Kultúra

„Évike, magának tényleg senki ismerőse nincs a szakmában?”

A londoni Ace Records idei kiadványában a hatvanas évek magyar énekesnői előtt tiszteleg: ez a She Came From Hungary! 1960s Beat Girls From The Eastern Bloc című lemez – ez az első ilyen a kelet-közép-európai régióból. Karda BeaAmbrus Kyri és Mátrai Zsuzsa mellett Nagy Éva is szerepel egy dallal a lemezen, aki az 1968-as Táncdalfesztiválon tűnt fel, és akkor a népszerű fiatal énekesnők közé tartozott. A most 71 éves énekesnő arról beszélt, miért nem lett több slágere, hogyan folytatódott a karrierje a későbbiekben, és hogy tényleg akkora szám volt-e, hogy valaki Sátoraljaújhelyről indulva lett énekesnő.

Ön is az Ez az utolsó randevúnk című dalt választaná magától egy ilyen lemezre?

Igen, ez a dal az 1968-as Táncdalfesztiválra készült, és a Liversing zenekarral vettük föl, a Demjén Rózsi volt akkor a basszusgitárosuk. Eredetileg egy másik kolléganő kapta, és egy neves komponista keringőben hangszerelte neki, ami nem is illett hozzá egyáltalán, úgyhogy vissza is adta, és így került hozzám, de akkor már a Liversinggel, akiket én addig nem is ismertem, és persze ők sem engem. Pomázon kellett találkoznunk, egy borzasztó kicsi házban volt felpakolva a zenekar, alig fértünk be, és amikor elkezdtem énekelni, akkor eldobták a hangszereiket meglepetésükben, hogy „ez tiszta Kovács Kati!” Aminek én örültem, mert nagyon szerettem a Katit. A zenekarral jól össze is haverkodtunk, de sajnos nem lett folytatás, én pedig ilyen jó dalt, mint ezt, nem is kaptam többet.

Min múlott ez vajon?

Ezt senki sem tudhatja. Akkoriban nem lehetett beszélni erről, de volt olyan, hogy ott ültem a rádióban, és elment mellettem az egyik népszerű énekesnő a kíséretével, majd amikor jöttek ki, arról beszéltek, hogy szerintük melyik szám fogja megnyerni a fesztivált, és tényleg az nyerte meg. Persze, tényleg jó dal is volt. És az is igaz, hogy nem panaszkodhattam, mert mindenféle menedzsment nélkül is akkoriban minden jött magától: cikkek, rádióműsorok. Reggel arra ébredtem, hogy én énekelek a Komjáthy rádióműsorában, amikor pedig megnyertem egy eszperantó dalfesztivált, és ezért kivittek a VIT-re Szófiába, akkor is a vonatban folyton jöttek a többiek a kupémba, amíg lehetett fogni Budapestet, hogy már megint te énekelsz a rádióban.

Minden adott volt egy hasonlóan jó folytatáshoz, de mégsem így lett, vajon miért?

Aztán én nem tudom, mi történt, egyszer csak, mint akit elvágtak. Se Made In Hungary, se rádió, se semmi, és ez három éven keresztül így ment. Hiába mondogattam, hogy én táncdalénekesnő vagyok, anyámék már szerették volna, ha tanulok valami mást, de én ragaszkodtam az énekléshez, haknijaim pedig azért szerencsére még voltak. Aztán három év után megint behívattak a rádióba, én meg már kezdtem félni, hogy mi baj lehet, és erre kaptam egy dalt, és onnantól kezdve megint foglalkoztattak.

De mi volt az oka a mellőzésnek?

Sosem tudtam meg. Lehet, hogy valakinek a tyúkszemére léptem. Olyan is volt, hogy kiküldtek az NDK-ba fellépni párszor, és az egyik után találkoztam egy fejessel a körúton, a neve már nem fontos. Velem volt az akkori férjem is, de őt ez nem zavarta, és megkérdezte, hogy „te, figyelj már, holnap megyek strandra, nem jössz el?”. Ha nincs ott a férjem, akkor sem mentem volna el, de így meg pláne nemet mondtam. Onnantól kezdve soha többet nem tettem a lábam az NDK-ba, pedig mindig sikerem volt ott. Előfordult, hogy Mátrai Zsuzsa helyére kellett beugranom Erfurtban, ahol én kaptam a végén a legtöbb virágcsokrot, pedig félig németül és magyarul énekeltem, mert nem volt időm megtanulni a szöveget németül.

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu
Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu

Hogyan lett önből énekesnő?

