Brankovicsnénak, aki a tanáriban Editkének szólíttatta önmagát, nem voltak önértékelési zavarai. Ennek ellenére vagy éppen ezért kifejezetten mulattatta, ha a 7. b pelyhedző bajuszú kamaszai egymással versengve próbálták meglesni az ő hírhedt, mustárságra, műselyem bugyiját. A számtantanárnő általában az első pad tetejére ült, Bisitz Gyuri elé, mellé, ezért Bisitznek sajnos nem volt módja kukucskálni. Ilyenkor azok, akik megfelelő szögben ültek – ó, tangens! ó, kotangens! –, egy villanásnyi időre beleshettek a festői, izmos combok közé, és megcsodálhatták az országban akkortájt még beszerezhetetlen minőségű bugyogót.
Az osztályban harc indult meg azért, hogy a heti négy számtanórán ki ülhet a középső padsorba. Borók Jenő szigorú díjszabást vezetett be, öt fillér volt a negyedik pad, és tízért a második sorba lehetett helyet bérelni. Bizonyos alkalmakkor Brankovicsné, akinek egyébként fogalma sem volt erről az üzleti vállalkozásról, nem szegény Bisitz mellett foglalta el a padtetőt, hanem a jobb vagy bal oldali padsort választotta. Ezek az átülések azzal a szomorú, de végső soron hasznos tanulsággal jártak a diákság számára, hogy a világban nincs tuti befektetés.
Ám miután Brankovicsné pontosan tudta, hogy az a tonnányi sóhaj, amely mindannyiszor egyszerre szakad ki a 7. b tanulóinak tüdejéből, egyenes arányban áll annak a mozdulatnak a sebességével, ahogyan ő meglendíti a bal lábát, és ráhelyezi a jobbra – a tanárnő ebben az évben, 1960-ban a bő, térdközépig érő szoknyákat kedvelte –, igen gyakran lendített.
Nincs abban semmi meglepő, hogy a szexuális eredetű izgalom éppen a hetedik évfolyamban tetőzött a Bokányi Dezső Általános Iskolában, a kutatók is nagyjából erre az életkorra helyezik a nemi érés legdöntőbb fázisát. Az viszont elgondolkodtató volt, hogy miért éppen a 7. b-ben járt csúcsra ez a gerjedelem. A tanári karnak utólag, több hónappal az események után az volt a meggyőződése, hogy mindennek oka és kiváltója Szende Géza volt, a 7. b tanulója, aki egyébként a legéretlenebbek közé tartozott az osztályban alacsony, vézna termetével és kislányos, éneklő hanghordozásával.
Ebbe az osztályba, a 7. b-be több túlkoros tanuló is járt.
Túlkorosoknak azokat a diákokat nevezték, akik több tárgyból is megbuktak előző osztályukban, ezért évet kellett ismételniük egy következő évfolyamban. Így csapták a 7. b-hez Borókot, Drabányit és Zommert, akik már a tizennegyedik életévüket is betöltötték, magasak voltak, erősek, és egyikük, Borók már előző nyáron elvesztette a szüzességét. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy ezek a túlkorosok irányították az osztály belső, titkos életét.
Tornaóra hetente kétszer volt, kedden és pénteken.
Forró Tibor, a tornatanár és egyben az úttörőcsapat vezetője a legteljesebb mértékig tisztában volt a ráháruló roppant felelősséggel. Elsősorban az ő feladata volt lecsapolni a negatív energiákat. Erre azt a heti kétszer ötven percet szánta, amikor a központi tanterv a gyerekeket alsóingre és klottgatyára vetkőztetve kiszolgáltatta neki. Forró tanár elvtárs értelmezésében a jelzős szerkezet azt jelentette, hogy a nebulónak derékszögbe kellett lehajolnia, hogy a lehető legalkalmasabb pózban várja azokat a csapásokat, amelyeket a tornatanár a mennyezetről lelógó mászókötelek végével eszközölt. A köteleket igen vastagra tervezték, és a végüket barna bőrsapka fogta össze. Forró Tibor a ritkábban botlókat, a gyengébb fizikumú diákokat csak háromszor ütötte meg a kötélvéggel, mert neki is volt szíve. A visszaeső és nehezen kezelhető tanulóknak azonban néha tíz csapást is el kellett szenvedniük. Egy ilyen, fegyelemre nevelő tornaóra után nem volt könnyű beülni a kemény, szűk padokba.
