A londoni Ace Records az egyik legnagyobb tekintélyű, újrakiadásokra szakosodott lemezkiadó: elsősorban az ötvenes, hatvanas és hetvenes évek elfeledett vagy eleve kevésbé ismert pop, beat, blues, rock and roll, soul és egyéb felvételeit jelentetik meg válogatáslemezeken. Ezek túlnyomórészt amerikai vagy brit előadók felvételei, viszont az egyik legfrissebb kiadványukban a hatvanas évek magyar énekesnői előtt tisztelegtek: ez a She Came From Hungary! 1960s Beat Girls From The Eastern Bloc című lemez – ez az első ilyen a kelet-közép-európai régióból. Hallható rajta sláger Koncz Zsuzsa, Kovács Kati, Zalatnay Sarolta előadásában ugyanúgy, mint a ma már kevéssé ismert nevektől, mint Nagy Éva vagy Bencze Márta.
Szerepel a lemezen Karda Beáta egy dala is, aki még tizenévesen kezdte a pályáját, és tőle a Mindig tanul az ember című dalt választotta a lemez két összeállítója, Mick Patrick és Matt Meek. A most 68 éves énekesnő már több mint tizenöt éve Karda Bea néven fut, és a kiválasztott dalról, illetve a karrierje egyéb fordulópontjairól kérdeztük.
Mit szól hozzá, hogy a Mindig tanul az ember most megjelent egy külföldi kiadó válogatáslemezén?
Nagyon meglepett, de nagyon boldog is vagyok. Annak pedig külön örültem, hogy pont ezt a dalt választották erre a lemezre. Az összes régi dalom közül, amit még a pályám korai szakaszában énekeltem, a Mindig tanul az ember volt pont a szívem csücske. Egyébként gyerekkoromtól énekesnőnek készültem, hiszen édesapám a Fészek klubban zenélt: amikor én 8 éves voltam, az ő zenei világát imádták a korabeli nagy színészek, akik oda jártak rendszeresen, és akik közül ma már sajnos sokan nem élnek, de Törőcsik Mari és Bodrogi Gyula például még igen. Apukám volt, hogy felvette magnóra az én hangomat, amikor kislány voltam, és azt zongorával kísérte, ezt Bodrogi a mai napig emlegeti, ha találkozunk.
Hogy kapta ezt a dalt annak idején?
Akkor még úgy működtek a táncdalfesztiválok, hogy akadt ugyan egy-két énekesnő, akinek addigra már volt kialakult kapcsolata zeneszerzőkkel, de a többségnek egy zenei bizottság választotta ki, hogy melyik dallal induljon. Úgy gondolom, hogy azért kaptam pont én a Mindig tanul az embert, mert a zeneszerzője, Takács Gabriella hozzám hasonlóan győri volt, és valószínűleg ő sugallta, hogy nekem jusson. De ez sokszor szerencse kérdése volt, ki milyen dalt kap, én pedig kezdőként azt gondoltam, hogy nem válogathatok. Akkor is voltak castingok és tehetségkutatók, nekem pedig édesapám megfogta a kezem, és elvitt egy ilyenre, örültem, hogy egyáltalán bekerültem a kiválasztottak közé a több ezer jelentkező közül. Ezek után meg egyik dalra se tudtam azt mondani, hogy köszönöm, nem kérem, hiszen ha én tizenévesen nemet mondok, lehet, hogy legközelebb nem is hívtak volna. A Táncdalfesztivál pedig óriási dolog volt, mindenki egyetlen televíziót nézett akkoriban, gyakorlatilag megállt az élet és nem jártak a villamosok, amikor ez ment a tévében.
Emlékszik arra is, kikkel dolgozott együtt ezen a dalon?
Persze, hiszen fontos szempont volt az is, hogy Wolf Péter, Wolf Kati édesapja kapta meg a dal hangszerelését. Mielőtt azt meghallottam volna, és csak a dallamot ismertem, még egy lírai dalnak képzeltem el. Tetszett ez a szöveg is, hogy mindig tanul az ember, mert olyannyira igaz, hogy még most, közel ötven évvel később is tudok rácsodálkozni új dolgokra az életben. Wolf Péter viszont egy remek hangszerelő volt, és egész más járt a fejében. Most utólag azt mondom, hogy én lehet, hogy másképp hangszereltem volna 1969-ben, de amikor letette elém és megmutatta ezt a nagyzenekari hangszerelést, az első mondatom az volt, hogy jaj de jó, hogy ilyen modern. Úgy indul be a dal, mint egy krimifilm zenéje, és már ez nagyon tetszett. Csakhogy eltelt aztán pár év, és az egyik énem azt mondatja velem, hogy annyira modern lett a hangszerelés, hogy elvesztette a líraiságát, és ki tudja, lírai szerzeményként ez nem kerülhetett volna-e be az első háromba? Félreértés ne essék, nekem nagyon tetszik a dal így, ahogy van, csak így közel ötven évvel később egy lírai verziót is el tudnék képzelni belőle. Még az is lehet, hogy valakit megkérek, hogy csináljuk meg egy líraibb hangszereléssel, ez most ebben a pillanatban jutott eszembe!
