Kultúra filmkritika

Nagyra nőtt B film a Happy Meal menü mellé

Pongrácz B. Máté
Pongrácz B. Máté

2018. 08. 12. 08:25

Steve Alten nagyon hiányolhatta a cápákat a Jurassic Parkból, így Michael Crichton és Steven Spielberg hibáját orvosolandó megírta főművét a Meg, ​a jurassic cápát. Ám míg Crichton Őslényparkja – amellett hogy komolyan vehető horror – egy csomó izgalmas morálfilozófia kérdést is felvett, addig Alton főművének lényege kimerül annyiban, hogy a Megalodon annyira hatalmas, hogy megeszi a T-Rex-et reggelire. Noha a Jon Turteltaub által rendezett filmadaptációból kimaradt az utóbbi jelenet, ám ettől a Meg pont olyan komolyan vehetetlen az IMAX vásznon, mint amilyen a papíron. Persze nem is vártunk mást.

Valószínűleg senkit nem ér meglepetésként, hogy a Meg – Az őscápa szellemisége is sokkal közelebb áll a kilencvenes évek megaköltségvetésű trash eposzához, Renny Harlin rendező magnum opusához, a Háborgó mélységhez, mintsem Spielberg őslénykalandjához. (Az eredeti Cápát meg aztán végképp nem tudnám pókerarccal a Meghez hasonlítani.)

A zabolázatlan anyatermészet a magát mindenhatónak képzelő, kapzsi emberre mért kíméletlen bosszúja helyett a Meg azt a roppant sokrétű és tanulságos történetet meséli el, amelyben az ex-alkoholista, ex-férj, ex-szuperbuvármentő, ex-szállító Jason Statham megverekszik egy bazinagy ős cápával és SPOILER győz. Persze a forgatókönyvet jegyző trió megpróbált valami történeti keretet kanyarítani a legyőzhetetlen, sérthetetlen, színtiszta-izom gyilkológép és az óriásfogú cápa összecsapása köré, de érdekel ez valakit? Befolyásolná valakinek a film iránti érdeklődését, ha elmondanám, hogy az őscápa azért nem tűnt fel eddig senkinek, mert nem is a Mariana-árok legalja az óceán legmélyebb pontja, mert amiről eddig azt hittük, hogy a tengerfenék, az pusztán egy szigetelő gáz réteg, ami alatt egy érintetlen, felfedezetlen ökoszisztéma bújik meg. Ahová persze bekukkant az ember, ezzel megnyitva az utat a Megalodonnak? Ugye, hogy nem.

Könnyű ráfogni, hogy a Meg pusztán egy nagy költségvetésű Asylum film. Ebben bőven van igazság, ám én azért egy kicsit árnyalnám ezt a kijelentést: a Meg egy nagy költségvetésű és elfogadható kompetenciával elkészített Asylum film. A víz alatti és cápás részek egészen látványosak (sőt, az effektek sokkal jobbak, mint amilyeneket az Aquaman előzetese mutatott), a feszültség keltés olykor meglepően ügyes, a Statham mellet statisztáló közkedvelt másodvonalas/TV színészek (Ruby Rose, Rainn Wilson, Ólafur Darri Ólafsson, Masi Oka, Cliff Curtis) pedig normálisan megírt karakterek nélkül is szórakoztatóak. Ezek mellett a Meg pontosan tudja, hogy mit várunk tőle: nem teketóriázik, azonnal a cápák közé csap és gyakorlatilag végig gőzerővel robog. Néha ugyan egy-két percre leáll, amikor úgy gondolja, hogy talán nem ártana egy kicsit foglalkozni a karakterekkel, de aztán rájön, hogy a dráma ebben a filmben úgysem érdekel senkit. (Amúgy nem lenne ördögtől való, hogy egy szörnyfilmben legyen valami szív, valami emberi tényező és ehhez nem is kell egészen a Jurassic Parkig visszamenni, elég megnézni a tavasszal bemutatott Tombolást.)

Ami probléma lehet, hogy a Meg tényleg nem nyújt annál többet, mint, hogy Statham szembeszáll az őscápával és megment mindenkit, aki nem feláldozható. Itt pedig nem arra a bravúrra gondolok, hogy ez valószínűleg az egyetlen olyan szörnyfilm, amelybe még erőszakkal sem tudunk belemagyarázni semmilyen tanulságot az ember és a környezet viszonyáról. Winston Chao azért megpróbálja, amikor a filmközepén váratlanul bele mondja a kamerába, hogy „hát ilyen az ember, mindent elpusztít”. Igaz, amikor kitalálták a tervet arról, hogy miként végezzenek a természeti csapás erejű Meggel, akkor nem volt ilyen érzékeny. De hát az ember csak egy dolgot szeret jobban az élővilág kiirtásánál: utólag okoskodni.

