Kultúra
The flag of the United States is seen in a rifle waiting to be destroyed along with other guns seized by police forces during various criminal investigations over the last ten years, at a military base in Deodoro in Rio de Janeiro on December 20, 2017.
The weapons were destroyed by an army steamroller to render them inactive and beyond use. / AFP PHOTO / Mauro PIMENTEL

Leszerelt katonai rendőrt gyanúsítanak egy kisvárosi gyilkossággal

24.hu
24.hu

2018. 02. 04. 09:00

Főhősünk hirtelen ötlettől vezérelve száll le a távolsági buszról, és még a reggelije végére sem ér, máris fegyvert fogtak rá a zsaruk. Jenki krimiből matinézunk.
Korábban a témában:

Eno étkezdéjében tartóztattak le. Déli tizenkét órakor. Rántottát kértem, valamint kávét. Inkább késői reggeli volt, mintsem ebéd. Átáztam, és fáradt voltam, miután több órát sétáltam a zuhogó esőben, az autópályától egészen a város határáig.

Az étkezde ugyan nem volt túl nagy, de világos volt, és tiszta. Újonnan építették, úgy, hogy a belseje egy átalakított vasúti kocsira emlékeztessen. A keskeny belső tér egyik oldalán a pult futott végig, a konyhát az egyik hátsó kiszögellésben rejtették el. A szemközti falon pedig bokszok sorakoztak. A középső boksz helyén az ajtó várta a vendégeket.

Mi az a Matiné?

Vasárnap délelőttönként egy-egy regényből mutatunk részletet, jobbára kortárstól, remek szövegeket, történeteket. Ha tetszik, az oldal alján ott a kötet szerzője, címe, kiadója, irány a könyvesbolt vagy a könyvtár.

A Matiné eddigi termését itt találni.

Az egyik ablak melletti bokszban ültem. Valaki az asztalon hagyott egy újságot. Átfutottam egy cikket az egyik elnökjelölt kampányáról, akire legutóbb sem szavaztam, és most sem fogok. Kint elállt az eső, de az ablaküvegen még látszódtak a cseppek. Aztán megpillantottam a murvás parkolóba kanyarodó járőrautókat, amelyek nagy sebességgel közeledtek, majd csikorgó kerékkel megálltak. A rendőrségi lámpák villogtak és forogtak, piros és kék fények játszottak az ablakon ülő esőcseppeken. Az ajtók kivágódtak, és rendőrök ugrottak elő, mindegyik autóból kettő, kibiztosított fegyverrel. Kettőnél revolver volt, a másik kettőnél puska. Komoly bevetésnek nézett ki. Az egyik revolveres és az egyik puskás hátraszaladt, a többiek az ajtóhoz siettek.

Én csak ültem, és figyeltem őket. Tudtam, hogy kik tartózkodnak az étkezdében. Egy szakács a konyhában, két pincérnő, két idős férfi és jómagam. Értem jöttek. Még fél óra sem telt el azóta, hogy átléptem a város határát. Az épületben lévő másik öt ember valószínűleg a születésétől kezdve itt élt. Ha valamelyikükkel lett volna valami baj, csak egy zavarban lévő őrmester érkezett volna. Bocsánatkérően motyogott volna valamit, majd megkérte volna az illetőt, hogy menjen el vele a kapitányságra. Tehát nem egyikük miatt siettek ide felfegyverkezve. Értem jöttek. Bekaptam egy falat rántottát, és egy ötdollárost csúsztattam a tányér alá. Négyrét hajtottam az újságot, és a kabátzsebembe dugtam. Az asztalon tartottam a kezem, és megittam a kávémat.

american diner restaurant style in black and white tiles and red booths
Fotó: Thinkstock

A revolveres pasas az ajtónál maradt, leguggolt, és a fegyvert két kézzel tartva a fejemre célzott. A puskás férfi is közelebb lépett. Fürge mozgású, sovány fickók voltak, élére vasalt egyenruhában. Minden egyes lépésük tankönyvi példa. A revolveres az ajtóban viszonylag nagy pontossággal tudja fedezni az egész helyiséget, míg ilyen közelről a puska ki tudná loccsantani az agyamat. Nagyot hibáztak volna, ha fordítva helyezkednek el. Előfordulhat, hogy a revolverrel nem találna el ilyen közelről, a puskának pedig akkora a hatótávolsága, hogy a letartóztatásomra érkező tiszttel és a mögöttem ülő idős úrral is végezne, ha az ajtóból tüzelnének vele. Eddig jól végzik a dolgukat. Efelől semmi kétség. Náluk van az előny. Efelől sincs semmi kétség. A keskeny boksz csapdába ejtett. Nem volt nagy mozgásterem. Kinyújtottam a karom az asztalon. A puskás rendőr közelebb lépett.