Tizenkilenc évesen ez már a harmadik táncdalfesztiválja volt, az első versenydalára hogy emlékszik?
A Csuda jó fej volt az első számom, az egy aranyos kis dal volt, a Mindig tanul az ember viszont egy igazi kompozíció, egy jó dal. És az az érdekes, hogy én azóta nem találkoztam Takács Gabriellával, a zeneszerzővel, pedig évente egy-kétszer azért visszalátogatok Győrbe. A szövegíró, Fülöp Kálmán sajnos már nem él azt hiszem, de Takács Gabriellával nagyon szívesen találkoznék, örülnék nagyon, ha megkeresnénk egymást.
Hogy gondol vissza a korabeli kolléganőire, akik ezen a lemezen is szerepelnek?
Ebből az egész énekesnői gárdából én voltam akkor a legfiatalabb: amikor ez a dal készült, 1969-ben is még csak tizenkilenc éves voltam, még a másik fiatal csaj, Fenyvesi Gabi is idősebb volt nálam egy évvel. Mindenki akkoriban élte meg a kezdő korszakát a pályán. Én elfogadtam azt, amit a sors nekem adott, és nem voltam egyáltalán tolakodó. Nekem ez soha nem ment, pedig lehet, ha gátlástalanabb vagyok, akkor másképp alakul kicsit a pályám. Szeretek sokat beszélni, ami az olasz mentalitásomra vezethető vissza – mert ez a dinamizmusom és a nagy dumám édesapám anyukájától jött, aki olasz származású volt -, és sokan azt is hitték, hogy ez gátlástalansággal is párosul, de nem. Én örültem mindennek akkor, és mai fejjel nehéz is belegondolni, mennyire kislány voltam, amikor először kiálltam egy fesztiválon a Csuda jó fejjel. Ezt Berki Géza, a Stúdió 11 gitárosa írta, és szegény már nincs köztünk, mint ahogy nagyon sokan sajnos abból az időszakból: zenészek, zeneszerzők, énekesek. De hát ez tényleg régen volt.
Nem segített volna a pályáján, ha lett volna egy állandó zeneszerző partnere, akivel dolgozhatott volna?
Erről talán még sose beszéltem, pedig ‘69-ben kaptam meg az előadói engedélyemet az ORI-tól. De igen, nagyon jó lett volna, ha már a hetvenes évek elején találok magamnak egy zeneszerzőt. Egyet találtam is, de ő már akkor zenekari tag volt egy jól futó együttesben, a Corvinában: ő volt Szigeti Ferenc. Írt is nekem egy dalt 1976-ban, Hogyha bekopog egy délután volt a címe, ami a másik kedvenc régi dalom a Mindig tanul az ember mellett. Vele akkor jó barátságban is lettünk, de ő egész életében zenekari ember volt, ezért nem alakulhatott ki szoros együttműködés, pedig az ő zenei világát szerettem.
Az fel sem merült, hogy zenekarban énekeljen?