Szóval nem a magvas tanulságok felmondásának hiányára gondolok, hanem arra, hogy trash faktorban is a csak a kötelező minimumot nyújtja. Hisz az egy dolog, a cselekmény fittyet hány a logikára/fizikára (legyen szó a „karakterek” cselekvéséről, vagy, hogy épp milyen erős a cápa), ami ennél fontosabb probléma lehet, hogy nincs is a filmben nagyon olyan térdcsapkodósan zseniális jelenet sem, mint mondjuk Samuel L. Jackson Háborgó mélységbeli halála. Kétlem, hogy a netes viccoldalakat elárasztanák a Megből kiragadott gifek, mert leszámítva Statham és a címszereplő végső vízi balettjét, kevés kellően emlékezetes momentuma van a filmnek. Magyarán szólva messze nem elég abszurd ahhoz képest, mint amire egy ilyen szinopszis alapján számítanánk. (Basszus van egy helikopter a filmben, és Meg nem szakítja le az égből! Pedig a légi járművek felfalása a Cápa 2 óta már-már kötelező eleme az összes cápás filmnek.)

Egy 100 tonnás fenevadról készült film még sosem érződött ilyen súlytalannak. Ennek egyik oka, hogy még a műfaji sablonok szerint kitalált karakterek is elképesztő erőtlenre sikerültek. Ennek legékesebb példája Rain Wilson „suttyó, gonosz, kapzsi üzletember” karaktere, aki egy rendes hasonszőrű filmben sokat szemétkedne a hőseinkkel, hogy aztán élvezettel nézzük, ahogy felfalja a címszereplő. Csak, hogy itt annyira nem is igazán gonosz. (De mondhatnám örök szerelmem, Ruby Rose figuráját, aki hozza a szokásos kemény csaj attitűdjét, egészen addig, amíg bajba kerül.) Az se segít a szereplők komolyan vételében, hogy mindenki – a nők is – kizárólag csak farokméregető frázisokban képesek kommunikálni, ha pedig meghalna valaki, akkor már fél perc után el is van feledve és folytatódik a viccesedés. (Jason Statham konkrétan végigmosolyogja a filmet, pedig a karaktere szerint egy megtört alkoholista, de ő túl profi ahhoz, hogy kizökkentse egy olyan tragédia, amibe más beleörülne). A másik, ami közrejátszik abban, hogy ne vegyük komolyan a film tétjeit, a szigorúan betartott 12 éves korhatárkarika. (Nem kell félni: Pippin kutya megmenekül!)

Mindezeket egybevéve kétségtelenül az lenne a konklúzió, hogy a Meg nem egy jó film. És tényleg nem az, még az agyatlan szörnyfilmek körül is csak másodvonalas. (Ha érdekel valakit, hogy miként kell sablonkarakterekből, kvázi sztori nélkül is elképesztően stílusos és élvezetes gigaszörnyes látványorgiát csinálni, akkor a Kong – Koponya szigetet nézze meg.) És mégis van benne egy olyan gyermeki, naiv báj, ami miatt egyáltalán nem tudok rá haragudni és nem is nagyon akarom bántani. Ez egy hatalmasra nőtt B film, amelynek leginkább az autósmoziban lenne az igazi helye. Egy könnyed vasárnapi matiné, amire berakod a gyereket, amíg elmész cipőt vásárolni. Mert hiába szól a film egy brutális csúcsragadozóról (most nem Stathamre gondolok) a Meg lényegét tekintve egy élőszereplős rajzfilm. A gyenge karakterizáció, a sztori átgondolatlanságai csak hozzáadnak az egész cukiságfaktorához. Komolyanvehetetlen, nem is igazán emlékezetes, de közben ártalmatlan is. Ahelyett, hogy idegesítenének a hülyeségei és a kihagyott ziccerei, inkább visszavisz abba a tizenkét éves lélekállapotomba, amikor a legnagyobb vágyam az volt, hogy a Jurassic Park 3-at láthassam a moziba. A film után pedig semmi máshoz nem lett olyan kedvem, mint venni egy cápafigurás Happy Mealt (de sajnos csak gagyi kisautót adtak.) Így kicsit sajnálom, hogy a nem kaptunk a végén egy folytatást sejtető – soha fel nem oldódó – cliffhangert. Persze gondolom, mert mindenki tudja, hogy eben a sztoriban ennyi van, már ha eltekintünk a könyvet író Steve Altentől, aki további hét folytatásregényt írt a Meghez. Szóval van miből meríteni: jöhet a Kronosaurus film és vele a „Jason Statham Gigantikus Tengeri Szörnyekkel Viaskodik Film Univerzum”.

Meg – Az őscápa (The Meg), 2018, 113 perc. Értékelés: 5 mosolygós Carcharocles megalodon a 10-ből

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Kommentek

FRANCE. PARIS (75) BELLEVILLE-MENILMONTANT. METRO
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.