— Rendőrség! Ne mozduljon! — kiáltotta.

Olyan hangosan üvöltötte, ahogy csak tudta. Egyszerre adta ki magából a feszültséget, és próbált megrémiszteni engem. Tankönyvi példa. Harsogó, dühös kiáltozás, hogy megrémítsük a célpontot. Felemeltem a kezem. A revolveres pasas elindult az ajtótól. A puskás még közelebb lépett. Túl közel. Ez az első hibájuk. Ha úgy tartotta volna kedvem, akkor a puska csöve után kapok, és a mennyezet felé fordítom. Talán egy lövés a mennyezetbe, egy könyöklés a rendőrtiszt arcába, és máris enyém lenne a puska. A revolveres odébb lépett, nem kockáztathatta meg, hogy esetleg a kollégáját találja el. Az mindkettejük számára balul sülne el. Én viszont csak ültem ott felemelt kézzel. A puskás még mindig kiáltozott és toporgott.

— Feküdjön le a földre! — üvöltötte.

Lassan kicsúsztam a bokszból, és a revolveres pasas felé nyújtottam a csuklómat. Nem fogok lefeküdni a földre, két ilyen vidéki nyikhajnak biztosan nem. Még akkor sem, ha ágyúkkal érkezne az egész rendőrkapitányság.

A revolveres pasas őrmester volt, és egészen nyugodtan viselkedett. A puskás fedezte, miközben az őrmester eltette a fegyverét, levette a bilincset az övéről, és a csuklómra kattintotta. A különítmény másik két tagja a konyha felől lépett be az étkezdébe. Megkerülték a pultot, majd a hátam mögött helyezkedtek el. Alaposan megmotoztak. Az őrmester nyugtázta a kollégái bólogatását. Nem volt nálam fegyver.

A konyha felől érkezett két rendőr megragadta a könyökömet. A puskát még mindig rám szegezték. Az őrmester előrelépett. Átlagos magasságú, sportos, sovány férfi, a bőre napbarnított. Korombeli lehetett. Baker őrmesternek hívták az inge mellzsebe fölé tűzött névtábla szerint. Rám nézett.

— Letartóztatom gyilkosság vádjával — közölte. — Jogában áll hallgatni. Bármi, amit mond, felhasználható ön ellen a bíróságon. Jogában áll ügyvédet fogadni. Amennyiben nem tud ügyvédet fogadni, úgy Georgia állam rendel ki egyet hivatalból. Megértette?

Nagyszerűen összefoglalta a Miranda-törvényt. Érthetően beszélt, nem egy kártyáról olvasta. Úgy artikulált, mint aki tudja, hogy a törvény mit is jelent, és miért fontos számomra és számára is. Nem válaszoltam.

— Megértette a jogait? — kérdezte ismét.

Officer Arresting Young Man
Fotó: Thinkstock

Ezúttal sem válaszoltam. Az évek során megtanultam, hogy az a legjobb módszer, ha az ember egyetlen szót sem szól. Ha valaki mond valamit, azt könnyedén félrehallhatják, félreérthetik, belemagyarázhatnak valamit. Letartóztathatják vagy lelőhetik miatta az embert. A hallgatás felidegesíti a letartóztatást végző tisztet. Ugyan közli, hogy jogomban áll hallgatni, de már nem tud mit kezdeni velem, ha élek a jogommal. Gyilkosságért készülnek letartóztatni. Én azonban hallgatok.

— Megértette a jogait? — kérdezte ismét a Baker nevű pasas. — Beszéli a nyelvünket?

