Kulturális kapcsolataink elmélyítése és a devizatermelés
A háború előtti filmiparban Magyarországon is bevett gyakorlat volt a több ország közreműködésével készült koprodukció, ennek azonban a háború után a szovjet típusú rendszerben gyorsan vége szakadt. A Rákosi-korszak elmúltával aztán szabadabb lett a légkör, és a kultúrpolitika nagy késéssel végre felismerte, milyen üzleti lehetőségek rejtőznek a külföldi, elsősorban nyugati országok filmiparával folytatott együttműködésben. A szocialista Magyarország első koprodukciós nagyjátékfilmjét sem valamelyik baráti országgal, hanem a tőkés-imperialista franciákkal forgatták: ez volt a bőven az enyhülés előtt, még 1958-ban készült A fekete szem éjszakája, mely a cigányprímás Rigó Jancsi párizsi nőszöktetésének állított emléket. A filmet ugyan giccsnek minősítették a magyar kritikusok, a Külkereskedelmi Minisztérium pedig jogosnak nevezte a bírálatokat ugyan, de leszögezte: „Ezt a filmgyártási formát mégis helyesnek tartjuk kulturális kapcsolataink elmélyítése és a szélesebbkörű terjesztés lehetősége szempontjából.”
Így aztán a következő években is készültek francia (Germinal), amerikai (Az aranyfej), egyiptomi (Egyiptomi történet) koprodukcióban filmek ugyanúgy, mint csehszlovák vagy szovjet együttműködésben. Egy, a Magyarország hetilapban 1968-ban megjelent cikk már fel is rója a kultúrpolitikának a késlekedést, mondván, hogy mire észbe kaptunk, addigra „a szomszédos Jugoszláviának két évtized óta a legnagyobb európai és tengerentúli filmgyártó cégekkel jól kiépített kapcsolatai voltak. Más országok is, ahol a hazai filmgyártás nem tölti ki a rendelkezésre álló lehetőségeket, régóta kiaknázzák azokat az előnyöket, amelyek a közös vállalkozásokból adódnak.” Ekkorra azonban már eljutottunk oda, hogy
1967-ben a nálunk készült külföldi filmek annyi devizát »termeltek«, amennyiből csaknem teljes egészében felfrissíthettük, modernizálhattuk filmstúdióink technikai berendezését, másrészt mert az ország híre, idegenforgalmi érdeke is megköveteli, hogy a magyar tájak, fővárosunk panorámája, nevezetes épületei időről időre megjelenjenek a legjelentősebb mozik vásznán.
Ekkor már a MAFILM-nak külön nemzetközi stúdiója is létesült erre a célra, és a hatvanas években számos korabeli sztár forgatott Magyarországon (ezekben a filmekben maximum csak a gyártásban vettünk részt), Anthony Quinntől Michèle Mercier-ig. Maximum a kritikusok puffogtak, amiért filmiparunk behódol a „hazug történeteknek” és a „kispolgári giccsnek”, a vezetés elégedett volt az eredményekkel.
Ideje volt tehát, hogy a televízióban is megjelenjen a koprodukció: eleinte elsősorban szórakoztató vagy ismeretterjesztő műsorokban öltött testet a nemzetközi együttműködés, de a hetvenes években már a játékfilmekre is kiterjedt ez, hiszen az előnyök hasonlók voltak, mint a filmgyártásban. Azaz nagyobb költségvetés, nagyobb közönség, és megfelelően gazdag partner esetén pedig kemény valuta a bevételi oldalon. Az első ilyen komolyabb vállalkozás a csehszlovák televízióval közösen készített Vivát, Benyovszky! volt 1975-ben, majd jöttek a többiek, két Verne-regény francia irányítással létrejött televíziós verziója (Sztrogoff Mihály, Sándor Mátyás), illetve a magyar novellairodalomnak emléket állító antológiasorozat, a nyugatnémet koprodukcióban megvalósult Hungária Kávéház (vagy Café Hungária).
