A tízéves születésnapját tavaly ősszel ünneplő Spotify kezdettől fogva megosztja a használóit: bár a fő érv az volt a megjelenésekor, hogy az illegális letöltésekkel ellentétben ez a zenészeknek is hoz a konyhára, azok folyamatosan arra panaszkodnak, hogy kizsákmányolva érzik magukat, olyan keveset fizetnek nekik. Miközben az is igaz lehet, hogy sokuknak korábban esélye sem lett volna ekkora közönséghez eljutni, mint most a streaming-szolgáltatónak köszönhetően. Más, ugyancsak gyakran előkerülő vádak szerint pedig a kimagaslóan legnépszerűbb streaming szolgáltatás, a Spotify az egyre kifinomultabb algoritmusai és a rendkívül népszerű lejátszási listái révén masszívan befolyásolni tudja a popipart, gyakorlatilag alakítva a közízlést. A cégnek idén februárban már 207 millió aktív, a szolgáltatás napi rendszerességgel igénybe vevő felhasználója volt, akik közül 96 millióan fizetnek is azért, hogy ne szakítsák meg reklámok a zenehallgatást, tehát az előfizetői száma alapján már önmagában fontos tényező. Nem meglepő, hogy az egész iparág valamilyen módon igyekszik igazodni ahhoz, hogy a streaming lett az első számú zenehallgatási forrás: jelenleg már a zeneipar bevételeinek háromnegyede a streaming-szolgáltatóktól (a piacvezető Spotify mellett az Apple Music, a Deezer, a Tidal és a többiek) jön. Az már évekkel ezelőtt látszott, hogy a streaming-adatok beemelése gyökeresen átalakította a slágerlistákat: egyeduralkodó lett a zeneipar által addig szűrten adagolt hiphop, és a latin-amerikai, sőt ázsiai pop is bekerült a mainstreambe. De mik azok a változások a popzenében, amelyek konkrétan a Spotify és társai számlájára írhatók?
Rövidebb sláger, hosszabb lemez
A Spotify üzleti modellje egyszerű: minden egyes lejátszott trackenként fizetnek az jogosultaknak, a pontos összegről nincs hivatalos információ, de 0.00437 dollár és 0.008 dollár közötti összegről lehet tudni, azaz dalonként 1-2 forintot kapnak a szerzők. Lejátszásnak azt tekinti a cég, amelyből legalább 30 másodpercet meghallgattunk. Ha pedig ezeket megfontoljuk, nem lehet meglepő, hogy azok az előadók, akik elég népszerűek ahhoz, hogy számottevő bevételre számíthatnak a Spotify-tól, egyre inkább ehhez alakítják a stratégiájukat. Miért szórakozzanak négy-öt perces szerzeményekkel, amikor egy egyperces odakent dalért pont ugyanannyit kapnak?
Nem állítható persze biztonsággal, hogy kizárólag emiatt, de az tény, hogy egyre rövidebbek a slágerek, és ebben egyáltalán nem ördögtől való a streaming-szolgáltatások hatását keresni: a ma legnépszerűbb popelőadók mind-mind azok, akik jól mennek a Spotify-on és társain. A Quartz készített egy kimutatást arról, hogy 2013 és 2018 között a Billboard Hot 100-on szereplő dalok átlagos hossza 3 perc 50 másodpercről 3:30-ra csökkent, továbbá a 2 és fél percnél rövidebb dalok aránya 1-ről 6 százalékra nőtt. A cikk számba vette, hogy a legnagyobb hiphop sztárok (Drake, Kendrick Lamar, Kanye West, Nicki Minaj) dalai ugyanúgy számottevően rövidebbek lettek az elmúlt évek során, mint mondjuk a country sztárjaié. Ezzel párhuzamosan a nagylemezek viszont látványosan meghíztak, és ma már sokkal inkább működnek playlistként, semmint egybefüggő albumként. Egy olyan népszerű előadó, mint Drake például joggal indul ki abból, hogy minél több dalt pakol egy lemezre, annál többet csilingel a pénztárgép is: a 2013-as lemezén még csak 13 szám volt, a 2016-os Viewson már 20, a tavalyi Scorpionson pedig 25. Ő is lett 2018 legtöbbet hallgatott előadója a Spotify-on. De hirtelen nagyon sok mondanivalója lett Chris Brownnak is, aki a legutóbbi albumára például 40 számot tett. Hol vannak már az idők, amikor kifogásként merült fel, hogy töltelékszámok vannak a lemezeken?
