Bár a renitensek előszeretettel emlegetik 1994-et potenciális versenytársként, az uralkodó nézet mégis hosszú-hosszú évek óta az, hogy 1999 volt a filmtörténet legerősebb éve az utóbbi évtizedekben, a modern, mai filmkészítés kezdete, amikor kimagaslóan sok kimagaslóan erős film került az amerikai mozikba, melyek hamar megkerülhetetlen kultfilmmé váltak, s e státuszukat máig őrzik. Ahogy az ötödik, tizedik, tizenötödik évfordulón meg-megénekelték a témát a filmes szerzők, úgy idén, a huszadik évhez érkezve is sorra születnek a visszatekintések. Ez is az, ám a boldog nosztalgián túl igyekszünk összeszedni a miérteket is arról, hogy hogyan és miért lett 1999 a filmkészítés tejjel-mézzel folyó csúcséve.
Tinédzserlamúr
Először is fontos tisztázni, hogy 1999 nemcsak az egzisztencialista/filozofikus/kritikus, drámai alkotásokban volt erős, hanem kultikus darabokat hozott többek között rom-kom- és tinifilmfronton is. A ’90-es évek egyébként eleve a rom-komok virágzásának korszaka volt, az évtized végéhez közeledve pedig kiforrta magát a koncepció annyira, hogy az ezredforduló körüli években egy rakás klasszikust termelt ki. De 1999. még így is kiemelkedik ezen évek közül olyan darabokkal, mint az Oltári nő, a Shakespeare-átirat 10 dolog, amit utálok benned – az ifjú, szívdöglesztő Heath Ledgerrel –, vagy az abszolút klasszikus Notting Hill, mely azért is fontos, mert a magyar címe – Sztárom a párom – a honi botrányos címfordítási gyakorlat egyik legzsibbasztóbb példája, párban a szintén ’99-es klasszikus A bambanővel.
Bár az említett rom-komok közül csak kettő szól tinédzserekről, ez ne tévesszen meg senkit, felsorolhattam volna még fél tucat romantikus vígjátékot tinikről – és nem csak emiatt volt a ’99-es év a tinifilmek éve is. Persze, a kamaszkor, a felnőtté válás kezdete mindig kedvelt témája volt a történetmesélőknek, így a filmeseknek is, mégis, a ’90-es évek vége – 2000-es évek eleje önálló zsánerré hizlalta a tinifilmeket, saját alzsánerekkel: tinihorrorok, tini rom-komok, tinivígjátékok jöttek halomszám.
A tinifilmek felemelkedése nem véletlen körülmény, hanem jól körülhatárolható népesedési, gazdasági, kulturális és technológiai hatások eredménye, melyek 1999-re csúcsosodtak ki, Ennek egyik oka egyszerűen az, hogy a tinik ekkorra nagyon sokan lettek. Többen, mint valaha: az óriási baby boomer-generáció gyerekei ugyanis ekkorra lettek kamaszok, ami a Boston Globe egy Flavorwire által idézett cikke szerint csak az Államokban 30,9 millió tizenkét és tizenkilenc év közöttit jelentett. Ez pedig már bőven elegendő tömeg volt ahhoz, hogy külön piaci kategóriának tekintsék őket egyebek mellett a filmstúdiók is.
És itt kell megemlíteni a horrorzsánert is, bár a tinihorrorok legnagyobb klasszikusain, a Sikolyon, a Tudom, mit tettél tavaly nyáronon és társaikon ’99-ben már túl vagyunk – ugyanakkor ez az év mégis jelöl egy horrormérföldkövet, melynek neve: The Blair Witch Project (itthon Ideglelés). A film több okból is történelmet írt: egyrészt azóta is működő, időtálló darab önértéken is, másrészt a „found footage”, azaz a „talált videofelvétel”-alapú, dokumentarista hangulatot mímelő, kisköltségvetésű horrorok reneszánszát hozta, harmadrészt a teljes horrorműfaj reneszánszát is. Ugyanis a The Blair Witch Project hívta életre pár évvel később a brutális bevételeket hozó Parajelenségeket, a Parajelenségek pedig a Blumhouse Pictures filmstúdiót, melynek azóta egyebek mellett olyan sikereket köszönhet a zsáner, mint az Insidious- vagy A bűn éjszakája-filmek, a Sinister vagy a Tűnj el.
Pénz és posztó
Ugyan eddig még nem esett szó a ’99-es év nagyköltségvetésű projektjeiről, de itt az ideje tisztázni, hogy mind a drágább, mind az előzőekben említett olcsóbb projektekre miből volt pénz, ez ugyanis sok mindennel összefügg. A mára kis túlzással kihalt formátum tömeges árusítása 1997-ben kezdődött, és nagyon, nagyon jól ment, köszönhetően egyebek mellett a szerencsés időablaknak, amelyben világra jött. Az otthoni filmnézésnek ekkorra ugyanis már megvolt a kultúrája a VHS-nek köszönhetően, ugyanakkor épp ideje volt a technológiai előrelépésnek, amit a DVD meg is adott, miközben a ma oly divatos streaming még nem volt sehol sem. Így aztán az emberek vették a DVD-t, mint a cukrot, főleg az első években, amikor a nézők kialakították a gyűjteményük alapjait.
Az extra pénzt persze sok mindenbe fektethették volna a stúdiók, ám ők a profitmaximalizálás reményében emelkedő ázsiójú rendezőkbe fektettek abban bízva, hogy a nézőket így kétszer is rá tudják venni majd a pénzköltésre: egyszer a mozipénztáraknál, másodszor meg, amikor az otthoni gyűjteménybe megveszik a DVD-kiadást. Így a Sundance-en és egyéb fesztiválokon felfedezett tehetségek lehetőséget kaptak komoly büdzséből, komoly marketinggel dolgozni – így születtek a kor, vagy konkrétabban az 1999-es év kultikus darabjai, és lettek az akkor feltörekvő rendezőkből a máig csúcson lévő alkotók.
