Először életemben személyes találkozás egy valóságos robottal: a bank, ahol folyószámlán van pénzem, küldött egy Versatel elnevezésű plasztik igazolójegyet, melyet be kell illeszteni a bank egyik falába épített masina nyílásába, megnyomni néhány gombot, és akkor másodpercek múltán egy fémtányérra hull a kívánt összeg, vadonatúj bankjegyekben. Nem kell hozzá aláírás, igazolás… Mindent a robot végez, pillanatok alatt ellenőrzi az igazolójegy valódiságát, a számla fedezetét, kifizeti a pénzt, és átnyújt egy nyomtatott szelvényt, amely igazolja az eljárást, és mutatja, mennyi pénz maradt a számlán. A tünemény kísérteties és félelmes. Az emberi munkaerő kikapcsolása tökéletes. Mi lesz veled, emberke?…
Fotó: Henrik Cséri / Wikipedia
[…]
A Teremtő teremt. Az Ember korrigálja a teremtést. Semmi nem választ el attól, hogy vallásos legyek, csak a dogmák és a papok.
Egy fényűzően kiállított, fényképekkel tarkított füzet beszámol Szabó Lőrinc elhunyt költő hévízi tartózkodásának napjairól, amikor meglátogatta a költőt múzsája, akivel két évtizeden át szívszerelemben élt. A füzet közli egy másik, még élve maradt múzsájának fényképét is, névvel és házszámmal. Az olvasmány émelyítő. és aztán csámcsogva kiteregetik a kortársak előtt a látleletet. De Nyugaton sem lustábbak ezek a sakálok és hiénák. A költőnek, akit így agnoszkálnak, mindez nem árt, mert végül csak a könyv számít, ami utána marad, a nyálcsorgató kárörömmel közzéadott pletyka elpárolog, mint a büdösség. De az olvasónak és az irodalomnak árt ez a hullarablás, fertőző a hullaméreg, amit beszív, amikor ezt olvassa.
[…]
„Özvegy” vagyok, és ebben van valami félelmesen groteszk. A valóságban élek, mint azelőtt, egyes szám első személyben. Az elmúlt hatvankét éven és nyolc hónapon át (ez az idő, amit „aláírásunkat” követően együtt éltünk – mert mi voltunk az első hippik, nem tartottunk „esküvőt”, csak éppen „aláírtunk” valami papírt, az egyik tanút az utcáról hívtam, Szegedi István nevű költő, aki véletlenül arra ment, és feljött az anyakönyvi hivatalba tanúnak, a másik L. kétségbeesett apja, aki rémülten felrohant Pestre, mikor meghallotta, hogy készülünk „aláírni”), az elmúlt hat évtizeden át mindig együtt, Most egyedül, olyan ürességben, amilyen a kísérleti hengerben az asztronautát övező térfogat, ahol megszűnt a gravitáció, ami földközelben tartotta. Minden lebeg, ő is, a tárgyak is, a világ is.
[…]
A pillanatok, amikor esztelen düh és harag rohan meg, az Istenre haragszom (ha van), mert irgalmatlan volt, tűrte, hogy szenvedjen. Aztán nagy fáradtság, közöny. A fájdalom, mint a veszett kutya, meglepetésszerűen ugrik ki a sötétből, belém harap, hogy fel kell ordítani. Aztán elmúlik, megint a közöny. Az üresség, ami halála pillanatában elkezdődött, amit semmi nem tud feltölteni, tökéletes üresség. Úgy halt meg, mint egy nemes növény, amely váratlan jeges szélcsapásra elfonnyad. Most elnyelte az óceán, és
[…]
A város végén egy fegyverkereskedésben. Két hét előtt vettem itt egy kézifegyvert, de csak most érkezett vissza a kérdőív a rendőrségtől. Most átadják a pisztolyt, gondosan és udvariasan csomagolják, adnak hozzá 50 töltényt is. Mikor figyelmeztetem az eladót, hogy ez a tölténykészlet talán több is, mint amennyire föltétlenül szükségem lesz, vállat von, és közömbösen mondja, hogy soha nem lehet tudni. A kereskedésben, körben a falakon mindenfajta fegyverek lógnak, vadászpuskák, géppisztolyok. Vevők őgyelegnek, nézegetik a fegyvereket, legtöbbje bőrkabátos, fiatal suhanc. Amerikában a lőfegyvertartáshoz joga van minden állampolgárnak. Taxival megyek haza, a sofőr érdeklődik, mit vásároltam, elégedetten hallja, hogy revolvert. „Mindig jó, ha van” – mondja. Hónapok óta először érzek megnyugvásfélét. Nincsenek öngyilkossági terveim, de ha az öregedés, gyengülés, tehetetlenülés így tart, jó tudni, hogy egy pillanat alatt végét lehet vetni a megalázó lefele menésnek, és nem kell attól félni, hogy az intézményes szemétgödrök valamelyikébe, kórházba vagy öregházba kerülök.