A 30 másodperces határ a dalok szerkezetére is hatással volt: meg kell fogni a hallgatót rögtön a legelején, nehogy továbbléptesse a dalt, ezért gyakran a számok elejére került a kórus vagy a „pop drop”, sőt, a Pitchfork nagy cikke hozott példát arra is, hogy a dalok elejére közkedvelt slágerekből kivett hangmintákat tesznek, arra apellálva, hogy a hallgatók nem kapcsolnak el arról, amit már ismernek. Vannak szakírók, akik a hallgatók gyengülő koncentrálóképességét okolják ezekért a változásokért, vagy éppen a digitális tartalomfogyasztás egészére jellemzőnek tartják a minél többet, minél gyorsabban elvét, hiszen végtelen a konkurencia. De az biztos, hogy míg a lemezkiadás hőskorában a lemezjátszók teljesítménye szülte meg a két-háromperces popdalokat, majd a nagylemez és a CD egyre hosszabb dalokat is elbírtak, most viszont a streaming újra a rövidebb dalokhoz vezet, ezekből viszont korlátlan mennyiség elfér egy albumon.
Eldobható Spotify-sztárok
A Spotify hatása azonban legalább ugyanennyire jelen van a popslágerek stílusában is. Az évtized közepén már érezhető volt a folyamat, miszerint visszaszorultak a nagy, hedonista bulislágerek, miközben a listákon átvették a hatalmat a melankolikus, önsajnálatba merülő, lassú tempójú dalok – a már említett Drake-től a Chainsmokersig igaz ez a közelmúlt legtöbb nagy slágerére. Abban pedig teljes az egyetértés, hogy ez sem alakulhatott volna így a Spotify nélkül. A Pitchfork már idézett 2017-es cikke szerint az emberek a csendesebb, meghittebb hangulatú dalokat keresik, amik azt az illúziót keltik, hogy az énekes kizárólag nekünk, a mi fülünkbe súgja a titkait – pláne, hogy ezeket a dalokat inkább hallgatjuk fülhallgatón, telefonról vagy odahaza a laptopunkon, nem pedig autók hangszóróin, és még kevésbé arénákban. Ezeket a dalokat pedig sokszor már ebben a tudatban, direkt ezekre a lejátszókra írják.
Ez olyannyira így van, hogy a New York Times újságírója, Jon Caramanica már egy önálló stílust is azonosított, melynek viccből (a hardcore után) a Spotify-core nevet adta. A Baffler magazin cikkében megszólaló zeneipari háttérember így jellemezte a stílust: „Van benne ilyen lágy, emós, cukiskodó vonal. Elég minimál, és a verzékben csak néhány elem köré épül, a refrénben gyakran énekes hangmintákkal, emós szövegvilággal.” Ha van a Spotify-core-nak keresztanyja, akkor az a forrás szerint csakis Lana Del Rey lehet: „Az az énekstílus, az a sivárság, a hiphop-hatások a produkcióban, mind megelőlegezték ezt.” A Spotify-core kulcsszava azonban egyértelműen a chill. És nem is véletlenül.
Ezek a dalok ugyancsak az emberi figyelemre koncentrálnak, csakhogy a fentebb említett példákkal ellentétben sokszor nem megragadni akarják azt, hanem pont, hogy az a cél, észre se vegyük, hogy zenét hallgatunk.
Nem csoda, hogy a Spotify rengeteg, hasonló zenében utazó előadót támogat, vagy futtat úgy, mint a lemezkiadók szokták a sajátjaikat: az ő nevük ugyan nem olyan ismert, mint a szupersztároké, de Charlotte Lawrence, Nina Nesbitt vagy Lauv mind-mind sokmilliós hallgatottságú dalokat mondhatnak magukénak, úgy, hogy mindegyiküket gyakorlatilag a Spotify futtatta be. Az egész vonulat legnagyobb neve pedig a még csak 17 éves Billie Eilish, aki ugyan a SoundCloudra feltöltött számával futott be, mégis őt emlegetik általában a Spotify-core királynőjeként, noha ő épp mostanság kezd egyre nagyobb ismertséget szerezni a streaming világán kívül is.
Ennek a folyamatnak pedig az is része, hogy ezek a számok lépten-nyomon felbukkannak a leghallgatottabb playlistekben, méghozzá ipari mennyiségben, hiszen ezt a hatalmas gépezetet folyamatosan új és új dalokkal kell táplálni, és ha valamit nem kapnak fel, megy is a süllyesztőbe, hiszen van helyette egyből tíz másik. Ebből adódik a Baffler-cikk végkövetkeztetése is, miszerint ez a gyakorlat nagymértékben hozzájárul a mai popzene “eldobható” jellegéhez.