Ehhez viszont kellett még egy dolog, megint csak az időzítéssel összefüggésben: amikor ezek az alkotók feltörtek, még nem kezdődött el a filmkészítést az elmúlt évtizedben meghatározó szuperhőskorszak. Ma már a stúdiók biztosra mennek, a hatalmas pénzt hozó szuperhősfilmekbe fektetnek, amelyekből így egyre több készül, és nem csak a pénzt, az időt is elszívják a versenytársak elől, hisz évi három-öt-nyolc ilyen film mellett egyszerűen kevés a hely a naptárban. Ezért is vannak a csúcson még mindig a ’90-es évek végén feltört toprendezők: Vagy nem kapnak/kérnek, és maradnak rétegfilmes függetlenek, ugye. Ráadásul a pénz is kevesebb, kiesett ugyanis egy bevételi forrás: a DVD-, és általában a fizikai adathordozó-alapú házimozizás tíz jó év után 2008-ban elkezdett összeomlani, és a streaming erősödésével mára szinte teljesen a földre került. Aztán jött a világválság, és a stúdiók végképp biztonsági játékra rendezkedtek be.
A közcímben emlegetett posztó ügyében is szerencsés időszak volt a ’90-es évek, ami az 1999-es kicsúcsosodást eredményezte: ekkorra ugyanis a számítógépes képalkotás technológiája elérte azt a szintet, amikor már tényleg élvezhető CGI-jal lehetett számolni a filmes utómunkánál. Így aztán az évtizedet az olyan kincsek után, mint a valaha volt legjobb B-film, A függetlenség napja, a Men in Black vagy a Jurassic Park, egyre kiemelkedőbb látványvilágú darabok zárták ’99-re. Gondolok itt többek között a szintén a legjobb B-filmek sorát erősítő A múmiára, ami még a B-kategóriához képest is jól nézett ki, vagy az olyan brutális vizualitású darabokra, mint A Mátrix vagy a Star Wars-franchise-t újraindító Baljós árnyak.
Amikor az ezredfordulós szorongás találkozik az indie-reneszánsszal…
…na, az az 1999-es év a mozikban, mondanám, ha rövidre akarnám zárni a témát, de nem akarom. Hogy mi adta az anyagi és technológiai hátteret az 1999-es mozis csúcsévjárathoz, azt már tisztáztuk, de lássuk, mit is jelent pontosan ez a csúcs. A független- és szerzői filmes rendezők már érintett felemelkedése az egyik kulcstényező: magyarán, főleg egy olyan korban, amikor még nem volt meg a tuti recept arra, hogy mivel lehet nagyot szakítani a jegypénztáraknál (már tudniillik a szuperhősfilmekkel).
Mivel a tuti recept még nem volt meg, de a régi formulák leváltására már nagy igény mutatkozott, a filmesek szabad kezet kaptak arra, hogy megvalósítsák, amit kitaláltak, még akkor is, ha az esetleg meglehetősen szabadon kezelte az idő, a tér vagy a gravitáció törvényeit, esetleg a realitást vagy logikát – gondoljunk csak A Mátrixra, a Harcosok klubjára vagy A John Malkovich menetre. A Wachowski-testvérek, David Fincher, Spike Jonze, és az év további klasszikusait jegyző írók-rendezők azért tudtak ekkora kultfilmeket létrehozni, mert a stúdiók, amelyeknek dolgoztak, hagyták őket meglovagolni a korszak kreatív reneszánszát, dolgozzanak bármilyen széles spektrumon. Ezért olyan színes 1999 palettája: a már említetteken túl a Hatodik érzék, a Hivatali patkányok, az Amerikai szépség, az Ember a Holdon, A tehetséges Mr. Ripley, A fiúk nem sírnak, a Toy Story 2, a Tágra zárt szemek, a Halálsoron, a Stuart Little, kisegér, A bennfentes, a South Park: Nagyobb, hosszabb és vágatlan, vagy az Angelina Jolie-t a térképre helyező Észvesztő. Mind-mind ’99-es filmek, ezerfélék.
Viszont ha nem is az összes, de számos ’99-es filmben van valami közös, az pedig a közelgő ezredforduló nyomán jelentkező szorongás, mely konkrét életválságokban vagy egyszerűen némi egzisztenciális filozofálgatásban kristályosodott. Az Y2K-pánik, és általában, a nagy korszakváltások nyomán jelentkező kételyek és pesszimizmus a filmekben is lecsapódott, a direkt világvégesztorikon túl is: a Harcosok klubja, de, ha már itt tartunk, az Amerikai szépség is az elanyagiasodás beteg, ember- és örömtelen voltáról beszélt, A Mátrix meg egyfajta környezeti-technológiai apokalipszisről. De ezek az alkotások éppen a depresszív, nyomasztó mivoltukkal győztek: a briliáns hangulatok „csak” egy jól sikerült film ismérvei, ezek a darabok ugyanakkor éppen azzal, hogy annyira el akarták mondani, amit az életről, a világról és az emberiség jövőjéről gondoltak, beléptek a kultfilmek közé. Az már más kérdés, és egy másik cikk témája, hogy ezzel a sötét jövőképpel és általános mizantrópiával mennyiben határozták meg a nézőik későbbi gondolkodásmódját.
Kiemelt kép: 20th Century Fox