[…]
Taxival megyek a város határába, ahol a helybeli rendőrség kiképzőtelepén, elég magas díj ellenében, rendőrtisztek oktatják a jelentkezőket, hogyan kell bánni a lőfegyverekkel. Az utazás időszerű, mert nem érzem jól magam, és A telep a városon kívül működik, érkezéskor már tompa fegyverdurrogás fogad, mert fiatal rendőrjelöltek is kapnak itt kiképzést. A polgári jelöltek, akik erre a kurzusra feliratkoztak, köztük én is, mintegy harmincan lehetnek. Legtöbbje egészen fiatal, a nők között vannak leánygyermekek, kiskorúak. Amerikában a fegyvertartás jogát az alkotmány biztosítja, lakásán mindenki tarthat revolvert is, de utcára csak akkor viheti ki, ha ehhez külön engedélye van. Egy prospektus adja hírül, hogy mintegy 120 millió lőfegyver van ez idő szerint amerikai magánszemélyek birtokában. Két rendőrtiszt tart előadást, mintegy bevezető oktatást, hogyan kell bánni a handgunnal, mire kell vigyázni, mi szabad és mi tilos. Lakásban szabad a betörőre lőni, de csak ha a látogató elébb fegyverrel megfenyegette a lakót stb. A növendékek a tanteremben figyelmesek, hallgatagok. Az ölés, vagy ha úgy tetszik, a gyilkosság és öngyilkosság technikájának ez a hivatalosan szervezett oktatása különös példája annak, hol élünk, mit ér az élet. Jövő héten kezdődik a gyakorlati oktatás. Késő este ér véget az első tanóra, a városból előhívott taxival sötét földeken át gurulok vissza a lakott tájak felé, ahol a célpontok élnek, az emberek. Én is. Életem egyik legkülönösebb vállalkozása ez, a végén, mint a készülődés egy utazásra, ahonnan „még nem tért meg utazó”. Éjszaka érek vissza az üres lakásba, Nyugodtan alszom, mint aki a jegyirodában elintézte egy hosszú út előtt a szükséges tennivalókat.
1918-ban a „polgári” asszonyokon ramsliláz ütött ki, a spanyolláznak nevezett tömeggyilkos influenza mellett a nők elramslizzák a konyhapénzt, mert senki nem tud a keresetből megélni. Nagy író volt, minden sora ragyog, mint egy pénzdarab, amit a szemétben találtak, és tisztára sikáltak.
[…]
Álomban megint a hot line. A betűírásszöveg fut az álom tükrében, mint a komputer vagy a tévé tükrében a szöveg. Ahogyan Moszkva és Washington üzenhet egymásnak kritikus pillanatokban. Érthetetlen. Lehet, hogy az írás is ilyen felidézése a tudatba valaminek, ami egyszer „megtörtént”.
Az emberi aljasság, állatiasság, változatlan vérszomj, kapzsiság, renyheség, ami semmiféle civilizációban nem változott, ma sem. és több lesz, mint aki. Az irgalom, ami nem szeretet. A szeretet tud fogcsikorgató önzés lenni. Az irgalom nem „szeretet”, nem kér viszonzást, nem ítél. Csak irgalmas, feltétel nélkül, egy pillanatra, akkor is, ha az, akihez irgalmas, nem „méltó” az irgalomra. És a gyönyör, ez a többlet. A testi gyönyör, aminek hőfokában kiég minden önzés. És a másik, a felfokozott gyönyör, a művészet, a szellem, a zene gyönyöre. A „többlet”.
És az, hogy nem mondhatom el neki. Mit? Azt, minden napot. Néha szólok hozzá, mint az életben, mikor már nem látott, nem hallott és időnként megkérdezte: „Itt vagy?” Elmondom két-három szóval, mi történt, mit csinálok. Nem hiszem, hogy hallja. Néha megkísérlem felidézni, ami hatvankét év során nem volt jó. Ez sem segít.
A teljes napló 1982–1989
Márai Sándor
Helikon, 2018
Kiemelt kép: Földi Imre / MTI
