Kultúra

Magay Klementina: Méltósággal kell elbúcsúzni ettől a pályától

A londoni Ace Records 2018-as kiadványában a hatvanas évek magyar énekesnői előtt tiszteleg: ez a She Came From Hungary! 1960s Beat Girls From The Eastern Bloc című lemez – ez az első ilyen a kelet-közép-európai régióból. Karda BeaAmbrus KyriMátrai ZsuzsaNagy Éva és Bencze Márta mellett Magay Klementina is szerepel a lemezen, a CD-verzión mindjárt három dallal is. A többnyire csak Almát eszemként emlegetett, de valójában Nevető almák című slágerrel népszerűvé vált énekesnő elmondta, miért nem hívták Táncdalfesztiválokra, mihez kezdett, amikor már nem játszották a dalait a rádiók, és hogy mit kellett elviselniük a férfiaknak mellette.

Három dallal is szerepel a CD-n, melyik a kedvence közülük?

Talán a Nem én döntöm el a háborúk idejét, amit Schöck Ottó írt, de a Te sem tudhatod előre is jó, a Zsákutca pedig az egyik első felvételem volt. Még középiskolás voltam, és Huszár Erika írta a szövegét, akivel egy szavalóversenyen ismerkedtem meg, sajnos már nincs köztünk. Azon a versenyen ő lett a második, és én nyertem Arany János balladájával, az Ágnes asszonnyal. Utána egyébként főiskolára is jelentkeztem musical szakra, de hiába vettek fel, nem fejeztem be, mert amikor az ember annyira népszerű, mint amennyire én voltam a Nevető almák című dal után, akkor nem érzi csábítónak, hogy visszaüljön az iskolapadba.

Mindig is énekesnőnek készült?

Tulajdonképpen igen: a Rádió gyermekkórusában kezdtem általános iskolásként, aztán középiskolában már egy vokálegyüttes tagja voltam, és onnét kerültem az Atlas zenekarba énekesnőként, utána lettem szólóénekesnő. Lehet, hogy voltak nálam jobb énekesnők, de a kisugárzásommal és a temperamentumommal azt is meg merem kockáztatni, hogy nagyobb sikerem volt náluk a színpadon.

Akkor a pályatársaihoz hasonlóan ön is a Táncdalfesztiválokon lépett fel?

Elég kevés Táncdalfesztiválon vettem részt, és azt is megmondom, miért nem: volt egy szövegíró, a nevét most nem mondom, akinek nem vállaltam el a dalát, mert akkor kaptam meghívást Brazíliába egy revüműsorral, amely rám épült. Én pedig úgy gondoltam, hogy fesztiválon még lesz alkalmam szerepelni, Brazíliába viszont valószínűleg nem jutok el máskor, és ezt sajnos tudattam is az illető szövegíróval, aki erre azt mondta, hogy ha rajta múlik, akkor Táncdalfesztiválra se jutok el többet. Betartotta a szavát, bár voltam pár Made In Hungaryn és Tessék választani!-n, de Táncdalfesztiválon csak kétszer, nagyon jól kiépített kapcsolatrendszere volt. Biztosan persze nem tudhatom, hogy ő tett-e keresztbe, de akkoriban zsúfolt házak előtt léptem fel minden héten, mi másért ne hívtak volna fesztiválra? Miközben csomó ismeretlenebb, vagy megkockáztatom, nálam gyengébb énekesnek pedig lehetőséget adtak. De annyi fellépésem volt akkor, hogy nekem fel se tűnt, hogy mellőznének, pedig tévéfelvételem sincs sok.

Brazíliába azért eljutott végül?

Képzelje, hogy nem. Szépen két szék között a pad alá estem, és ki tudja, talán még az is elképzelhető, hogy azt is az említett úr tette lehetetlenné. A koncertiroda szervezte volna ugyanis, de végül nem jött össze.

Kislemezekből elég sok jelent meg, de a hetvenes évek elején azok is elapadtak, ugye?

Igen, valahogy így, nagylemez pedig szóba se kerülhetett akkoriban. De én nem vagyok elégedetlen ettől függetlenül, hiszen azt csinálhattam, amit szerettem, sokat foglalkoztattak, a közönség is szerette, amit csinálok, még akkor is, ha néhányan egyslágeres énekesnőként tartanak nyilván. De milyen érdekes, hogy erre az albumra például pont nem a Nevető almákat választották.