Nagyon jó tanuló voltam, de sajnos pont az érettségim nem sikerült jól. Ennek ellenére elmentem a jogra felvételizni, de persze nem vettek föl, én pedig nagyon el voltam keseredve. Aztán egyik reggel hallgattuk a rádiót, ahol Aradszky László beszélt a rádió tánczenei stúdiójáról, mi pedig anyámmal egymásra néztünk, és tudtuk, hogy ezt meg kell próbálnom. Apámnak nem is szóltunk, úgy jöttünk Pestre Sátoraljaújhelyről, és először tévedésből a tévészékházba mentünk a rádió helyett, úgy kellett áttaxizni. Borzasztó sokan várakoztunk ott, én tényleg senkit nem ismertem. Behívtak egy stúdióba, ahol egy Zalatnay-számot énekeltem, majd megkérdezte Bágya András, hogy „maga miért jött ide?”. Mondom, szeretnék táncdalénekes lenni. „Na jó, de Sátoraljaújhelyről?” Mire én: „Miért, onnan nem szabad?” Nagyjából ennyi volt, én meg mondtam magamnak, Nagy Éva, téged úgy rúgnak ki páros lábbal, de még kint kellett várakoznom. Kijött Balassa P. Tamás, aki a tánczenei stúdióban tanított, és félrehívott, hogy láttuk, hogy az előbb nagyon megijedt, de azt tudnia kell, ha netán felvennénk, hogy ez a szakma nem olyan, hogy rögtön sztár lesz, sőt. Ugye nem éget fel mindent maga mögött? Mondtam, hogy semmi probléma, a nagynénémnél fogok lakni. Mire visszament, a többiek pedig megrohantak, hogy mégis mit akart a Balassa, akiről azt se tudtam, hogy kicsoda. Később, amikor már együtt dolgoztunk, félrehívott, hogy Évike, magának tényleg senki ismerőse nincs a rádióban vagy a szakmában? Ennyire meseszerű volt, hogy én ebbe így belevágtam. Utána pedig képeket láttam magamról az utcán meg az újságokban, és az egyik cikkben azt írták, hogy a férfiak közül a ‘68-as fesztiválon a legtöbben Nagy Évára szavaztak, a nők közül pedig a Poór Péterre. Hozzáteszem, hogy különösebben nem akart senki bántani vagy zaklatni, vagy lehet, hogy csak nem vettem észre. Velem tényleg mindenki nagyon kedves volt, pedig néha olyan nevekkel léptem fel együtt, mint Pécsi Sándor vagy Németh Marika. A legelső fellépésemkor pedig mindjárt Latabár Kálmánnal kerültem össze, és annyira kedves volt velem, hogy amikor kimentem énekelni, végig ott állt a színpadon takarásban, és mindig mutatta, mikor kell visszamennem meghajolni. Ő tényleg egy tündéri ember volt.

Ennyire hihetetlen volt, hogy valaki Sátoraljaújhelyről legyen énekesnő?

Hát igen, ez tényleg nagyon messze volt, onnan nem nagyon jelentkezett senki. Amikor ‘67 nyarán felvettek, együtt Karda Beával és Dékány Saroltával, még titkoltunk otthon, de volt azon a nyáron egy műsor Sátoraljaújhelyen, Máté Péterrel, Mary Zsuzsival, Dobos Attilával, és ahogy ott ácsorogtunk a tömegben a koncert előtt, megérkeztek a fellépők, a Máté pedig kiszállt a kocsiból, egyből észrevett és odajött üdvözölni. Hát így tudta meg a város a hírt, hogy én mit is csinálok. Aztán ősztől elkezdtünk dolgozni Balassával, a következő Táncdalfesztiválon pedig már indultam is, egyáltalán nem is izgultam, mert valahogy fel se fogtam, hogy hol vagyok. Kár, hogy a zsűri végül lepontozott, mert ugye jó dalom volt, a közönségnek is tetszett, de aki nem került döntőbe, az eltűnt a süllyesztőben. Még így is sokat játszották.

Fellépések azért voltak, nem?

