Kultúra
Cross figure religion on a white wall of church

Magához tért a halott, és nem emlékezett, ki is ő valójában

Római krimivel matinézunk.
Korábban a témában:

7 óra 37 perc

A holttest kinyitotta a szemét.

Mi az a Matiné?

Vasárnap délelőttönként egy-egy regényből mutatunk részletet, jobbára kortárstól, remek szövegeket, történeteket. Ha tetszik, az oldal alján ott a kötet szerzője, címe, kiadója, irány a könyvesbolt vagy a könyvtár.

A Matiné eddigi termését itt találni.

Háton fekve hevert az ágyon, egy fehér szobában, amelyet nappali fény világított meg. Egy fakereszt lógott a falon, pontosan vele szemben.

Megfigyelte mindkét kezét. Valaki gondosan a csípője mellé fektette a ragyogóan fehér lepedőn. Úgy érezte, mintha nem is őhozzá tartozna. Mintha másvalaki keze lenne. Felemelte az egyiket – a jobbat –, és a szeme elé tartotta, hogy alaposabban megnézhesse. Ekkor a fejét fedő kötésekhez ért. Valahogyan megsérült, de tudatosította magában, hogy nincsenek fájdalmai.  Az ablak felé fordult. Az üvegről halványan visszatükröződött az arca. És ebben a pillanatban, a semmiből hirtelen rátört a félelem. Fájt neki a kérdés. De még annál is jobban a tudat, hogy nem tudja rá a választ.

Ki vagyok én?

*

Öt nappal korábban

0 óra 3 perc

A cím a városon kívül volt. A rossz idő miatt, illetve amiért a navigációs készülék alig találta meg az odavezető utat, több mint fél órába telt, mire kiértek az elhagyatott helyszínre. Ha nem állt volna egy aprócska, kivilágított utcai lámpa a bekötőút bejáratánál, talán lakatlannak vélték volna a területet.

A mentőautó csak lépésben tudott haladni az elhanyagolt kert mellett. A villogó jelzőlámpa az éj sötétjében mohával befutott  nimfákat és Vénusz-torzókat keltett életre, amelyek kecses, félbemaradt mozdulatokkal hajladozva, felemás mosollyal  intettek a mellettük elhaladó csapatnak. Mozdulatlanul táncoltak, csak önmaguknak.

Egy régi kúriához értek. Úgy fogadta őket, mint egy védett kikötő a viharban hánykolódó hajósokat. Bentről nem szűrődött ki semmi fény. De az ajtaja nyitva állt.

A ház már várta őket.

Hárman voltak ott: Monica, a fiatal belgyógyász, aki aznap éjjel ügyeletes volt a sürgősségi osztályon; Tony, a szakképzett betegápoló, hosszú évek tapasztalatával a sürgősségi beavatkozások  területén; és a sofőr, aki a mentőautóban maradt, amíg a  másik kettő a viharral küzdve megközelítette a házat. Mielőtt átlépték a küszöböt, hangos kiáltásokkal próbálták felhívni magukra az ott lakók figyelmét.

Broken windows of old ruined abandoned mansion at night.
Fotó: iStockphoto

De senki sem válaszolt. Beléptek.

Dohszag és egy hosszú folyosó fogadta őket, amelynek sötét falait egy lámpasor gyenge, narancssárgás fénye rajzolta ki előttük. Jobb kéz felől egy lépcsősor vezetett a felső szintre.

A folyosó végén nyíló szobában egy élettelennek tűnő testet pillantottak meg.

Odarohantak, hogy elsősegélyben részesítsék. A ház nappalijában találták magukat, fehér lepedőkkel leterített bútorok között. Csupán egy kivétel akadt: egy ütött-kopott kanapé, amelyet a szoba közepén álló ósdi televíziókészülék elé toltak. Öregségszag áradt mindenből.

Monica térdre rogyott a padlón mozdulatlanul fekvő férfi mellett, és odakiáltott Tonynak, hogy minden szükséges eszközt  vigyen oda hozzá.

– Már beállt a szederjesség! – állapította meg.

Mialatt Monica egy zseblámpával vizsgálta a beteg pupillareakcióját, Tony meggyőződött róla, hogy szabadok a légutak, majd felhelyezte a szájára a kézi lélegeztetőballont.

