Kultúra
Close up of young father holding his newborn baby son in his arms

A kisbabák születésük pillanatában szándékosan hasonlítanak az apjukra

24.hu
24.hu

2018. 04. 15. 09:11

És azt is mondja: „Anyut megölöm.” Varró Dániellel matinézunk.
Korábban a témában:

Tyütyő

Az én kisfiam a legcukibb gyerek a világon. Ez nyilván nem igaz, de közben meg evidens, hogy mégis. Tök nagy szerencse egyébként, hogy az enyém pont ilyen cuki. Más szülőknek ijesztően csúnya gyerekeik vannak. Hogy lehet, hogy ez nekik nem tűnik föl? Gondolom, valahogy belénk van kódolva, hogy szépnek lássuk a saját gyerekünket. Vagy ez, vagy pedig a hiú­ságunkra apellálva szemfülesen hasonlít ránk, és ezért nem vesszük észre, hogy csúnya.

A kisbabák állítólag születésük pillanatában szándékosan hasonlítanak az apjukra. Túlélési célból. Hogy amikor rá­nézek a gyerekemre, én, a vérszomjas apuka, megnyugodjak, hogy tényleg az én génátöröklésem volt a sikeres. Mennyire ravasz már! Ki se néztem volna a fiamból egyperces korában, hogy ilyen fifikás. Állítólag hasonlít rám. Én mondjuk nem látom ezt a hasonlóságot. Magas vagyok, szakállas, copfos és szemüveges, a kisfiam ezzel szemben kifejezetten alacsony (74 centiméter), nincs túl sok haja, nem visel szemüveget, és teljességgel szakálltalan. És ez pont így volt születése pillanatában is. Jelen voltam a születésénél speciel, vártam is, hogy majd hogy fog hasonlítani, szemüveges lesz-e, meg szakállas, de nem.

No de, ha én nem látom, hogy hasonlít, akkor más hiába látja – potyára hasonlít. Nem igaz? Hohó! Csakhogy abban, hogy így elbénázta ezt a dolgot, a ravaszul kifundált túlélési stratégiáját, ebben viszont abszolút rám üt! Tehát, mégiscsak az én fiam. (Érdekli magukat ez? Mert engem például egyáltalán nem szokott érdekelni, amikor mások mesélnek a saját gyerekükről. Meg mutogatják nekem azt a sok fényképet. Jó, hát látom, egy gyerek. Itt van egy csomó kép a kisfiamról, azokat nézzük inkább, mert ő tényleg nagyon cuki. Plusz van egy csomó izgalmas mesélnivalóm arról, hogy milyen jópofa dolgokat csinál a kisfiam. Áll például. Áll! Hát nem fantasztikusan érdekes?

Most én itt maguknak hosszú oldalakon keresztül csupa ilyen csodálatosan érdekes történeteket fogok mesélni. Ráadásul nyilván máris mindenkinek feltűnt, hogy én apuka vagyok, nem pedig anyuka. Milyen érdekes lesz ez a másik perspektíva. Az apukai!)

Visszatérve a hasonlításhoz, a kisfiam próbál a szavakhoz hasonló dolgokat mondani. Néha teljesen értelmes párbeszédet folytatunk.

– Ede – közli velem alig néhány hónapos kisfiam.

– Misikém, nem vagyok Ede – mondom erre neki.

– Dede – vágja rá határozottan.

Máskor viszont ugyanilyen jelentőségteljesen azt mondja: „Bugyem.” Vagy: „Begye.” „Dejdé.” Vagy épp: „Tyütyő.”

Nekem, aki költő vagyok, van ebben valami nagyon irigylésre méltó. Olyan jó neki, hogy nem kell még a szavak jelentésével törődnie, csak a hangzásával meg a kimondás örömével! Neki olyan a beszéd, mint egy költőnek a vakszöveg, amelyet az ihlet pillanatában sietve papírra vet, mikor még nincsenek meg a vers tényleges szavai, csak egy érzet van, meg egy dallam. Ez a legjobb része a versírásnak, innentől már csak nyűg van vele, és csak elrontani lehet.

Szóval, ilyennek látom a kisfiamat, egy ilyen tyütyőnek, aki saját magára is csak kezd hasonlítani, és pont ebben a képlékeny kialakulatlanságában annyira tökéletes még. És ő a legcukibb gyerek a világon.

Fotó: Thinkstock

Misi és a bajuszirigység

A kisfiam elkezdett mondatokban beszélni. Ilyeneket mond, hogy: „Süt a nap.” Meg hogy: „Fúj a szél.” És: „Anyut megölöm.” (Ami azt jelenti: „Anyut megölelem”, csak azt úgy nehéz kimondani.) Meg még ezt, hogy: „Baba: bajsza nincs.”

Ezt az utolsót megmagyarázom. Egy ideje Misi rákattant a rajzolásra, ő maga is próbálkozik vele, de azért főleg nekünk dirigál, hogy mit rajzoljunk neki mi. Cicát! Eleinte kizárólag cicát rajzoltatott, és szigorúan felügyelte, hogy minden fontos része meglegyen: szeme, orra, füle, bajsza. De alig telt bele néhány hét, és alig rajzolódott tele néhány száz papírlap, Misi máris ráunt a cicára, és jött a következő kívánság: babát! Szeme, orra, füle… – Bajsza, bajsza – mutatta Misi.