Amikor megjelent a Neoton új felállása a három Évával, akkor megfordult a fejemben, hogy de jó ezeknek, három lány, négy férfi, és mennek turnézni, bár aztán rögtön utána arra jutottam, hogy mégis jobb az, ha egy zenekarban csak egy nő van. És mit tesz isten, pár évvel később a Neotonban is csak egy maradt. Amikor a két másik Éva kivált, Erdős Péter új háttérénekesnőket keresett, és többek között engem és Eszményi Viktóriát is megkörnyékezett, de megmondtuk neki, hogy köszönjük szépen, de mi szólisták szeretnénk maradni. Végül aztán a Neotonban is csak egyetlen énekesnő maradt. Viszont tényleg nagy fájdalmam, hogy nem lehettem egy zenekarban sem énekesnő. Erre először akkor gondoltam, amikor még 1971-ben jött egy lehetőség az ORI-tól, hogy kimehetünk egy hónapra Nigériába és Ghánába az ős-Neotonnal játszani: abban még a Balázs Fecó játszott, meg a későbbi férjem, Som Lajos, míg a későbbi Neotonból egyedül Pásztor László volt még csak tag. Én ezt a lehetőséget úgy éltem meg, mintha megnyertem volna az ötös lottót, noha ez csak egy hónap volt, de ez egy új világ volt a számomra. Persze én élveztem a szólista létet is, de a legjobb az lenne, ha lenne mellette egy bármilyen zenekar, aminek én is a tagja vagyok. Erre pár éve jöttem rá, amikor láttam, hogy egyre-másra jelennek meg a fiatal, tehetséges énekesnők, akik gyakran duóban-trióban járták a klubokat, de akkor már ehhez úgy éreztem, nekem késő. Maradok szólista, ezt is nagyon élvezem, be tudom tölteni a színpadot. Volt egyébként egy időszak a nyolcvanas években, amikor két táncossal léptem fel, mindkettejük ismert ma is: egyikük Joós István volt, a Magneoton kiadó későbbi főnöke, a másik pedig Zoltán Erika. Nagyon örülök, hogy mindhárman kemény munkának, de hatalmas örömnek is éreztük azt a turnét, amikor együtt dolgoztunk. Tehát próbálkoztam sok mindennel, egyedül a zenekari lét maradt ki, amit bánok.
De töltött azért hosszabb időt a Piramissal is külföldön.
Igen, az egy hónapos afrikai út után lett egy másfél éves olyan munkakapcsolatom a Piramissal, amit most végigdolgoztatnék mindenkivel a mai fiatal énekesek közül, hogy menjen ki vendéglátózni, és játsszon klubokban este nyolctól hajnali háromig, ahogy azt mi tettük annak idején Svájcban és Nyugat-Németországban. Ez egy munka volt és rutinszerzés, az volt a nevünk, hogy Beáta and the Piramis. A rendes Piramis zenekar akkor még nem is volt, az majd csak 76-ban alakult meg, a nevet tudtommal Bergendy Pista adta nekik. De a mi együttműködésünk csak erre a külföldi vendéglátózásra szólt, arról szó sem volt, hogy itthon is folytatódna, hiszen Lajosnak már akkor megvolt a terve arra, hogy itthon egy rendes rockzenekart akart csinálni. A vendéglátózással szedték össze a cuccokat, erősítőket, hangszereket, amik egy induló zenekarnak kellettek. Nekem meg rögtön utána jött az NDK: onnantól a fal leomlásáig a legfoglalkoztatottabb magyar énekesek közé tartoztam ott, és én élveztem, hogy németül énekelhetek, és meg is tanultam a nyelvet. Úgy jártam ki oda, mintha most Békásmegyerig mennék: tíz nap ott, két hét itt, három hét ott, öt nap itt, és így tovább. Tavaly vissza is hívtak egy emlékestre.
Lett volna reális esély dobogós helyen végezni a régi táncdalfesztiválokon, vagy ez előre le volt játszva?
Erre én nem tudok válaszolni, mert nem voltam benne abban a körben, amelybe a nagymenő zeneszerzők tartoztak, és addigra már kapcsolatot alakítottak ki egy-egy énekesnővel. Később, a hetvenes években sem nagyon tudnék olyan zeneszerzőt mondani a Szigeti Ferin kívül, akivel szívesen dolgoztam volna – talán a Balázs Fecót, de neki is később jött a nagy korszaka. Nem a jó időben voltam jó helyen, hogy én akkor itthon fesztivált nyerjek. Persze nekem nagyon sokat jelentett az is, hogy írországi fesztiválokon dobogós lehettem, újságcikkekben szerepeltem, hogy „a Szőke Ciklon a Vasfüggöny mögül”, én pedig angolul énekeltem. De én nem adtam fel az itthoni álmaimat sem, és mit tesz isten, jóval később, 1994-ben én lettem a második az utolsó hagyományos táncdalfesztiválon. Azt is úgy éltem meg, hogy köszönöm! Egy nagyon szép dallal, a Könyörgés a kedvesemért cíművel lettem második, két ponttal lemaradva, de azzal, hogy Bayer Friderika dala nyert, én is egyetértettem, mert nagyon tetszett. Azt is úgy éreztem, hogy ez korrekt, menjen csak az Eurovízióra a huszonéves. Egyébként akkor is Wolf Péter vezényelt, és kérdeztem is tőle, emlékszik-e a Mindig tanul az emberre, és igen, emlékezett. Úgy látszik, nem csak nekem jelent sokat az a dal.
