben laposkúszásban igyekezne megúszni mindennemű részvételt, hirtelen kerítene papírt, ami harcképtelennek, rokkantnak, sőt, támogatásra szoruló elesettnek minősíti. Nem mintha a hazafiság úgy önmagában olyan támadhatatlanul erkölcsös minőség lenne – embermilliókat mészároltak le e jelszóval.
De ha mégis a hazafiságról beszélünk, akkor legalább beszéljünk olyan figurákon keresztül, akik legalább néhány oldalát megtapasztalták annak, hogy mit jelent a hazáért dolgozni. Hogy a haza érdekének ködös fogalma minden humán szempont fölött áll, hogy a haza olyan is lehet, mint a rossz főnök, aki mindig túl sokat követel. Túl sokat az időből, az áldozatból, a veszélyből, a szenvedésből, az életből. Eli Cohen történetén keresztül például lehet mindezen gondolkodni. A szeptemberi sorozatajánlónk egyik legjobban várt eleme volt a Netflix kémsorozata, a The Spy, avagy A kém, amely a Moszad történetének egyik legsikeresebb kémjének valós történetét meséli el a Homeland sorozat izraeli eredetijét is jegyző Gideon Raff írói és rendezői kreditjével, Sacha Baron Cohen fő-, valamint Budapest mellékszereplésével.
Eli egyiptomi születésű, arab zsidó lévén bevándorlóként, félig idegenként élt a hazában, amit nem csupán választott, de tulajdonképpen megígértek neki: Izraelben. Ezzel együtt – vagy talán épp ezért, dafke is – Elit olyan forró hazafiság fűtötte, hogy maga jelentkezett a Moszadhoz, az izraeli hírszerzéshez, többször is. Rendre elutasították, ekkora túlbuzgóság veszélyes. Ám ahogy az ország északkeleti határain egyre többször hajtanak végre a szomszédos szírek komoly károkkal és áldozatokkal járó támadásokat, úgy lesz egyre sürgősebb, hogy beépítsenek valakit a szírek közé, így Eli kap egy esélyt a kiképzés teljesítésére, hiszen arab vonásai elengedhetetlenek egy efféle küldetéshez. No meg, az eleve megfelelési kényszeres, munkamániás Eli igazi stréber is, és akármennyire is aggasztja főnökét Eli ügybuzgalma, végül mégis esélyt kap a bizonyításra, ahogy egy külföldi kritikuskolléga fogalmazott, afféle cionista James Bond lesz belőle.
Imádott feleségének, Nadiának azt hazudja, beszerző lesz, ezért fog hosszú üzleti utakra menni, de valójában először Zürichbe utazik (a várost Budapest, az egyik zürichi kapcsolattartót Vándor Éva alakítja), ahol összekötőitől megkapja végletekig kimunkált új identitásának külső elemeit, majd Buenos Airesbe megy, hogy felépítse a világjáró, de hazájába visszavágyó szír üzletember, Kamel Amin Thaabet figuráját. Feladata amellett, hogy a városban élő szírekről információt szolgáltat az, hogy építsen kapcsolatokat, és érje el, hogy a hazatérés Szíriába – ami ekkoriban nem ment túl könnyedén – valós lehetőséggé váljon. Eli – pontosabban Kamel – sármja és ügyessége beválik, hamarosan már Damaszkuszból, egészen konkrétan a szír hírszerzés épületével szemközti lakásából küldi haza felbecsülhetetlen értesüléseit, csillaga pedig gyorsan emelkedik, befolyásos, fontos emberekkel barátkozik, bejárása van a legfelsőbb körökbe, túlél, mi több, elősegít egy puccsot, és hamarosan minden gyanú felett álló hazafiként tisztelik.