Kamuelőadók és ügyeskedők
A playlistek szerepét a mai zenehallgatásban nem lehet eléggé hangsúlyozni: lehet, hogy az olvasó csak arra használja a Spotify-t, hogy a kedvenc lemezeit hallgassa rajta, miután már túladott a CD-lejátszóján, de a többség nem ilyen. Az emberek rendszerint a könnyebb és kisebb energiabefektetéssel járó irányt választják, a Spotify pedig segít nekik ebben, hiszen helyettük válogatja össze a zenét, a hallgatónak csak egy playlistet kell választania. Nem véletlen, hogy a playlistek mindenhatóságát minden piaci szereplő hamar felfedezte: ha egy dal bekerül egy népszerű playlistbe, az többet ér bárminél. Így futott be a rapper Juice WRLD, a fent említett Spotify-core sztárok többsége, sőt, Lorde Royals című dala sem lett volna ekkora sláger a Napster-alapító, de a Spotify-ba is befektető Sean Parker Hipster International nevű playlistje nélkül.
Ahogy pedig annak idején a lemezkiadók azt is befolyásolni akarták, mit játszanak a rádiók (már a rock and roll első nagy payola botránya az ötvenes évek végén erről tanúskodott, de a gyakorlat később sem tűnt el), nyilvánvalóan igyekeznek befolyásolni ma a playlisteket. A Billboard már négy éve arról cikkezett, hogy annyira elpimaszodtak a kiadók, hogy a Spotify meghirdette, semmilyen ellenszolgáltatás fejében nem befolyásolhatja senki külsős a playlisteket, de ettől még kiskapuk léteznek. Sőt, megjelentek az ügyeskedők, akik kizárólag a rendszer meghekkelésére utaznak: vannak, akik direkt összecsapnak egy-egy aktuálisan menő sláger címével egyező számokat, mert a Spotify remekül működő keresője segítségével nekik is leeshet pár százezer meghallgatás. Mások a születésnaposokra utaznak, és minden létező angol keresztnévvel felveszik a Happy Birthdayt. Megint mások elárasztják a Spotifyt egymásra megszólalásig hasonlító számokkal, csak éppen mindegyiknek más-más címet adnak, minél több van, annál nagyobb eséllyel kattint rá valaki. A műfaj királya pedig egy Matt Farley nevű férfi, aki elképesztő mennyiségben ontja magából a dalokat (tavaly már a húszezret is elhagyta), tényleg mindenről az égvilágon, és ennek a szabályos spammelésnek az eredménye az, hogy egy tavalyi cikk szerint ezzel a hobbival évi 60 ezer dollárt (több mint 16 millió forintot) keres.
Két éve kezdtek el komolyabban cikkezni a kamuelőadókról: eszerint producereket fizetnek, hogy nem létező előadók aliasa alatt készítsenek zenéket, melyek gyorsan bekerülnek a népszerű playlistekbe, így a pénz a Spotify-nál marad. Ezeknek a kamu előadóknak a Spotify-on kívül semmi nyomuk sehol, mégis milliós hallgatottsága van az összes számuknak, hiszen valamiért csak bekerültek a lejátszási listákba (különösen a háttérzenés, ambientes Deep Focus, Peaceful Piano és hasonló playlistekbe). Mintha valami disztópikus filmben lennénk: tök ugyanolyan, instrumentális, pár perces szerzemények, és még a borítóikat is ugyanolyan giccses stockfotók alkotják. Amivel többek között az a gond, hogy a valóban létező zenészek elől veszik el a lehetőséget, akik mögött nem áll ilyen sikergépezet.
Ennél még egy fokkal nyugtalanítóbb az a jelenség, amelyről a BBC írt idén év elején: több Spotify-felhasználó meglepve fedezett föl a saját leghallgatottabb dalai listáin olyan előadókat, akikről az életükben nem hallottak, azaz valahogy feltörték a felhasználói fiókjaikat. A BBC új stílusnevet is adott a kamuelőadóknak: mysterycore. Természetesen ezek is olyan, nem létező előadók voltak, mint a fentiek, de ez a manipuláció még a Spotify-nak is sok volt, és törölték a cikkben emlegetett előadókat. Igaz, arra már nem derült fény, kik álltak a kamuelőadók mögött. De azt biztosra vehetjük, hogy Spotifyt kihasználó csalókról nem most hallunk utoljára.
Kiemelt kép: Justin TALLIS / AFP