– Nem, Misikém, a babának nincsen bajsza.

– Bajsza! – erősködött tovább Misi.

– Nincs bajsza a babának.

– Baba: bajsza nincs – vette szomorúan tudomásul Misi.

És ezen azóta sem tette túl magát. „Baba: bajsza nincs”, mondogatja gyakran, még ha épp nem is rajzolunk, csak úgy tűnődik a világ dolgain. Nagyon foglalkoztatja ez a bajuszkérdés. Hiába no, fiúgyerek.

Egyik nap Misi a nagymamájánál töltötte a délutánt. Amikor este érte mentünk, döbbenten láttam, hogy egy csomó papír tele van rajzolva babákkal, és minden babának bajsza van!

– Mért van a babáknak bajsza? – vontam kérdőre a nagymamát.

– Misi kérte, úgyhogy rajzoltam nekik – mondta a nagymama szemrebbenés nélkül.

Teljesen elcsodálkoztam ezen. Nekem ez a megoldás meg sem fordult a fejemben. Hogy akár rajzolhatunk is bajszot a babának. Bennem valahogy az volt, hogy ha bajszot rajzolok a babának, azzal becsapom a kisfiamat. Nem akartam rózsaszín felhőt vonni köré, és abba a hamis illúzióba ringatni, hogy az élet egy habos torta, a fákon csoki nő, és a babáknak is bajszuk van.

Pedig talán igaza van a nagymamának. Miért ne lehetne a rajzon bajusz? Hiszen a rajz nem a valóság.

De én úgy látom, hogy Misi számára a rajz és a valóság még nem különül el olyan élesen. Például nemcsak papírra szoktunk rajzolni, de táblára is krétával. Ha babát akarunk rajzolni, de már van egy cica a táblán, letöröljük. „Szegény cica”, mondja ilyenkor Misi. Átlelkesíti a rajzolt cicát. És fordítva. – Misi, töröld le a cicát! – mondja a feleségem, és Misi a hús-vér cica felé indul a szivaccsal.

Azért egy félmegoldást sikerült találni, hogy Misi lelki békéje helyreálljon. Egyszer reggeli közben Misi kinézte a számból a kefirt. Odaadtam neki, meghúzta, és maradt egy vastag kefircsík az orra alatt. – Nézd csak, Misikém, most van bajuszod – mutattam neki a tükörben. Hát, ennek borzasztóan megörült.

Azóta egy kis rituálé lett ebből: elkéri a kefirt, meghúzza, és rögtön megy a tükörhöz megnézni magát amúgy kefir­bajuszosan. Azután sajnos megtöröljük a száját, de ezek a szalvéta előtti pillanatok némi átmeneti megnyugvást jelentenek Misi számára.

Ilyenkor, ha rövid ideig is, de van bajsza a babának.

cute baby with funny mustaches seriously looking to the camera
Fotó: Thinkstock

Misi és a jó modor

Misi fiam egyre jobban eligazodik az élet labirintusában. Egyre több dologról tudja, mire való, és egyre több mindent megért. Viszont azt egyáltalán nem érzi még, hogy mi az, ami neki szól, és mi az, amit illene elengednie a füle mellett.

Ha teszem azt, nekimegyek az ajtófélfának (ami egy költővel az ihlet pillanatában olykor előfordul), vagy megbotlok a lakás egy váratlan pontján elhelyezett búgócsigában, és kiszalad a számon egy „basszus”, Misi boldogan ismételgetni kezdi: „basszus! basszus!” (Imádja azokat a szavakat, amikben érzelmi töltet van.) Vagy ha a feleségem átszól nekem a másik szobából, hogy „szívem!”, Misi arra is azonnal lecsap.

– Sziveeeem! – kezd el kiabálni tapintatlanul.

– Misikém, neked Papa vagyok – utasítom rendre, de Misi erre csak hamiskásan néz, és tovább énekli, hogy: „Sziveeeem!” Nem érzi, mit kíván a jó modor.

Egy másik modortalanság, amit Misi rendszeresen elkövet, hogy ami épp nálunk van, arra ő igényt formál. Az még hagyján, hogy kinézi a falatot a szánkból – függetlenül attól, hogy mást eszünk-e, mint ő, vagy történetesen ugyanazt. Az is hagyján, hogy ha telefonálunk, akkor neki sürgősen kell a készülék, mert azonnal beszélni akar azzal, aki a vonal túlsó végén van. A nagymamák ennek például kifejezetten örülnek. Más kérdés, hogy miután megkaparintotta a telefont, legtöbbször nem szól bele, csak szélesen vigyorog. Ha meg felszólítjuk, hogy „köszönj a nagymamának”, akkor integet.

Az viszont mégiscsak szemtelenség, hogy ülök a számítógépnél, nagy határidős munkában vagyok éppen, Misi meg egyszer csak odajön, és elkezdi húzni a kezemet, hogy:

– Papa, menjünk!

