A történet négy idegen és egy szerelmespár kálváriája, akiket egy telekocsiban hozott össze a sors. Az út közbeni váratlan lerobbanást az teszi még kellemetlenebbé, mikor a defektes abroncsból kihullik egy töltény, hogy a puskacsőből utána süvítő következő darab a kerékcserélő srác fejébe fúródjon. A hat fős társaság többi tagjának sikerül az autó ellenkező oldalára menekülni, ahova eredetileg részben a nap elől, részben pedig a térerőt kutatva jutnak, így a film további cselekménye nagyjából az ötödik perctől világossá válik: adott öt fiatalember, akiket a kocsi másik oldaláról valaki egy mesterlövész puskával akar leszedegetni.
Ryûhei Kitamura, akitől leginkább az Éjféli etetés lehet ismerős, nem veszteget sok időt arra, hogy bemutassa filmje karaktereit, akik emiatt üres, jellem nélküli és felszínes figurák maradnak. Pedig itt is megtalálhatóak a csak rá jellemző, apró elbeszélési finomságok, mint az arctalan gyilkos toposza, vagy az erős nő karaktere. A szereplők viszont hiába mesélnek el magukról olyan részleteket, hogy például a kishúguk születésnapjára igyekeznek, akiket évek óta nem láttak, vagy, hogy a családjuk katonai háttérrel rendelkezik, kicsit megmagyarázva ezzel, hogy az egyik szereplő miért tud olyan sokat a fegyverekről, illetve a mesterlövészetről, mindez nem hozza közelebb őket a nézőhöz.
Még az sem különösebben hat sehogy a nézőre, hogy az egyik szereplő halott szerelmét karjai közt szorongatva várja, hogy ő is áldozatul essen a pszichopata mesterlövésznek. Mindez meglehetősen érdektelen, így marad a várakozás, hogy valaki végre bekapjon egy lövést, a nézőnek örömöt, a szereplőnek pedig látványos vérveszteséget szerezve.
Fájdalmas ez, mivel a film térhasználata ötletes is lehetne. Ám hiába zajlik a cselekmény egy nagy síkság közepén, az autóút mellett, ha a fenyegetettség miatt, a karakterek nem hagyhatják el azt a pár négyzetméteres területet, amit fedezékül használnak. Pedig a cselekmény számtalan feszült jelenettel kecsegtet, hisz önmagában már az alaphelyzet izgalmas, hogy egy őrült fegyveres lövöldözőtől mindössze egy autó karosszériája választ el, az önvédelemre szolgáló összes eszköz pedig fél palack víz, két mobiltelefon és egy szelfibot.
A probléma ezekkel a jelenetekkel viszont az, hogy hiába nézzük végig, ahogy a szereplők különböző (egyébként néha kifejezetten ötletes) praktikákat próbálnak bevetni a mesterlövész ellen, egy idő után vontatottá válik ez a dramaturgia, ennek megtörése pedig sokkal később már egyszerűen csak érdektelen. Pedig a későbbiekben egy családi autó és egy rendőrségi kocsi is arra veszi az irányt, a film mégsem aknázza ki eléggé a helyzetben lévő lehetőségeket.
Hiába sorolják el tankönyvszerűen, hogy az egyik a szerelméhez, a másik a családjához, a harmadik a húgához a negyedik meg jó messzire akar lenni ettől az egésztől, a kilátástalan helyzet miatt nézőként pontosan tudjuk, hogy ezek a remények irreálisak. A feszültség tehát egyértelműen ott van a helyzetekben, az emberi érzelmek mégsem feszítik szét az egyes jeleneteket, mivel senkivel nem tudunk igazán mélyen együtt érezni. Pedig a forgatókönyvnek mindössze öt szereplőt kell hosszú ideig mozgatnia, ráadásul úgy, hogy a mesterlövész figurájáról soha semmit nem fogunk megtudni a film során.
Ez egyszerűen csak bosszantó, bár alkalmat ad rá, hogy mindenki beleképzelje saját démonát. Ennek ellenére maguk a szereplők sem jutnak messzebbre attól a feltételezéstől, hogy az illető alighanem őrült. Ami sajnos nem egy túl nagy megfejtés egy kicsit több, mint másfél órás film alatt. Pedig maga a rendező is hivatkozott arra korábban egy interjúban, hogy az amerikai ember egyik félelme, hogy minden előzmény nélkül rálőnek. Kár, hogy ez a gondolat nem került bővebb kifejtésre.
Maga a film tulajdonképpen egyetlen hosszúra nyújtott, hatásvadász jelenetsor, amiben bár olykor megvillan a történetmesélés igénye, (az egyik haldokló farkasokat simogat, egy másik előad egy tragikus történetet egy vetélésről, a harmadik meg a szüleivel való rossz viszonyáról), ám ez mindössze csak azt a célt szolgálja, hogy két fegyverdörrenés között ne unjuk halálra magunkat.
A Defekt se nem elég látványos, és se nem elég izgalmas ahhoz, hogy maradandó filmélmény legyen, pedig egy alapvetően érdekes szituációt volt képes megteremteni, csak sajnos ez már nem terjedt ki a legfontosabb azonosulási pontra: a szereplőkre.
Defekt (Downrange), amerikai thriller, 90 perc, 5/10
Kiemelt kép: Wolf Films
