Kultúra

Gengszterfeleségek kaparintották meg a kassza kulcsát, retteghet New York

Ideje volt, hogy nők legyenek egy gengszterfilm főhősei. De jól jártak ők ezzel? Na és mi jól jártunk? Mindez kiderül a maffiózónak állt komikák és a látványos New York-i utcaképek filmjéből, A bűn királynőiből.

Még az is lehet, hogy a „nők helye a konyhában van” közmondásos marhasága ihlette Ollie Masters írót, aki Ming Doyle rajzolóval közösen 2014-15 folyamán publikálta a The Kitchen című képregénysorozatot. Az arcpirítóan közhelyes magyar címet kapott A bűn királynői (lásd még: A bűn királya, A bűn hálójában, A bűn vonzásában) ugyanis valóban a Konyhában játszódik, vagyis New York Hell’s Kitchen negyedében. A manapság turistabarát, tetőparkos, elit környéknek számító, Manhattan középső-nyugati részén található városrész a 19. században kapta gúnynevét, és akkora pöcegödörnek számított, hogy New York bandái és urai inkább ír bevándorlóknak engedték át az ellenőrzését, csak ne kelljen foglalkozniuk vele.

Ez a status quo, vagyis a törvény viszonylagos ereje és a bűnbandák nagyon is valóságos fennhatósága egészen az 1990-es évekig meghatározta Hell’s Kitchen mindennapjait. Masters és Doyle munkája, amely a karcos, nyers bűnügyi képregényeiről (100 Bullets, Scalped, The Losers) is ismert Vertigo kiadónál jelent meg, a negyed egyik legcsúnyább időszakába, az 1970-es évekbe vetített vissza egy nagyon is napjaink korszellemében fogant történetet: három nő felemelkedését, akik gengszterfeleségből lettek a környék teljhatalmú úrnői. Az elsőfilmes Andrea Berloff idei filmadaptációja kicsit simábbra, elegánsabbra polírozza a képregény fésületlenebb dramaturgiáját és képi világát, másrészt néhány módosítással még inkább meseszerűvé formálja a történetet.

Fotó: Intercom

A mesei jelleget elsőrendűen a történet alaphelyzete okozza, ugyanis el kell hinnünk, hogy három nő képes átvenni a letartóztatott férjek hátrahagyott maffiabizniszét. Az író-rendező Berloff hangsúlyozza, hogy a véletlenek összjátékára is szükség van a hősnők hatalomátvételéhez, de így sem leplezheti el, hogy

az első csemegeboltossal kötött, védelmi pénzes megállapodás és a teljes városrész ellenőrzése között olyan méretű narratív ózonlyuk tátong, amit aligha képes befoltozni egy pörgős zenére vágott, klipszerű montázs.

A folytatásban aztán a szappanoperai fordulatoktól, például a férjek letartóztatásához vezető, fondorlatos összeesküvéstől sem tartózkodik a rendező, némiképp aláásva a miliőjében amúgy nagyon is valóságosnak és kidolgozottnak ható történet hitelét. Ide kapcsolódik Berloff legjelentősebb változtatása az alapanyagon: az egyik feleséget fehérből fekete karakterré írta át, amivel újabb köveket gördített a karakter önérvényesítése elé.

Az átgondolatlan cselekményépítést az magyarázhatja, hogy a korábban forgatókönyvíróként mindenféle „férfias” zsánerben dolgozó Berloffot (World Trade Center, Az utolsó emberig) valójában nem érdeklik a gengsztertörténet realisztikus keretei. A bűn királynői úgy indul, mint az utóbbi évek klasszicizáló maffiózó-életrajzai, a Fekete mise vagy a Gotti, amelyek bámulatosan közel hozták ugyan a nézőhöz a drága gengszteröltönyöket és az FBI kanapékultúráját, de végeredményben mégiscsak unalmasak és lehangolóak maradtak, mint egy 48 órás rendőrségi megfigyelés a vágóhídon. Berloff ezt a receptet Hell’s Kitchen mikrotársadalmának aprólékos és valóban nagyon élvezetes bemutatásával frissíti: a katolikus bűnözők, lecsúszott drogosok, ügyeskedő szakszervezeti munkások és ugyancsak ügyeskedő ortodox zsidó ingatlanfejlesztők, meg a Brooklynból átruccanó olasz maffiózók révén olyan tabló rajzolódik ki, ami önmagában is izgalmassá teheti a filmet a New York történelme iránt érdeklődő nézők számára.

Fotó: Intercom

Ebben az erőteljesen hierarchizált közösségben a három gengszterfeleségnek is pontosan kijelölt helye van, a történet tétje pedig éppen az, hogy át tudják-e alakítani tartósan a hatalmi viszonyokat, képesek-e nemcsak megszerezni, hanem meg is őrizni maffiafőnöki pozíciójukat. Berloff kockázatos szereposztói döntéssel komikákkal játszat el kettőt a három főszerepből, Melissa McCarthy és Tiffany Haddish jelenléte miatt pedig A bűn királynői könnyedebb hangvételben indul, mint ahová a folytatásban kanyarodik. McCarthy és Haddish, valamint az övékénél sérültebb és pszichotikusabb karaktert megformáló Elisabeth Moss mindent kihoznak meglehetősen alulírt szerepeikből, de

a három figura így sem válik többé a rendezői tézist igazoló bábuknál: igen, nőket is lehet gengszterfilm hősszerepébe helyezni.

A nőknek igencsak mostoha szerep jutott a műfaj születésénel (amint erről a James Cagney-féle A közellenségnek ez a halhatatlan jelenete is tanúskodik), és bár később a Bonnie és Clyde-típusú, menekülő szerelmesekről szóló gengszterfilmekben a hősnő a férfival egyenrangúvá emelkedett, a kassza kulcsát soha nem vette át a férfi bűnözőktől. A 2010-es években rohamléptekben nőiesedő műfajok közül azonban a gengszterfilm sem maradhatott ki, így a thrillerbe forduló Nyughatatlan özvegyek vagy a tét nélküli fogócskává szelídülő Ocean’s 8 után A bűn királynői hajthatja végre a legmarkánsabb fordulatot a műfaj nemi irányultságában.

Berloff filmje sejthetően csak ebből a szempontból tűnik majd érdekesnek néhány év múlva. Izgalmas látni, hogy az alkotók szerint mennyiben elég a hősök puszta női mivolta ahhoz, hogy felülírják a klasszikus gengszterfilmek emelkedés-bukás történetívét. A feminista elméletek szerelmesei is elgondolkodhatnak azon, hogy mire mennek a hősnők azzal, ha csak a férfiak helyébe lépnek, de nem változtatják meg a férfiak által kialakított struktúrákat. Az egyszeri nézőnek, sajnos, kevesebbel kell beérnie: egy közepesnél éppen csak jobb gengszterfilmmel, amelyben eleven és vibráló New York-i utcaképeket látni.

A bűn királynői (The Kitchen), 2019, 102 perc, 6/10

Ajánlott videó

Olvasói sztorik