Ezekben a sorozatokban közös, hogy a Café Hungáriától eltekintve besorolható a történelmi sorozat kategóriába (de azért a Café Hungária is főleg a századforduló novelláiból élt), hiszen a legfrissebb is a 19. században játszódik, és/vagy régi könyvklasszikust elevenít fel. Vagyis véletlenül sem olyan filmek készültek, melyek a jelenben játszódtak volna, esetleg a nézők számára is kiderülhettek volna belőle a magyar és a nyugati életszínvonalbeli különbségek, hanem a biztonságos múltat megidéző kalandfilmek (közülük a Sztrogoff Mihálynak még csak magyar vonatkozása sem volt). „Bár Magyarországon jobbára magyar történetnek tekintette a néző az ezekben a filmekben futó történeteket. A magyar befogadó nem is nagyon figyelt oda a termék koprodukciós jellegére, az eredményt szinte színmagyarnak tekintette” – írta erről a Korunkban Beretvás Gábor. Ő is hozzáteszi azonban, hogy „a koprodukciónak köszönhetően ezek a filmek nem is annyira a hazai, mint inkább a nyugati piacra váltak eladhatóvá. Ez a fajta gazdaságpolitikai felfogás vonatkozik a már említett többi koprodukciós alkotásra is, de főleg a Vivát, Benyovszky! és a Verne-regényből készült Sándor Mátyás népszerűsége más országokban is ennek a kooperatív gyártásnak volt köszönhető.”
A kalandok nélküli kalandor
Arról, hogy a világutazó kalandor, gróf Benyovszky Móric életéből koprodukciós sorozat készül, már 1972-ben olvashattak az érdeklődők – arról viszont nem, hogy a szlovákok is egyértelműen a magukénak érzik Benyovszkyt, akit ma a szlovák Wikipédia szlovák utazóként aposztrofál, a magyar pedig magyarnak. A Nyest.hu négy évvel ezelőtti cikke így próbált igazságot tenni: „A legvalószínűbb az, hogy Benyovszky abban az értelemben, ahogy ma különbséget teszünk, nem is tudott volna különbséget tenni, hiszen a nyelvi alapú nemzeti identitás a 18. századot még nem jellemzi. (…) Függetlenül attól, hogy mi volt a családi nyelve (és egyáltalán nem biztos, hogy csak egy volt!), igencsak valószínű, hogy a másik nyelvhez, illetve annak beszélőközösségéhez is kötődött. Életútja jól mutatja, hogy mind a szlávsághoz, mind Magyarországhoz erős szálak kötötték.” Ezt a gordiuszi csomót a sorozat alkotói úgy vágták el, hogy a magyar változatban Benyovszky magyarnak vallotta magát, a szlovákban pedig szlováknak.
Ez hasonlított ahhoz a megoldáshoz, hogy a szlovák Igor Ciel mellett Várkonyi Gábor is fel volt tüntetve rendezőként, mint ahogy két forgatókönyvíró vagy jelmeztervező is volt, bár a stáb többségét a pozsonyi tévé adta, mint ahogy Benyovszkyt is a szlovák Jozef Adamovič játszotta, míg a másik főszereplőt, a – fiktív alak – Omachel Tamást Juhász Jácint alakította. A két tévé egyesített tőkeerejének köszönhetően több egyéb országban is forgathattak a filmesek, így az NDK-ban és Jugoszláviában, a madagaszkári jeleneteket pedig a szintén szocialista Kubában vették fel. A sajtó nem is győzte hangsúlyozni a produkció monumentális jellegét: „Kétszázhét színész játszik benne, statiszta is legalább nyolcezer és vívó is több mint száz” – írták. Ezek után mondhatjuk, hogy komoly várakozások előzték meg az első koprodukciós sorozatunkat. És lehet, hogy ez is lett a veszte, mert a sajtóvisszhang alapján úgy tűnik, komoly csalódást okozott a Vivát, Benyovszky!
Lőcsei Gabriella a Magyar Nemzetben sok egyéb mellett a kalandot hiányolta a leginkább a sorozatból: „Azon csak egy kicsit fintoroghat a kritika, hogy sekélyesen megírt, közhelyes dialógusokkal ködösítette el a forgatókönyvíró és a dramaturg – Lendvai György és Aczél János – egy nem mindennapi személyiség kortársait messze megelőző társadalmi, politikái nagyságát. Azon sem illenék túlságosan háborogni, hogy az operatőr, Marián Minárik gyermeteg és giccses felvételek sokaságával árasztotta el a film tizenhárom fejezetét. A behavazott makettek, a tükörfelületen sikló papírhajók, a virágzó faágakkal keretezett, egymásra talált szerelmesek világa már Hollywoodban is rég lejárt” – írta, de az igazi probléma az volt, hogy
a kaland azonban nem élt és az izgalom nem szögezett sehová, mivelhogy nem volt miért, kiért izgulni.
Ugyanő tette szóvá azt is, hogy Omachel figurája nem volt megfelelően kidolgozva: „Jellemvonásai nem indokolták tetteit. Hol a bosszú fekete angyalaként száguldozott több részleten át, hol útszéli gazemberként, hol meg szívjóságtól fénylő jóbarátként.”