A neves zeneszerző és zongorista, Idrányi Iván révén kerültem be a szakmába, rajta keresztül ismertem meg a szervezőket, akik vittek haknikra. Ott tanultam meg például azt a leckét, hogy nem szabad késni: egyszer ugyanis megtörtént, az a szervező pedig megcsinálta, hogy megvárták, amíg odaérek a kocsihoz, hogy integethessenek nekem, és még lássam, ahogy elhajtanak nélkülem. Ugyanezzel a szervezővel volt, hogy behívott egy ORI-vezető, aki felsorolt néhány olyan helyet szilveszter éjszakára, ahol mint a pálya elején járó énekesnőnek, óriási dolog lett volna fellépni. Direkt megkérdeztem a szervezőt, hogy elfogadjam-e? Azt mondta, nyugodtan fogadjam el, én pedig úgy is tettem. Aztán jött a január, amikor lett volna egy kéthetes szlovákiai turné, és a szervező nekem csak annyit mondott, hogy te meg azért, amiért ilyen szemét módon elmentél az ORI-val szilveszterezni, kimaradsz a szlovákiai turnéból. Ez egy nagy pofon volt, de rá se tudok haragudni. A slusszpoén pedig az, hogy lement ez a felvidéki turné, amin kirabolták őket, amíg vacsoráztak az egyik este. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem örültem, bár a többieket nyilván sajnáltam. Végül Szikora Robi apjához, Szikora Jenőhöz kerültem, és vele sokat dolgoztam, még szülni is úgy mentem el, mintha munkahelyről mennék szülési szabadságra. Négy hónapig dolgoztam terhesen, pedig akkor nem volt divat pocakkal énekelni, és aztán amikor három hónapos volt a fiam, mentem vissza dolgozni.

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu
Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu

Slágerek, vagy pláne saját nagylemez hiányában mi tartotta még a pályán később is?

Ezt akartam csinálni. Eljutottam Mongóliába is, ahová Máté Péterrel mehettem volna, akivel nagyon jóban is voltunk, de végül mégsem jött, így Magyarországot én képviseltem egyedül, a többi szocialista országból mind ketten voltak. De utána nem ment már olyan jól a dolog, megint kevesebb megkeresésem jött, megjelentek az újak a pályán. A második férjem bűvészként gyerekműsorokat szervezett, de játszott mesejátékokat is a társulatuk, és amikor egyszer Hófehérke nélkül maradtak, beugrottam én. De aztán valami szóló produkcióra is szükség volt, és megkérdezte, hogy tudok-e gitározni. Hát a húrokat azért le tudtam fogni, de gyakorlatilag elölről kellett kezdenem, tele volt az összes ujjam véraláfutásokkal, de megtanultam egy hosszú műsort, és onnantól átmentem a gyerekműsorba. Ez már a nyolcvanas években volt. Én imádtam énekelni, de amikor először léptem fel gyerek közönség előtt, a tizenöt perces műsoromból huszonhét perces lett, olyan jól éreztük magunkat, és akkora sikerem volt. Aki még nem lépett fel gyerekek előtt, az nem tudhatja, felért bármelyik fesztiválfellépésemmel. Sokan mondják, hogy a felnőtt sokszor csak udvariasságból tapsol, de a gyerek az nem. Nagyon szerettem csinálni.

Ha ön választhatott volna, milyen jellegű dalokat választ énekesnőként?

Inkább olyan beatesebbeket, mint amilyen az Ez az utolsó randevúnk is volt. Otthon Kovács Katit és Mátrai Zsuzsát énekeltem főleg, meg a külföldi dalok közül is az olyan tempósabbakat. Énekeltem én egyébként lassú számot is, azokat is nagyon szerettem, de az az igazság, hogy akkoriban annyi dallamos jó szám volt, hogy nem volt könnyű, ma talán más lenne a helyzet. Nem azért mondom, de ha bekapcsolok egy X-Faktort, egyszerűen nem találok dallamot azokban a számokban. Még a beatzenekarokhoz annyit, hogy az Ez az utolsó randevúnk egy Illés-szám, az Amikor én még kissrác voltam másik oldalán jelent meg, és nekem furcsa volt, hogy Szörényi vagy Bródy soha meg se keresett, pedig mégis csak egy lemezen jelentünk meg.

Mikor énekelt utoljára?

54 éves koromban, tehát már régen. De a szívműtétem után már nem is erőltetném.

A buktatókkal együtt is elégedett a pályájával?

Igen. Lehetnék egy magamba fordult, szomorú öregasszony, de szerencsére az a típus vagyok, aki elfogadja a dolgokat úgy, ahogy vannak. Az, hogy később átnyergeltem a gyerekműsorokra, okos dolog volt, mert ott annyi szeretetet kaptam, hogy az végül is elfeledtette velem, hogy a táncdalénekesi karrierem nem olyan lett, amilyet szerettem volna. Én legalább mindent megtettem. Hozzáteszem, ha felvesznek a jogra, valószínűleg most egy savanyú, íróasztalnál megöregedett ember lennék, mert az nem az én világom volt, és csak azért jelentkeztem oda, mert az volt akkor a divat. Pedig ha a magyartanárnőm nem rontja le az érettségimet, valószínűleg felvesznek, így viszont mégis megköszönhetem neki, hogy másképp alakult az életem.

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu
Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu

(A cikkhez nyújtott segítségéért köszönet Kulcsár Károlynak.)

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Fotó: Marjai János / 24.hu
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.