Kultúra filmkritika

Őrült szarkazmuscunamival száll bele a cukormázba a második Lego-film

És közben viccet csinál mindenből, amit ér, köztük saját magából is, miközben mégsem l’art pour l’art ökörködés: üzen is. Spoilermentes kritika.
Korábban a témában:

Nagyon itt volt az ideje, hogy egy globális hatóerejű, gigantikus befolyású kulturális jelenség, mint egy nagy stúdió nagy költségvetésű, sikerre ítélt blockbustere megpiszkálja kicsit ezt a pozitivitásdolgot. Félreértés ne essék, nem a pozitív pszichológiáról beszélek, és nem is arról az általános életvezetési ideáról, hogy akadjunk le az örökös panaszkodásról és fókuszáljunk a megoldásokra. De az, ahogy a pozitivitást bigott, kötelező érvényű, mindenre kiterjedő sűrű sziruppá főzve alkalmazzák többnyire valójában velejükig megkeseredett, rosszindulatú tömegek, az konkrétan gyomorforgató. Az örökös erőltetett vigyor, a szavakkal való kínos zsonglőrködés, hogy csak nehogy valami negatív kifejezés belekeveredjen, a nehézségek szégyenletessé, cikivé, majdhogynem tiltottá tétele nemhogy nem javított az emberek általános lelkiállapotán, hanem konkrétan a nehéz tapasztalatok, érzések elnyomását tette normává. Az efféle elnyomásból szoktak ronda betegségek kifejlődni aztán. De a Lego-kaland 2 nem csak azért remek, mert páros lábbal száll bele a cukormázba.

Fotó: Intercom

Az első Lego-film végén történtek után járunk öt évvel, ami itt gyakorlatilag egy emberöltőnek felel meg, és a helyzet minden, csak nem szupi-szuper: a Tesó-rendszerből érkező folyamatos támadások nyomán a világ posztapokaliptikus steampunk romvárossá torzult, és a történtek mindenkiből a keserűbb, karcosabb énjét hozták elő. Mindenkiből, kivéve Emmettet, aki még mindig a klasszikus Lego-színek és stílusok szupi-szuper világában él, bármennyire is mondogatja neki mindenki, Lucyvel az élen, hogy nőjön végre fel. Aztán persze megint muszáj lesz épp neki beleállnia a világmegmentő küldetésbe, mert nagyon úgy tűnik, közeleg az Armamageddon, és öt jóbarátját is elrabolták, köztük Batmannel és Lucyvel. Emmet útnak indul a Tesó-rendszerbe, szerencsére segítsége is akad Rex személyében, aki gyakorlatilag Chris Pratt összes utóbbi évekbeli karaktere egybegyúrva, a raptorszelídítő galaxisőr pedig minden, ami Emmet sosem lehet: laza, vagány, sötét titkokkal és rejtélyes előélettel. Sietniük kell, ugyanis a Tesó-rendszerben Lucyéket percről percre nagyobb veszély fenyegeti.

Fotó: Intercom

A sztori bonyolultabb, mint az első részé volt, és ez okoz is némi káoszt és magával hoz néhány töltelékjelenetet, ám ez az egyetlen, amiben a második Lego-film alulmarad a nagy elődhöz képest. Ráadásul az eggyel erőltetettebb történetet is megbocsátjuk, amint elkezd kirajzolódni, hogy tulajdonképpen mit is akarnak ezzel üzenni. Az egy ideig valamiféle pikírt cukisággyalázásnak tűnő történet – ami egyébként ebben a formájában is halál szórakoztató – fokozatosan átfordul az együttműködés, a közös alkotás és a különböző világlátások integrációjának dicséretébe – és akként is épp ugyanolyan jól működik. A legjobb hír pedig, hogy a humor semmit sem változott az előző részhez képest: pontosan ugyanazt a túladagolt agymenést kapjuk, mint annak idején. A túladagolás szó szerint értendő: kilóra is sok a poén, minőségileg pedig van minden, mint a búcsúban, a göndör gyerekkacajokat fakasztó marháskodás épp úgy, mint fergeteges popkulturális utalások, szóviccek és fél Hollywoodot a szájára vevő beszólogatások, amelyeken alighanem inkább az idősebbek fognak derülni. Itt kell megemelnem kalapomat a fordítók előtt, akik ennek a félelmetes mennyiségű és gazdagságú szájtépésnek a magyarra ültetésekor néhol konkrét bravúrokat hajtottak végre, amire a szinkronnak már csak kényelmesen fel kellett ülnie.

Fotó: Intercom

A látvány persze szokásosan fergeteges, ezerféle és többnyire a Lego, de leginkább az összes fantáziát fejlesztő építőjáték csodálatossága előtt tiszteleg, kivéve persze, amikor épp idézőjelbe teszi és karikírozza önmagát: a világ legfontosabb küldetésére induló szupermenő űrhajó valójában egy icipici építmény, ami átlebeg a félelmetes méretű szobán, és ehhez hasonló vizuális gegekből van végtelen. Csatlakozik mindehhez a zene, amit ugyanez az önironikus hülyéskedés jellemez, például a Lego-kaland 2 az a film, amelyben szerepel egy dallamtapadásra játszó dalocska arról, hogy ez egy dallamtapadást okozó dalocska, és arról is, hogy a filmek végi kreditek mennyire menők, és az igazán jó fejek megnézik. A film viccet csinál a franchise-filmekből, miközben franchise-film, a nagy stúdiókból, miközben nagy stúdió filmje, a happy endből, de azért mégis happy end van – szóval minden, és mindennek az ellenkezője is megkapja a Lego-poénkezelést, és ezzel egyszerűen nem lehet betelni.

Lego-kaland 2 (The Lego Movie 2: The Second Part), 106 perc – értékelés: 8/10

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.