Azon az őszön, 1960 sok esőt hozó, fenyegető őszén Forró Tibor megvadult. Annak, hogy a tornaórákon egyre gyakoribbá váltak a „fegyelmezések”, vélhetőleg az volt az oka, hogy a tanár elvtárs beleszeretett Brankovicsnéba. A fitos, vörös Editkének imponált ez a szenvedély. De aztán megtörténhetett az áttörés, mert októbertől a 7. b tornaórái szinte kibírhatatlan gyötrelemmé változtak.
Ebben az órarend volt a ludas.
Az az órarend, amely Brankovicsnénak 50 percnyi üresjáratot biztosított éppen akkor, pénteken, amikor Forró tanár elvtársnak a 7. b javíthatatlan, fegyelmezetlen tanulóit kellett megreguláznia.
Ez aztán tragikus következményekkel járt.
Az órák általában futással kezdődtek. A klottgatyás ifjúság egyre gyorsabb iramban száguldott körbe-körbe a Bokányi Dezső Általános Iskola grandiózus földszinti tornatermének falai mentén, el a bordásfalak előtt, kikerülgetve a természetes akadályként leeresztett mászóköteleket, és átszökellve a tornatanár által fifikásan elhelyezett zsámolyokon. Ennek az ötpercnyi robogásnak a végén, amelyet egyébként Forró tanár elvtárs energia-lecsapolásnak nevezett, a tanuló ifjúságnak a bordásfal felé kellett fordulnia, és fel kellett kapaszkodnia a bordákra.
A kényes művelet sikerét az biztosította, hogy ez idő alatt a gyerekeknek tizenöt húzódzkodást kellett végrehajtaniuk a bordásfalon. Forró Tibor e feladat végrehajtása során mindig talált valami bosszankodni valót. Hol Stern nem mászott fel elég magasra, hol Szende bliccelte el az igazi erőkifejtést, mindenesetre a tornatanár mindig talált valami indokot egy „izomfejlesztő gyakorlat” programba iktatására.
Valójában ez egy pofonegyszerű kínzás volt: a terem szélén sorakozó padokat kellett emelgetni.
A padok tiszafából készültek, hat méter hosszúak voltak, és rémes súlyuk miatt pompás kínzóeszköznek bizonyultak.
Forró hat-hat fiút rendelt egy-egy pad mellé, akiknek vezényszóra a fejük fölé kellett emelniük, aztán a számolás ütemére lassan jobbra és balra kellett lengetniük a dögnehéz lócákat.
Miközben a gyerekek a padokkal kínlódtak, Forró a hátuk mögött hangosan számolva hátrált a szertár felé. A fiúk nem tudták, hogy hol áll, hiszen férfias baritonja betöltötte a tornatermet. Ám természetesen gyanakodtak.
– Egy, kettő, három, négy, szép lassan, hogy érezzétek a súlyát! És tovább, egy, kettő, három, négy, te kis madár, hová mégy…
Forró tanár elvtársnak nyoma sem volt, csak a hangja visszhangzott a csarnokban.
– Egy, kettő, három, négy, Stern, ne lazsálj, hét, nyolc, és újra…
Borók jelezte a társainak, hogy rögvest visszatér, és puha macskaléptekkel a szertár ajtajához osont.
Éppen csak bepislogott, aztán már rohant is vissza a pad alá.
Később persze részletesen beszámolt az osztálynak arról, hogy mit látott. Borók hajlamos volt a túlzásokra, egy ízben például azzal kérkedett, hogy őt kankóval kezelték a nemibeteg-gondozóban, a Mária utcában, szóval nem lehetett szentírásnak elfogadni a beszámolóját, de közel járhatott az igazsághoz. A tornatanár, Borók elbeszélése szerint, csak a sliccét gombolta ki, és a párocska a számolás ritmusára mozgott.