Pontosabban nem teljesen minden gyanú felett állóként, mert egy éles szemű biztonsági tiszt már az első pillanattól gyanakszik rá – és, mivel a sorozat a legelső képkockáival leleplezi a történet végét, azzal sem spoilerezek el semmit, hogy a lebukás előbb-utóbb bekövetkezik. A The Spy azonban nem azt állítja középpontba, hogy lebukik-e a főhős, és ha igen, akkor mikor és hogyan, hanem azt, hogy milyen hatással van a személyiségére mindaz, amit átél. A kettős élet lassanként teljesen egyenlőtlen lesz, rövidke otthonlétein nemz két gyereket végtelen türelmű feleségének, akinek szerelme eleinte még élénken hajtja Elit akkor is, amikor épp Kamel életét éli, de ahogy egyre több időt tölt távol a családjától – kisebbik gyerekét akkor látja először, amikor a gyerek jóformán beszélni is tud már –, úgy kezdenek elmosódni a határok a két élet között. Hiszen akik országának ellenségei, azok neki a partivendégei, ismerősei, üzlettársai, és nem ritkán valódi barátai is. Mert hiszen, na lám, a szírek is csak emberek.
A kockázatok és a tétek pedig egyre nőnek, Eli úgy hazardíroz, mintha sérthetetlen lenne, aminek óhatatlanul tragédia a vége – de ezt igazából még a legfényesebb sikerek idején is végig sejteti a baljós hangulat, no meg a Sacha Baron Cohen arcán végig ott ülő tragikum. Baron Cohen nem csak emiatt kimagasló, minden ízében tökéletes alakítást nyújt ebben az egyébként messze nem tökéletes kémsztoriban. A sorozat ugyanis kicsit túl oldschool, így aztán itt-ott nagyon olcsó, vásári kémfilmes húzásokkal operál, nagyon kiszámítható, és eleve: nehéz elhinni, hogy ezek az emberek tényleg ennyire nem látnak át Kamel mézesmázos, direkt nyalizásán, mert ennek interkulturális okairól nem hallunk semmit. A forgatókönyv hibája az is, hogy meglehetősen egyenetlen az ív, amit a történet bejár, lassú építkezés és hosszas kifejtés után nagyon hirtelen omlik össze minden, túl hirtelen fordulnak köpönyegek, hirtelen, elegendő előjel nélkül kezd el szétesni a főhős is. Ez persze lehetne épp üzenetértékű is, de nem kapunk ilyen áthallásokat. Egyetlen plusz epizód már sokat segített volna a tempón, de ezen már kár rugózni.
A dramaturgiai egyenetlenséggel együtt a The Spy azért még mindig elég erős ahhoz, hogy ne csak a Közel-Kelet-függőknél működjön, a fajsúlyos történet, az emberi dráma önmagában is sokat elbír, a Boratként és Ali G-ként elhíresült Sacha Baron Cohen pedig még úgy is remek, hogy alapjában véve nem tartozik a kedvenceim közé. Sokat is kér tőle a sorozat, egyértelmű karakterdráma ez, minden mellékszereplő csak háttértáncos az ő virtuóz szólója mögött, komolyabb díjjelölésekre csak azért nem számítok, mert a kínvallatás taknyos-nyálas-véres képsorait az alkotók jó arányérzékkel kihagyták a képletből, így csak kimért, számító, minden pillanatban éber elmésségén és karizmáján lehet örvendezni, ennyi finomságot meg nem igazán nézek ki a jelölőbizottságokból – de ne legyen igazam. Baron Cohen mellett kiemelendő még a látvány, ami kicsit didaktikus ugyan a maga szelektív színeivel és tompításaival, de ezzel együtt tagadhatatlanul jól néz ki. A hat rész legbeszédesebb kiszólásaként az egyik epizódban az ekkor még ártatlan kisfiú Oszama Bin Laden befut a jelenetbe, finoman jelezve, hogy mennyire ezer szálon függenek össze a Közel-Kelet vérzivatarai.
A The Spy szeptember 6-tól nézhető a Netflixen. 6 darab 55 perces epizóddal. 24.hu: 7/10
Kiemelt kép: Netflix