A férfi nem lehetett több ötvennél, és eszméletlen volt. Csíkos pizsamát, bőrpapucsot és háziköntöst viselt. Ápolatlan külsejét nem tette vonzóbbá a többnapos borosta és a ziláltan lógó, gyér haj. A kezében még mindig a mobiltelefonját szorongatta. Valószínűleg a sürgősségi ügyeletet hívta vele, erős mellkasi fájdalomra panaszkodva, nagyjából fél órával korábban.

A villához legközelebb eső kórház a Gemelli volt. A súlyos vészhelyzetek esetén az éppen ügyeletben lévő orvos is mindig csatlakozott a szakápolókhoz, akik az első rendelkezésre álló mentőkocsival kimentek a helyszínre.

Ezért volt itt most Monica is.

A padlón egy felborult asztalka hevert, illetve a róla legurult, ripityára tört tálka darabkái. Mindent elborított a tálkából kiömlő, majd a férfi vizeletével elkeveredett tej és a benne ázó kekszdarabkák. A beteg minden bizonnyal tévénézés közben lett rosszul, aztán maga alá csinált. Tipikus eset, gondolta magában Monica. Egy egyedül élő középkorú férfi szívrohamot kap, és ha nem sikerül segítséget hívnia, általában már csak a holttestét találják meg. Azt is csak akkor, amikor már a szomszédok is érezni kezdik a bűzt. De egy ilyen elszigetelt kúria esetében még erre sem lett volna esély. Ha a betegnek nem voltak közeli rokonai, akár évek is eltelhettek volna, mire bárki is rájön, milyen véget ért. A helyzet ismerősnek tűnt Monica számára, és szánalmat érzett a férfi iránt. Legalábbis addig, amíg ki nem nyitották a pizsamakabátját a szívmasszázshoz, és észre nem vették a mellkasára írt szavakat.

Ölj meg!

Mindketten úgy tettek, mintha ott sem lenne ez a két szó. Az ő feladatuk az életmentés volt. De attól a pillanattól kezdve minden mozdulatot a szokásosnál is nagyobb gonddal hajtottak végre.

Csökken az oxigénszint – mondta Tony, miután leellenőrizte a pulzoximéterrel mért értékeket. Nem jutott elég levegő a férfi tüdejébe.

– Intubálnunk kell, különben elveszítjük! – döntött az orvos, majd kivette a gégetükröt a táskájából, és a páciens feje mögé lépett.

intubate endotracheal tube
Fotó: iStockphoto

Tony látótere ezzel kitágult, és az orvos rögtön ezután a rémület jelét látta megvillanni az ápoló szemében. Valamiféle furcsa zaklatottságot, amit nem tudott mire vélni. Tony vérprofinak számított a szakmájában. Monica el sem tudott képzelni olyan helyzetet, amihez a kollégája ne lett volna hozzáedződve. Most azonban mégis felzaklatta valami. Valami, ami éppen az ő háta mögött volt.

A kórház minden dolgozója ismerte a fiatal orvosnő és a húga történetét. Bár Monica előtt soha, egyetlen szóval sem említették a dolgot, azért az ő figyelmét sem kerülte el, amikor a kollégái időnként részvéttel teli, nyugtalan arckifejezéssel figyelték. Tudta, hogy ilyenkor azon tépelődnek, vajon Monica hogyan képes egyáltalán tovább létezni egy ilyen hatalmas teher súlya alatt  görnyedezve.

Ugyanezt az arckifejezést látta most Tony arcán is, csak ő sokkal rémültebb volt. Egy pillanatra ő is hátranézett, és meglátta azt, amit az imént az ápoló is.

Egy görkorcsolya hevert árván a szoba egyik sarkában – egyenesen a pokolból jött.

Piros volt, és aranyszínű csatok díszítették. A párja tökéletes mása, csakhogy az nem ott volt. Hanem egy másik házban, egy másik életben. Monica egy cseppet mindig is giccsesnek találta őket, de Teresa nem. Ő erősködött, hogy ez amolyan „vintage” stílusú. Ikrek voltak, ezért amikor egy hideg decemberi reggelen megtalálták a testvére holttestét egy folyóparti tisztáson, Monica úgy érezte, mintha önmagát látná.

Még csak huszonegy éves volt, és elvágták a torkát.