– Egy, kettő, három, négy, te kis madár, hová mégy?
Borók Jenő ezt Forró tanár elvtárs hangját utánozva skandálta, és csípőjét vadul előre-hátra mozgatva mímelte az üzekedést. Az osztály ámulva hallgatta, Drabányi nyerítve röhögött, még háromszor előadatta Borókkal a történetet.
A 7. b rohamtempóban csúszott a verem mélye felé.
Ez annál is kínosabb volt, mert ezt a csoportot nevezték ki a fiúiskola első orosz tagozatos osztályává. Kísérletképpen bevezették, hogy nekik heti tizenkét órában oktatták a nyelvet. Úgy tervezték, ha itt beválik a módszer, egy évvel később a Bokányi felső tagozatában négy párhuzamos osztályban tanítanak majd orosz nyelvet kiemelt óraszámban, és ha minden jól alakul, a 60-as évek közepére megérkezhetnek a Kánaánba. Addigra a Szovjetunió népeinek nyelvét legalább középfokon beszélő tömegek indulhatnak el a gimnázium és a szakközépiskola irányába.
A 7. b osztályfőnöke éppen ez okból az orosztanárnő, Tombor Zoltánné volt. Tamara Harkovban született, egyetemista korában ment férjhez egy, a Szovjetunióban dolgozó magyar elektromérnökhöz, Tomborhoz. Vékony, pici, energikus teremtés volt. Kizárólag ebben a nevelési módszerben hitt, a pofozkodásban. Mindenért járt a dupla füles, tintapacniért, helyesírási hibáért, vagy ha a hetes belebakizott az orosz nyelvű jelentésbe.
Tomborné október 20-án értesült a világbotrányról.
Azonnal felrohant az igazgatói irodába. Számára evidens volt, hogy ezt nem lehet elintézni egy dupla pofonnal. A Bokányi Dezső Általános Iskolában azon az őszön nevezték ki az új igazgatót, Tornyossy Tamást. A direktor, értesülvén a gyalázatról, felrendelte az irodába Forró Tibort is, ez esetben úttörő-csapatvezetői minőségében. A vérbíróság összeült, hogy mentsék a menthetőt.
Fülledt, őszi délután volt, a harmadik emeleti igazgatói iroda ablakából le lehetett látni a betonozott udvarra, ahol alsó tagozatosok rúgták a rongylabdát.
Tornyossy forgatgatta a jegygyűrűjét, friss házas volt.
– Ez a vég kezdete.
Ezt mormogta, mert arra gondolt, hogy a skandalum akár az állásába is kerülhet. Tornyossy életét a folyamatos rettegés tette tönkre. Ének-történelem szakos tanár volt, ám miután az utóbbi tantárgyat veszélyesnek ítélte – ki tudja, mi csúszik ki a száján? –, lényegében felhagyott a történelem oktatásával, és lecövekelt a mozgalmi dalok betanításánál. Mindig mosolygott, bólogatott a nagy, busa fejével, hosszan tanulmányozta növendékei szüleinek a foglalkozását, és azokkal, akiket valamilyen szempontból veszélyesnek tartott, különösen udvarias volt a szülői értekezleteken.
Most viszont nagyon megijedt.
Tomborné zavaros magyarsággal, izgatottan előadott históriája nagyobb veszélyt rejtegetett magában, mint amit egy igazgatói intővel gyorsan, fájdalommentesen el lehet intézni. Először is meg kell osztani a felelősséget, ez volt az első lecke, amit pályafutása alatt megtanult. Felrendelte hát az irodába Forró Tibort, az úttörőcsapat vezetőjét, s közben tépelődött. Kis hajcihő vagy nagy ramazúri? Melyik a kevésbé veszélyes?
Annyit ki lehetett hámozni Tamara mondandójából, hogy az osztályfőnök egy Stern nevű fiút szorított a sarokba, mindent tőle tudott meg.
Tornyossy állt az ablaknál, nézte a lenn a labdát kergető fiúsereget.
– Miért engeded focizni őket, Forró elvtárs? Miért nem gimnasztikáznak inkább?
Gárdos Péter: Hét mocskos nap
Libri, 2018