Omachel jelentette a fő problémát a Népszava újságírójának, Szalay Károlynak is, aki szerint ezzel „egy naiv és értelmetlen bosszúindulatot helyeznek a cselekmény központjába hajtóerőként, a legegyügyűbb kalandfilmek sematizmusa szellemében, de ennek ellentmondva, vontatottan és unalmasan pergették az eseményeket. Omachel mint egy sziú-indián-paródia, árnyként követte a gaz fehér főnököt, hogy megskalpolja. Holott az eredeti tényanyag, e mesterkélt dramaturgiai fogás, Omachel nélkül is bővelkedik kalandban és izgalomban.” De a többiek sem voltak kedvesebbek: „A magyar és a szlovák televízió összeszövetkezett, kétéves közös munkája elbájolóan ügyetlen, ifjontian szakszerűtlen és az amatőrfilmezés témakörébe tartozik” – írta a hírhedt színikritikus, Molnár Gál Péter, a Szolnok Megyei Néplap pedig szimplán unalmasnak nevezte a sorozatot, amely ennek ellenére máig népszerű a nosztalgiázó magyar nézők körében. Magán viseli a hetvenes évek kalandfilm-sorozatainak minden báját és hibáját, de a bennszülötteket alakító, feketére mázolt szlovák színészeket látva azért nehéz nem nevetni.
A partner ízlése dönt
Nem aratott osztatlan sikert a Café Hungária sem, hiába az epizódok felét rendező, Makk Károly személye, vagy a Kosztolányi, Molnár, Mikszáth, Móricz és egyéb nagy íróink neve, az antológiasorozatnak pont azt rótták fel leginkább, hogy nem sok maradt az irodalmi alapanyagokból: „Mintha e klasszikus novellagyöngyszemek nem is a próza művészeinek, hanem tömegtermelő iparosmestereknek a kezéből kerültek volna át a képernyőre. Magyarán: lehangoló egy sorozat. Jó ízlésre vall, hogy ha már a magyar tévében is le kell adni a kölni tévével koprodukcióban készült szériát, legalább olyankor történik ez, amikor a nézőket köznapi tevékenységük jobbára még távol tart a képernyőtől” – ujjongott az Esti Hírlap szerzője, amikor este helyett kora délutánra tették át a műsor idejét. A magyar születésű, de Németországban élő producer, André Libik sorozatában főleg német és osztrák színészek játszottak, de már az első részt „meglehetősen halványnak” értékelte a Népszava is, míg az Észak-Magyarország jegyzetírója mentséget is talált Makk Károly rendezésének: „Szemmel láthatóan nem a saját színvonalán, hanem a nyugatnémet partner ízlését tükrözően, a végletekig leegyszerűsítve mindent. Kár.” Egy-egy epizódot (például a Mikszáth: Esküvő Gerelypusztán c. novellájából készült részt) azért meg-megdicsértek, de inkább csak az „eltorzított” művekről lehet olvasni. Maga Makk viszont sikeresnek értékelte utólag, hiszen német nyelvterületen is többet forgott a neve.
A Sztrogoff Mihály kicsit kakukktojás a mezőnyben, hiszen itt egy olyan, nagy nemzetközi együttműködésről volt szó (francia-magyar-osztrák-svájci-olasz-belga-NSZK koprodukció), melyben Magyarország a gyártásban játszott fontos szerepet, főleg, hogy itt is forgatták nálunk: „A szél borzolta Bodrog hol megáradt Jenyiszej, hol szelíd folyású Angara, a bodrogkeresztúri határ egyik poros útja a szibériai járás földútját jelképezi, miközben a háttérben a poros úton baskír és tatár parasztok baktatnak” – írta a forgatásról az Ország-Világ. A kreatív irányítás azonban külföldieké volt: a rendező a francia Jean-Pierre Decourt volt, a forgatókönyvet pedig Claude Desailly jegyezte, és a főbb szerepeket is a német Raimund Harmstorf, az olasz Lorenza Guerrieri és a francia Pierre Vernier játszották, a magyar színészek közül egyedül Madaras József kapott fontosabb szerepet, az operatőr pedig Hildebrand István volt.