Baker nyugodt volt. Én nem feleltem. Baker továbbra is nyugodt maradt. Egy olyan ember nyugalma áradt belőle, aki túl van egy vészhelyzeten. Csak bevisz a rendőrkapitányságra, és máris másvalaki problémája leszek. Baker a három másik rendőrtisztre nézett.

— Jól van, jegyezzétek fel, nem mondott semmit — morogta. — Menjünk.

Az ajtóhoz kísértek. Libasorban hagytuk el az étkezdét, elsőnek Baker, majd a puskás pasas hátrafelé sétálva, a fekete puskacsövet még mindig rám szegezve. A névtáblája szerint Stevensonnek hívták. Ő is átlagos testalkatú, sportos férfi volt. A fegyvere, amelyet a hasamra irányított, úgy nézett ki, mint egy ereszcsatorna. Mögöttem jött az erősítés. Hátrafeszített kézzel vezettek ki az ajtón.

A murvás parkolóban égetett a hőség. Talán egész éjszaka és a délelőtt nagy részében eshetett az eső, a perzselő napsütésben pedig a föld kiadta magából a párát. Egy átlagos napon ez a hely csak egy poros, forró kisváros volt. Ma azonban nehézzé tette a levegőt az ázott járda illata a déli napsütésben. Az arcomat a nap felé fordítottam, és vettem egy mély levegőt, miközben a rendőrök újrarendezték a soraikat. Mindkét könyökömnél elhelyezkedett egy rendőr arra a néhány lépésnyi sétára, amíg el nem értük a járőrautókat. Stevenson még mindig készenlétben állt a puskával. A közelebbi autónál hátralépett, hogy Baker ki tudja nyitni a hátsó ajtót. Lenyomták a fejemet, majd betuszkoltak a rendőrautóba. A bal hátsó erősítés még lökött is rajtam egyet a derekával. Ügyes mozdulat. Egy ilyen isten háta mögötti helyen inkább az alapos kiképzés, mintsem a tapasztalat eredménye.

Egyedül ültem a hátsó ülésen. Vastag üvegfal választotta el tőlem az első üléseket. Az elülső ajtók mind nyitva voltak. Aztán Baker és Stevenson beszállt. Baker vezetett, Stevenson pedig hátrafordult, hogy rajtam tartsa a szemét. Senki sem szólalt meg. A másik járőrautó követett minket. Mindkét kocsi új volt. Csendes és könnyen vezethető, belül pedig tiszta és hűvös. Az ülésemen semmi nyoma annak, hogy korábban kétségbeesett és szánalmas emberek ültek volna rajta.

Kinéztem az ablakon. Georgia, gazdag termőföldek, zsíros, nyirkos, agyagos talaj. Hosszú, egyenes sorokban alacsony bokrok. Valószínűleg mogyoró. Étkezési célra, de attól még felbecsülhetetlen érték a termesztőnek. Vagy a tulajdonosnak. Az embereknek itt van saját földjük? Vagy itt is óriáscégek birtokolnak mindent? Fogalmam sem volt.

Hamar beértünk a városba. A kocsi siklott a sima, nedves aszfalton. Úgy egy kilométert haladtunk, amikor feltűnt két takaros épület, mindegyik új, előttük zöldfelület. Az egyik építmény a rendőrkapitányság, a másik a tűzoltólaktanya. A város északi szélén álló épületeket csak egy széles fűsáv övezte, előttük egy szobor. Csinos vidéki építészet, nagy költségvetésből. Az utakat sima aszfalt borította, a járdákat pedig vörös térkő. Valamivel arrébb vakítóan fehér templom emelkedett az épületek között. Mindenütt zászlórudak, előtetők, friss festék, zöld gyep. A zivatar mindent felfrissített, és ahogy most a hőségben párolgott a nedvesség, a színek még intenzívebbé váltak. Virágzó közösség, amely a jövedelmező földművelésnek és az Atlantában dolgozó ingázókra kirótt magas adóknak köszönhetően lett ilyen.