Úgy tartják, hogy az ikrek mindent megéreznek, ami a másikkal történik, még ha több kilométer választja is el őket egymástól.  De Monica nem hitt ebben. Neki sem veszély-, sem félelemérzete nem volt azon a vasárnap délutánon, amikor Teresát elrabolták, miközben hazafelé tartott a barátnőivel szervezett görkorcsolyázásból.  A testét csak egy hónappal később találták meg, ugyanazokban a ruhákban, mint amiket az eltűnésekor viselt.

És a holttest egyik lábán azzal a piros görkorcsolyával, ami akkor bizarr művégtagnak tűnt rajta.

It's a dirty, rusty, old roller skates.
Fotó: iStockphoto

Monica később hat évig őrizgette, és közben mindvégig azon tanakodott magában, hová tűnhetett a párja, és vajon megtalálják-e valaha is. Hányszor és hányszor próbálta elképzelni annak az embernek az arcát, aki elvitte! Hányszor próbálta felismerni az utcán látott idegenek arcában! Idővel ez egyfajta játékká vált számára.

Most pedig talán szemtől szembe került a válasszal.

Lepillantott a padlón heverő emberre. A kiszáradt bőrű, kövérkés kezet, az orrnyílásokból kiálló szőrszálakat, a nadrágja ülepénél terjengő vizeletfoltot nézte. Nem hasonlított arra a szörnyetegre, aminek egykor elképzelte. Hús-vér ember volt. Közönséges, hétköznapi emberi lény. Ráadásul gyenge szívvel.

Tony hangja rántotta vissza a valóságba.

– Tudom, mi jár a fejedben – mondta. – Felőlem abbahagyhatjuk, amikor csak akarod. Itt maradhatunk, megvárhatjuk, amíg bekövetkezik, aminek be kell… Döntsd el te! Tőlem senki sem fogja megtudni.

Tony volt az, aki felvetette. Talán épp azért, mert már látta, hogy Monica keze megáll a férfi szájához készített gégetükörrel. Az orvos még egyszer lenézett a férfi mellkasára.

Ölj meg!

A húga is talán ezeket a szavakat látta utoljára, amikor ez az ember elvágta a torkát, mint egy vágóállatnak. Teresának nem lehetett meleg és bátorító szavakban része, pedig minden emberi lény ezt érdemelné, amikor örökre elhagyni készül a földi életet. Nem! Ezekkel a szavakkal a gyilkosa csak gúnyt akart űzni belőle. És még örömét is lelte benne. Teresa talán már maga kérhette a halált, csak hogy gyorsan túl legyen rajta. Monica haragjában olyan erősen szorította a gégetükröt, hogy elfehéredtek az ujjpercei.

Ölj meg!

Ez a gyáva tetű a szegycsontjára tetováltatta a szavakat, aztán persze amikor rosszul lett, mégiscsak kihívta a mentőket. Ő is csak olyan volt, mint bárki más. Ő is félt a haláltól.

Monica a lelkében kereste a választ. Bárki, aki ismerte Teresát, őbenne csak egy csalóka másodpéldányt látott, egy viaszmúzeumi szobrot, egy fájdalmas emlék lenyomatát. A szülei szemében ő testesítette meg mindazt, ami a testvére lehetett volna, de már nem adatott meg neki – soha többé. Őt látták felnőni, és Teresát keresték. Monica előtt most ott állt a lehetőség, hogy végre önmaga legyen, és megszabaduljon az ikertestvére rátelepedő szellemétől. Orvos vagyok, emlékeztette magát. Arra vágyott, bárcsak legalább egy szikrányi könyörületet érezne az előtte fekvő emberi lény iránt, vagy legalább egy magasabb erő ítéletétől tartana; vagy ha találna valamit, amit jelként értelmezhetne. De csak arra döbbent rá, hogy semmit sem érez. Ekkor kétségbeesetten törni kezdte a fejét, és megpróbált kiagyalni egy magyarázatot, amivel meggyőzhette volna magát, hogy a férfinak  nem lehetett köze Teresa halálához. De bármennyire is erőlködött, arra jutott, hogy az a piros görkorcsolya csak egy okból lehet ebben a helyiségben.

Ölj meg!

Monica ebben a másodpercben rádöbbent, hogy már meghozta a döntést.

 

Donato Carrisi: A lelkek ítélőszéke

General Press, 2018

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.