Ennek ellenére az 1977-ben műsorra tűzött Sztrogoff is nagy érdeklődést váltott ki, sőt, a Népszabadság cikkéből kiderül, hogy egyesek a különleges tudakozóban érdeklődtek Mihály szeme világa miatt. A sorozattal ezúttal a kritikának sem volt különösebb problémája: „Jó szívvel vállalhatjuk részvételünket a filmsorozatban; a maga műfajában megállja a helyét. Ügyesen, mesterségbeli tudással rendezett, szemrevalóan fényképezett kalandfilm. Könnyű, ártalmatlan szórakozás” – írta a Népszavában Vajk Vera, gondot mindössze az jelentett, hogy nehéz volt ideológiailag összeegyeztetni, hogy Sztrogoff a „népelnyomó II. Sándor cár szolgálatában” segít a felkelő tatárok elnyomásában, vagyis egy reakciós hős, de ezen szerencsére mindenki túltette magát. Még a Benyovszkyval oly szigorú Lőcsei Gabriella is, aki elismerte: „A Sztrogoff Mihály mesél, mesél egy olyan remek emberről, amilyenné minden felnőtt néző valaha kisgyermek korában lenni szeretett volna. És mesélt Kloss kapitány és tévébeli ikertestvére, Stirlitz is, mint minden igazán jó tévésorozat.”
Történelemhamisítás, primitív díszletek között
Persze, az utolsó mondat némiképp felkeltheti a gyanakvást: a kritikusnak csak a magyar sorozatokkal van problémája, a külföldiekkel bezzeg nincs? Nos, meg lehet nyugodni, mert a három évvel később bemutatott Sándor Mátyással már jóval szigorúbb volt. Pedig ugyanaz a rendező és forgatókönyvíró jegyezte, mint a Sztrogoff Mihályt, hasonlóan nemzetközi összefogás eredményeként valósult meg, de valami mégis félrecsúszhatott. Hiába kapta ezúttal Bujtor István a címszerepet (a szokásos francia, olasz, német színészek mellett), hiába volt a sztorinak erős magyar vonatkozása, szinte az összes hazai kritika a földbe gyalulta a Sándor Mátyást. (Vélhetően azonban nem ezért nem készült több nagy, koprodukciós történelmi sorozatunk, hanem mert a műfaj divatjának a nyolcvanas évekre egyszerűen leáldozott.)
Igaz, lehet, hogy pont a Sándor Mátyás magyar vonatkozása miatt is volt nagyobb a csalódás, pláne, hogy a forgatókönyv még a Verne-regényhez képest is jobban kihangsúlyozta a magyar forradalmi hátteret: „A kalandfilmkészítés mesterségbeli alaposságával megcsinált tévésorozatban ugyanis hamis ideák kelnek életre a magyar forradalmi múltról. Úgy látszik, mintha nemzetközi jelentőségű revolúciónak lettek volna idehaza meg a társadalmi, ideológiai és anyagi feltételei az 1850-es években és az egvszervolt, remek adottságokat csupán egy kicsinység – ama végzetesen elfogott postagalamb – volt képes megsemmisíteni. A történelem ilyesfajta leegyszerűsítése és meghamisítása kiváltképp veszedelmes a mindenféle módon vonzóvá tett kalandfilm műfajában” – írta Lőcsei Gabriella, aki szerint egyébként is „lagymatag párbeszédek, élettelen fordulatok, és nehézkes színészi alakítások” jellemezték a sorozatot.
És ezzel egyáltalán nem volt egyedül. A Népszava a látványvilágot szidta: „Antekirtt doktor tudományos szerkentyűin csak azért nem mosolygunk, mert a díszlet dühítően primitív. Míg Verne százhuszonöt éve még a távolbalátót is előre látta, gazdag fantáziájának termékeit a tévében minden képzeletet alulmúlóan idézte képernyőre” – írta Vajk Vera. Az Esti Hírlap kritikusa pedig azt kifogásolta, hogy csak szóban történnek a fontos események: „A szereplők ugyanis, a gróf viszontagságainak bemutatása közepette gyakorta bekonferálták: az imént valami érdekes történt vagy fog történni. Ám szemünk láttára, vagyis a kamerák előtt sem a cselekmény múltjában, sem soron következő jeleneteiben szinte semmi sem történt.” A régi magyar sorozatok sorsát aztán a Film Színház Muzsikába író Szász Péter foglalta össze a legjobban, mintha csak előre látta volna, mi fog történni: „Bujtor hipnotikus tekintetén túl, ami minden alkalommal megbabonázta házunk népét, sok izgalomban nem volt részünk. De hát itt a vége, fuss el véle! Öt év múlva megismétlik, és akkor majd leírja valaki: HIÁBA, NYOLCVANBAN MÉG TUDTAK FILMSOROZATOT KÉSZÍTENI. VAJON, MI VOLT A TITKUK?”
A cikksorozat korábbi részei itt találhatók.
Kiemelt kép: Részlet a Vivát,Benyovszky! sorozatból