Oak Island, NC, USA - September 29, 2015: Oak Island Police station located on the left side of the building that also houses the Town Hall. A large police station in the day
Fotó: Thinkstock

Az autó lassított, majd bekanyarodott a kapitánysághoz vezető útra. Stevenson le sem vette rólam a szemét. Széles, félköríves parkoló. Az épület előtti alacsony falon a következő felirat: Margrave-i Rendőrkapitányság. Eszembe jutott, hogy talán aggódnom kellene, hiszen egy olyan városban tartóztattak le, szemmel láthatóan gyilkosság vádjával, ahol korábban még nem jártam. Két dologban azonban biztos voltam. Először is, nem tudják bebizonyítani valamiről, hogy megtörtént, ha nem történt meg. Másodszor pedig: én nem öltem meg senkit.

Legalábbis ebben a városban, és egy jó ideje nem.

*

Az alacsony, hosszúkás épület bejárata előtt álltunk meg. Baker kiszállt, és körülnézett. Az erősítésként szolgáló rendőrök készenlétben vártak. Stevenson megkerülte az autó csomagtartóját, elhelyezkedett Bakerrel szemben, és rám szegezte a fegyverét. Összeszokott csapat. Baker kinyitotta a hátsó ajtót.

— Rendben, kiszállás, kiszállás — mondta szinte suttogva.

Lábujjhegyen rugózott, közben fel-alá járt a tekintete. Lassan kikászálódtam az autóból. A bilincs nem jelentett nagy segítséget. A levegő közben még melegebb lett. Előreléptem, és vártam, hogy mi következik. Az erősítés mögém lépett. Előttem a kapitányság bejárata. Az üvegajtó felett hosszú márványtáblán szögletes betűkkel hirdette a vésett felirat: Margrave Város Rendőrkapitánysága. Baker kitárta az egyik nehezen nyíló ajtót. A mögöttem álló rendőrök betaszítottak az ajtón, amely aztán becsukódott mögöttünk.

Az épületben ugyancsak hűvös volt. Bent fluoreszkáló fények világítottak. Minden fehér színű volt, és krómból készült. A helyiség leginkább egy bankhoz vagy egy biztosítási irodához hasonlított. Még szőnyeg is volt a padlón. Az ügyeletes őrmester a hosszú recepcióspult mögött állt. Abból kiindulva, ahogy a kapitányság kinézett, arra számított az ember, hogy megkérdezi, miben segíthet. De nem szólalt meg, csak rám meredt. Mögötte hatalmas tér. Egy sötét hajú, egyenruhás nő ült egy széles, alacsony asztalnál, és a papírmunkájával vesződött, mielőtt ő is felém fordította volna a tekintetét. Én pedig csak ott álltam, mindkét oldalamon egy-egy rendőr. Stevenson a recepcióspultnak támaszkodott. A puska csövét még mindig rám szegezte. Baker szintén engem figyelt, akárcsak az ügyeletes tiszt és az egyenruhás nő. Én visszanéztem rájuk.

Aztán elindultunk balra, és megálltunk egy ajtó előtt. Baker kinyitotta az ajtót, és belöktek a helyiségbe. Egy ablaktalan kihallgatószobába kerültem. Csak egy fehér asztal és három szék állt benne, a padlón szőnyeg, a szoba sarkában kamera. A légkondicionálót jóval hidegebbre állították, mint kint. Még mindig nyirkos volt a ruhám az esőtől.

Picture of policeman, young suspect and female police agent
Picture of policeman, young suspect and female police agent

Baker átkutatta a zsebeimet. A holmimat kis kupacba gyűjtötte az asztalon. Egy guriga készpénz, kevés apró, blokkok, jegyek, cetlik. Baker szemügyre vette az újságot, és a zsebemben hagyta. Rápillantott az órámra, és azt is a csuklómon hagyta. Ezek nem érdekelték. Minden mást egy nagyobb, lezárható tasakba söpört, amely olyanokra volt méretezve, akik több dolgot hordanak maguknál. A zacskón lévő fehér matricára Stevenson ráírt valami sorszámot.

Baker leültetett, aztán mindannyian távoztak a kihallgatóból. Stevenson magával vitte a holmimat tartalmazó zacskót is. Kimentek, és becsukták az ajtót; hallottam, ahogy kattan a nehéz, olajozott zár. A precízió hangja. Egy nagy acélzár hangja. Annak a zárnak a hangja, amelyik miatt nem tudok innen elmenni.

