Azért született alagút a Lánchíd mögött, hogy esős időben legyen hová betolni a hidat – tartja a pesti vicc, de a Várhegy átfúrásával született átjárónak tényleg jócskán van köze a Lánchídhoz.
A sokak fejében dédelgetett álmot gróf Széchenyi István a Lánchíd alapkőletételének évében, 1842-ben karolta fel, a tervek pedig három évvel később, egy Clark nevű mérnök kezei alatt születtek meg. Jó ideig mindenki úgy gondolta, hogy az aláírás a Lánchidat tervező William Tierney Clarkhoz kapcsolható, a későbbi kutatások azonban bebizonyították, hogy a Váralagút építésvezetője a vasöntödei mérnök Clark Ádám volt.
A munkák végül 1853 februárjában, alig négy évvel a szabadságharc leverése után indultak meg, a két díszes kapuzattal rendelkező, 350 méter hosszú alagút pedig 1858-ra készült el, a Várhegy megkerülését felesleges időpocsékolásnak tartó járókelők azonban már 1856. márciusától, a kocsisok pedig 1857. áprilisától használhatták, feltéve, ha kifizették a vámszedőknek egészen 1918-ig járó néhány krajcárt (1892-től fillért).
A XX. század finoman szólva sem bánt finoman az alagúttal: a kocsikat és hintókat a jóval nagyobb terhelést jelentő autók váltották fel, a fakockákat pedig 1919-ben kiskockakőre cserélték. 1944-ben az SS és a nyilas erők állítottak fel itt harcálláspontot, Budapest ostroma alatt pedig a Krisztina körút felé néző nyugati kapuzat is megsemmisült.
Belső tere egészen Buda, Óbuda és Pest egyesítésének századik évfordulójáig, 1973-ig jórészt megőrizte eredeti képét, a falakat akkor ugyanis a vizesedést meggátló, kilenc centiméter vastag betonréteggel, illetve üvegmozaikkal borították.
Talán ekkor – vagy épp az 1945-ös harcok hevében – tűnt el a Clark Ádám tér felőli kapu mellett álló, furcsa felirat, ami így szólt:
“A sebes hajtás, ostorcsattantás, zene, énekszó és minden lárma rendőrileg tilos.”
A tábla akár az átadás óta is a járatban állhatott, egy, a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban őrzött fotó képaláírása azonban egy évtizeddel későbbre, 1869-re teszi annak megjelenését.
A felső tízezer kocsikon áthajtató tagjai, a tisztes budai polgárok és a jó ízlés védelme érdekében nyilvánvalóan teljes joggal megjelent felirat a századforduló után gyorsan elvesztette értelmét, kissé meglepő módon mégsem tűnt el – annak ellenére, hogy a város központjában, tömegek láthatták nap mint nap.
A Váralagút mellett egyszerűen elment az idő: gyengélkedő vízelvezető rendszerét csak 1915-ben bővítették, szellőzése pedig a kipufogófüst miatt évről évre egyre rosszabbá vált.
A helyzetet Hegedős Gyula a harmincas évek hajnalán (Nemzeti Ujság, 1932. november 6., a teljes cikk itt) így ecsetelte:
“A budai alaguton nem szivesen gyalogol át a fővárosi ember. Csak akit a szükség hajt át. Gépkocsin, autóbuszon még elviselhető az “átkelés”, gyalogosan kényelmetlen feladat. Korom, füst, por és éktelen zaj gomolyog benne. Hófehér gallér szürkén érkezik át a másik oldalra.”
Az ódon tábla sem kerülte el a kor újságírójának figyelmét – a Magyarság egy rövidhíreket író munkatársa néhány sorban, Nagy Emil (Pesti Hírlap, 1930. június 29., a teljes cikk itt olvasható) azonban egy hosszú bekezdésen át vágyik vissza a felirat által megidézett múltba:
“Épp belépni készülök az átmenetileg sötét helyre [az Alagútba], amikor felpilantva, a magasban megakad a szemem egy sárguló feliraton. Ugyan mi lehet oda irva? Mikor elolvastam, egy nénike megijedt, azt hivén, hogy valami pillanatnyi elmezavar tört ki rajtam. Igy szól a felirás: “A sebes hajtás, ostorcsattantás, zene, énekszó és minden lárma rendőrileg tilos.”… Ebben a percben éktelen tülköléssel eszeveszetten száguld el mellettem egy nagy autó… Ez nem tilos. De rendőrileg tilos az… ostorcsattantás!… Elérzékenyedem. Feltámad a lelkemben a régi szép világ, a fiatalság világa! Tilos az ostorcsattantás! Jaj be kedves tilalom! Istenem.. Istenem. Hová tette azóta a városi civilizáció az ostorcsattantást? Itt-ott még csattan egy-egy pofon, vannak még csattanó válaszok, csattan még a csók is, ámbár ma már inkább a csattantás nélküli néma, hosszu csókok divatosabbak, de ostor… ostor… az ma már talán csak a Hortobágyon csattan a gulyás karikásának a hegyén, de itt az Alagutban nem igen. […] Hová lett a büszke négyesfogat ostorhegyese! De kinek van ma már ahhoz kedve, hogy zeneszóval menjen végig az Alaguton? A régi lármák elköltöztek a másvilágra, a modern uj lármák pedig – sajnos – nem tilosak. […] Hát a sebes hajtás! Hová lett az a világ, amikor még a szegény konfliskocsisokat elitélte a rendőrség – sebeshajtásért? … Kedves dolog egy ilyen ittfelejtett, visszamaradt felirat! Ugy bámulok rá, mint ahogy télviz idején, hóban-fagyvan a befagyott tó mellett dideregve haladó vándor ránéz arra a tilalom-táblára, amelyen az áll, hogy: Itt tilos a fürdés.”
Hasonló korú, közterületen lévő tiltó táblák ma már nincsenek a városban, így a szürrealitásra vágyóknak be kell érniük a néhány bérház kapuján belépve még megtalálható, koldulást, kéregetést, házalást, vagy épp kintornázást tiltó, néhány esetben még golyónyomot is magukon viselő zománctáblákkal.