Nem lehet, hogy az a néhány év, amennyivel fiatalabb volt Kovács Katiéknál, döntőnek bizonyult?

Mi Fenyvesi Gabival, Karda Beával, Dékány Saroltával valóban már a második generáció voltunk, de nem hinném, hogy ez annyit számított. Ezek az énekesnők nagyon népszerűek voltak, Kovács Kati különösen istenien énekelt, Zalatnay úgyszintén ragyogó volt, Koncz Zsuzsa pedig az értelmiségibb vonalat vitte, és hatalmas szerencséje volt hogy egymásra találtak Bródy Jánossal.

Ön is dolgozott azért népszerű együttesekkel, ugye?

Igen, az Atlasszal kezdtem, de volt dalom az Echóval is. Léptem fel párszor a Metróval, és nagyon sokat dolgoztam az Omegával, sőt, a Nevető almákon is ők játszottak eredetileg. Az Expressz együttessel különösen szerettem dolgozni, ők tényleg nagyon képzett zenészek voltak. Sőt, még azokban az úgynevezett haknikban is kiváló zongoristák kísértek.

Egy állandó zeneszerző vagy szövegíró nem hiányzott?

Nekem Payer András nagyon sok dalt írt, szövegeket pedig a már említett Huszár Erika, sajnos vele nem voltunk jóban egy idő után, pedig nagyon tehetséges volt, a legtöbb dalomat ő írta.

Mihez kezdett, amikor már kevesebbet játszotta a dalait a rádió?

Már a hatvanas évek végén kezdtem dolgozni revüműsorokban, többek között a Béke kupolában és a Moulin Rouge-ban. Volt, hogy egy este hat helyen léptem fel. Mivel sokat dolgoztam ilyen műsorokban, azt is megkaptam egyszer Erdős Pétertől, hogy „ez a Magay egész jól énekel, kár, hogy vendéglátózik.” Pedig azok tényleg rendkívül színvonalas műsorok voltak, például Bogár Richárd, az Operettszínház koreográfusa vagy a rendező Kalmár Tibor is részt vett bennük. De akkor úgy tartották többen is, hogy a vendéglátózás a szakma legalja, miközben ezek revüműsorok voltak, de mindegy is. Erdőssel egyébként nem volt más problémám, nem is nagyon érintkeztünk, azt meg valószínűleg tudta, hogy engem hiába is hívna vokálozni a Neoton Famíliába, mint ahogy szegény Cserháti Zsuzsát annak idején. Nem is értem, hogy gondolta azt, hogy népszerű szólistát hív háttérénekesnőnek.

Eléggé kiszolgáltatott volt a szólistalét, nem? Gondolok itt arra, hogy a dalokat is inkább csak kiosztották önöknek a fesztiválokon.

Ez így van, de azért a sztárok mégis csak azt énekelték, amit szerettek volna. Koncz mindig azt a számot énekelte el, amit akart, és Zalatnay, Kovács Kati többnyire ugyancsak jó dalokat kaptak, akárcsak Aradszky, Korda vagy Koós. Többször ők maguk vitték be azt a számot, amit énekelni szerettek volna. Nekem tényleg osztották a dalokat, kivéve pont a Nevető almákat, amit valahogy ki tudtunk erőszakolni, hogy én csináljam. Próbafelvételnek készült először, akkor még az Atlasszal, valószínűleg mindenkit meglepett, hogy később mekkora sláger lett.

Később ön is dolgozott külföldön?

Igen, sokat voltam Amerikában, Los Angelesbe egy időben minden második évben jártam, és Kanadában is léptem fel. Sőt, turnéztam is, amikor tizenhét városban léptem fel Észak-Amerikában, kint élő magyarok előtt. Utána volt egy elég komoly magánéleti válságom, majd megkerestem egy zenekart, hogy menjünk ki külföldre, így kerültünk ki Skandináviába, ez már a nyolcvanas évek második felében történt. Az valami fantasztikus volt, nekem a mai napig Skandinávia a no. 1. Ott nem magyaroknak játszottunk, hanem 4-5 csillagos szállodákbn, üdülőhajókon léptünk fel. Magyarországon még ez is vendéglátózásnak számított volna, holott Charlie-ék után mi voltunk a második lengnépszerűbb zenekar ezeken a helyeken. Nagyon sok szép emlékem van, előfordult, hogy leszedtek a színpadról, annyira tetszett nekik, amit csináltam.