 

Úgy számítottam, hogy egy ideig magamra hagynak. Általában ez a bevett eljárás. A magány megoldja az ember nyelvét. A megoldódott nyelv pedig előbb vagy utóbb vallomást tesz. Egyórányi magány a látványos letartóztatás után nem rossz taktika.

Azonban elszámítottam magam. Szó sem volt egyórás magányról. Talán ez a második taktikai melléfogásuk. Baker kinyitotta az ajtót, és belépett a helyiségbe. A kezében kávé, műanyag pohárban. Bekérette maga mellé az egyenruhás nőt is, azt, aki az asztalánál ült, amikor behoztak. Az ajtó nehéz kattanással csukódott be mögötte. Egy fémládát tett az asztalra. Kinyitotta, és elővett egy fekete, műanyag táblát fehér számokkal.

Mint egy asszisztens a fogorvosi rendelőben, nyers, bűnbánatos együttérzéssel adta összebilincselt kezembe a táblát. Rápillantottam, hogy a megfelelő irányban áll-e, aztán az állam alá tartottam. A nő elővett egy ócska fényképezőgépet, és leült velem szemben. A könyökével megtámaszkodott az asztalon, és beállította a fényképezőgépet. Előredőlt, a melle az asztal szélén pihent. Csinos nő, sötét haj, nagy szem. Ránéztem, ő visszamosolygott. A kamera kattant, a vaku felvillant. Mire megkért volna, én máris elfordultam a széken a profilképhez. A táblát a vállamhoz tartottam, és a falra meredtem. A kamera ismét kattant, a vaku újra felvillant. Visszafordultam, és a bilincsek miatt két kézzel felé nyújtottam a táblát. A nő elvette, és összeszorított szájjal rám mosolygott: tudja, hogy kellemetlen procedúra, de szükséges. Mint egy asszisztens a fogorvosi rendelőben.

Aztán elővette az ujjlenyomat levételéhez szükséges eszközöket. Az ujjlenyomatom nyilvántartásba vételéhez szolgáló lapon már szerepelt egy szám. A hüvelykujj négyzete mindig kisebb a kelleténél. Ennek a fajtának a hátulján is volt két nagyobb téglalap a tenyérlenyomat számára. A bilincs miatt az egész procedúra nehézkesnek bizonyult, de Baker nem ajánlotta fel, hogy leveszi. A nő bekente tintával a kezemet. A keze puha volt, és hűvös. Nem viselt jegygyűrűt. Az ujjlenyomat levétele után a kezembe nyomott egy marék zsebkendőt. A tinta könnyen lejött a tenyeremről. Bizonyára valami új anyag, még nem találkoztam vele.

A nő kivette a filmet a gépből, és letette az ujjlenyomataimat tartalmazó lapot az asztalra, aztán visszarakta a fényképezőgépet a ládába. Baker kopogott az ajtón. Az kinyílt, a nő összeszedte a cuccait. Senki sem szólalt meg. A nő kiment a helyiségből, Baker viszont bent maradt velem. Az olajozott zár kattant, amikor az ajtó becsukódott. Aztán az őrmester nekidőlt az ajtónak, és rám nézett.

Expert takes a fingerprint of the suspect
Fotó: Thinkstock

— A főnököm hamarosan megérkezik — mondta. — Vele muszáj lesz szóba állnia. Komoly dologról van szó, amit tisztázni kell.

Nem feleltem semmit. Azzal nem tisztázunk semmit, ha nekiállunk beszélgetni. A pasas egyébként kulturáltan, tisztelettudóan viselkedett. Próba elé állítottam, kinyújtottam a kezemet, szótlanul kérve, hogy vegye le a bilincset. Egy pillanatig hezitált, majd elővette a kulcsot, és kinyitotta a bilincset, majd visszafűzte az övére. Baker rám nézett, én viszonoztam a pillantását, közben magam mellé engedtem a kezem. Nem sóhajtoztam hálálkodva, nem dörzsölgettem szomorúan a csuklómat. Nem akartam semmilyen kapcsolatot ezzel az alakkal.

— Jól van — szólaltam meg végül. — Találkozni akarok a főnökével.