És mihez kezdett, miután onnan hazajött?

1991-ben jöttem végleg haza, miután elég sokáig éltem külföldön: összesen három-négy évet töltöttem Skandináviában, előtte ugye Amerikában is voltam sokszor, de aztán ezeknek vége lett. Én meg úgy gondoltam, felhívom az előadásszervezőket, hogy sziasztok, itthon vagyok, tudok jönni fellépni, de legnagyobb meglepetésemre senki nem hívott vissza. Na, mondom, mit fogok akkor csinálni? Éheznem azért nem kellett, mert a külföldi munka megtette az egzisztenciális hatását, de hát még énekelni akartam. Végül kis idő elteltével Ambrus Kyri, akivel jó barátnők vagyunk, egy kártyapartin mondta, hogy kapott egy ajánlatot, hogy lépjen fel egy táncos népzenei show-ban, de egyedül nem akarta megcsinálni. Én is vele tartottam, és ebből végül tíz év lett a balatonfüredi Baricska csárdában: azért csak tíz, mert addigra megszűnt ez a fajta turizmus, amelynek keretében osztrák, német és egyéb nyugati csoportok jöttek az előadásokra. Utána játszottam még egy darabig színházban, Kalocsán és a Ruttkai Éva Színházban, és azóta már nem vállalok semmit.

Nem is hiányzik az éneklés?

Tulajdonképpen nem. Volt egy híres Kossuth-díjas színész, aki azt mondta: borzalmas rossz érzés, hogy a színészek ami sikert elérnek életükben, azt idős korukban eltaknyolják. Már alig tudnak beszélni, alig tudnak kimenni a színpadra – és ugyanez megvan a mi szakmánkban is. Szerintem nem kell mindenáron fellépni, és méltósággal kell elbúcsúzni ettől a pályától, egy bizonyos kor után már ez egyszerűen nem áll jól. Nyilván van kivétel, de többen is vannak, akiknek már nem kéne erőltetni. De persze mindenki maga dönti el, mit csinál.

Megismerik még az utcán?

Az idősebbek néha. De egyszer volt egy fesztiválműsor a tévében, amiben Korda Gyuri és Harsányi Levente beszélgettek, és amikor szóba került a nevem, utóbbi megkérdezte, hogy „Magay Klementina? Azt eszik vagy isszák?” Ezzel bevallom, eléggé megsértett. Egy olyan riporter mondja ezt, aki egy táncdalfesztiválos műsort vezet? Gyuri mondta is neki, hogy de hát egy népszerű énekesnő volt, hogy-hogy nem ismered? De még ha nem is ismer, ilyet akkor se mondunk egy nőre, hogy eszik vagy isszák. A Retro Rádióban sem játsszák egyetlen dalomat sem, pedig az a rádió van beállítva nálam – bár ami azt illeti, Karda Beától se hallottam semmit ott, de még Kovács Katit is kevesebbet.

Van, amit utólag másképp csinált volna?

Én tulajdonképpen nem is „csináltam” semmit, sodort ez a szakma magával. Eszembe se jutott, hogy mással foglalkozzam, csak amikor ’91-ben nem kerestek a szervezők, akkor gondolkodtam nagyon egy videókölcsönzőn. Már a ház is megvolt, ahol csináltam volna, de hálistennek nem lett belőle semmi, mert nem értek az üzlethez egyáltalán. Az viszont biztos, hogy ez a szakma nem kedvez a magánéletnek. A férfiak nehezen viselték el, amit el kellett viselniük mellettem, tényleg volt olyan eset is, hogy megállt a villamos, amikor átmentem az utcán. Természetes, hogy óhatatlanul is féltékennyé váltak, és akkor még mentek a rosszindulatú pletykák is. De ha jól megnézzük, az akkori énekesnők többségéről se mondható el, hogy kiegyensúlyozott magánéletük lett volna. A maiak mások, gyorsan szülnek, mernek gyereket vállalni, mi nem mertünk akkor, és sokunknak nincs is gyerekünk. De mindezekkel együtt is nagyon szívesen emlékszem vissza ezekre az időkre, még akkor is, ha voltak buktatók, de hát hol nincsenek?

Kiemelt kép: Ványi Ákos

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.