Most először szólaltam meg azóta, hogy reggelit rendeltem. Baker megkönnyebbült. Kétszer kopogtatott az ajtón, mire valaki kinyitotta. Intett, hogy tartsak vele. Stevenson a nagy helyiségnek háttal várakozott. Már nem volt a kezében puska, és a másik két rendőr is eltűnt valahová. Mindenki kezdett megnyugodni. A két rendőr közrefogott, Baker lazán megragadta a karom. Elsétáltunk a nagy helyiség mellett, amíg az épület hátuljában egy ajtóhoz nem értünk. Stevenson kinyitotta, és beléptünk egy nagy irodába. Minden bútor rózsafából készült.

Egy kövér pasas ült a rózsafa íróasztalnál, mögötte hatalmas zászlók. Az egyik az amerikai volt, aranyszínű rojtokkal szegélyezve, a másik, ha minden igaz, Georgia államé. A két zászló között egy hatalmas, régi óra lógott, mahagónikeretben. Úgy nézett ki, mintha már évtizedek óta políroznák. Valószínűleg a régi rendőrkapitányságé lehetett, amelyet leromboltak, hogy felépítsék az újat, és az építész így akarta becsempészni az új épületbe a történelmet. Már majdnem fél egy volt.

A kövér pasas rám nézett az asztala mögül, amikor belöktek az ajtón. A tekintete üres volt, mintha épp arra próbálna rájönni, ki is vagyok. A szeme összeszűkült, ahogy járt az agya, aztán az arcára gúnyos mosoly ült.

— Tedd le a segged arra a székre, és fogd be a szád! — zihálta szaggatottan. Kiabálásnak hangzott volna, ha rendben lett volna a pasas tüdeje.

A kövér fickó meglepett. Kifejezetten seggfejnek látszott. Nem olyan, mint akikkel eddig találkoztam. Baker és a letartóztatást végző csapata azt tették, amit tenniük kellett, profik voltak, és hatékonyak. Az ujjlenyomatomat levevő nő is tudta a dolgát. Ez a kövér zsernyák azonban csak feleslegesen foglalta a helyet. Vékony szálú haja zsíros volt, és a légkondi mellett is izzadt, az arca szürkés-vöröses árnyalatot öltött a túlsúlynak és az egészségtelen életmódnak köszönhetően. A vérnyomása az egekben, az artériák elmeszesedtek. Erősen kétlem, hogy alkalmas a pozíciójára.

— Morrison vagyok — mutatkozott be lihegve. Nem mintha érdekelne. — Én vagyok Margrave rendőrkapitánya. Te pedig egy gyilkos betolakodó. Idejöttél a városomba, és jó nagy rendetlenséget csináltál Mr. Kliner magánterületén. Szóval ideje, hogy vallomást tegyél a nyomozati csoport vezetőjének.

Morrison megállt, és rám bámult. Mintha még mindig azon töprengene, honnan is ismerhet. Vagy éppenséggel válaszra várt. Azt tőlem nem fogja megkapni.

— Aztán mehetsz majd a dutyiba — bökött felém a húsos mutatóujjával. — Aztán meg a villamosszékbe. Én pedig majd jól rászarok a kicseszett földkupacra, ami alá eltemetnek.

Kitornázta hatalmas testét a székéből, és elfordította a fejét.

— Én venném a kezembe ezt az ügyet — jelentette ki —, ha nem lennék ennyire elfoglalt.

Morrison kicsoszogott az asztala mögül. Ott álltam az asztal és az ajtó között. Ahogy elcammogott mellettem, megállt. Széles orra nagyjából a középső kabátgombommal volt egy magasságban. Amikor felnézett rám, látszott rajta, hogy nagyon jár valamin az agya.

— Már láttalak valahol — motyogta. — De hol?

Előbb Bakerre, majd Stevensonre nézett, mintha csak arra várt volna, hogy lejegyezzék minden egyes mondatát, az időpontot is feltüntetve.

— Már láttam ezt a faszit valahol — dünnyögte.

Lee Child: Elvarázsolt dollárok

General Press, 2017

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

Kommentek

Stray dogs run in front of the Chernobyl nuclear power plant during a drill organized by Ukraine's Emergency Ministry, 08 November 2006. Emloyees and rescue workers improved their activity in case the "sarcophagus" covering the destroyed 4th power block collapses.
 AFP PHOTO/ SERGEI SUPINSKY / AFP PHOTO / SERGEI SUPINSKY
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.