– Misikém, most dolgozom – mondom neki, de ő csak húzza tovább a kezemet:

– Menjünk, menjünk! – hajtogatja. Biztos valami halaszthatatlan ügy – gondolom jóhiszeműen, például sürgős biliznivalója van Misinek, vagy egyéb vészhelyzet áll fenn, úgyhogy naivan felállok a székből. Misi elvonszol a szoba közepéig, ahol hirtelen elengedi a kezemet, sarkon fordul, visszaszalad… és felmászik a székembe! Ez volt a halaszthatatlan ügy, hogy a jó kis forgószéket kinézte a fenekem alól, és ki kellett onnan tüstént túrnia.

Szóval Misi hajlamos véteni a jó modor ellen. A múltkor mesét olvastunk. Ha Misinek tetszik egy mese vagy egy rajzfilm, a végén meg szokta jegyezni, hogy: „Ez jó volt.” Ezúttal a kisvakondról olvastunk, Misi érdeklődve hallgatta a mesét, kíváncsian nézegette a képeket. Aztán egyszer csak megunta. Épp egy mondat közepén tartottam, amikor fogta, és becsukta a könyvet. „Ez jó volt”, mondta, és távozott.

De néha nagyon jól nevelten is tud viselkedni Misi. Ha nem is velünk szemben. Egy alkalommal a feleségem a macskával játszott: egy szívószálat húzogatott előtte, amit a cica megpróbált levadászni. Misi nem bírta nézni, hogy a cica el akarja kapni a szívószálat, de Anyu mindig elhúzza előle. Megszólalt benne az igazságérzet. Úgyhogy kivette a szívószálat Anyu kezéből (se szó, se beszéd), és rendkívül udvariasan odanyújtotta a macskának:

– Cica, parancsolj!

Happy child with kitten
Fotó: Thinkstock

Jancsi mellényúl

Mindenkinek vannak mellényúlásai. Legkisebbik fiam, Béni például rendszeresen anyamellnek véli a takarója csücskét, és bekapja, abban a reményben, hogy tej fakad belőle. Misi meg a mai napig azt gondolja, hogy a mókusnak „lombos” farka van, és hogy az „egyszerűen” az „egyszeregy”-hez hasonló matematikai kifejezés, úgyhogy így használja:

– 8+2, az egyszerűen 10!

De a legnagyobb mellényúló egyértelműen a középső fiam, Jancsi a családban. Ő olyan szinten űzi a mellényúlást, hogy fél perc leforgása alatt akár háromszor is képes mellényúlni anélkül, hogy akár egy pillanatra is meginogna közben.

Egyik reggel körülbelül tizenöt pohár látványa fogadta őt a reggeliző asztalon, amiket Misi pakolt elő előző este abból a célból, hogy rögtönzött dobszólót adjon elő rajtuk, de aztán elfelejtette őket a helyükre tenni. Jancsi nem tud még tizenötig elszámolni, de emiatt egy cseppet sem zavartatta magát.

– Egy, kettő, három, négy, öt, hat, nulla! Megszámoltam! – kurjantotta.

Aztán kért egy pohár vizet, belekortyolt egyet, és azt mondta:

– Jóllaktam!

A következő pillanatban a faliórára mutatott:

– Mindjárt tizenegy óra! – rikkantotta. Fél nyolc volt. Jancsi még nem tudja értelmezni a mutatók állását a számlapon, de ez nem tartja vissza abban, hogy leolvassa az időt az óráról.

Így megy ez mindennel. Például focizni is imád, bár nem ismeri még a szabályokat. De Jancsit egyáltalán nem gátolja meg az, hogy valamit nem tud, abban, hogy csinálja.

– Focizzunk! – kiáltja, és elkezdi kergetni a labdát. – Egy-null nekem!

Mellérúgja, aztán nagy meggyőződéssel kijelenti:

– Belőttem!

Jancsi néha a szó szoros értelmében mellényúl, és ilyenkor legtöbbször kiborul valami. A múltkor is egy kis joghurttócsát pillantottam meg előtte az abroszon. Gyanítottam, mi történhetett, de nem akartam vádaskodni, úgy voltam vele, hogy megilleti Jancsit az ártatlanság vélelme.

– Kiborult a gyümölcsjoghurt? – kérdeztem.

– Nem borult ki, csak magától kiborítottam – felelte Jancsi. – De föltörölöm.

Azt sem hallgathatom el, hogy Jancsi néha pontatlanul idéz. Nagyon sok verset és dalt tud már fejből, egész hosszúakat is, és szívesen adja őket elő. De ha véletlenül olyan szó van bennük, amit nem ért, azt egyszerűen helyettesíti egy olyannal, aminek több értelme van szerinte.

– Erdő mellett nem jó lakni – énekelgeti –, mert sok fát kell mosogatni.

Néha a mellényúlás oka éppen az, hogy Jancsi szó szerint értelmez egy-egy kifejezést. Mindent megjegyez, amit hall, még ha nem is érti tökéletesen, de elképzeli valahogyan, és aztán adandó alkalommal igyekszik alkalmazni ő is. Emiatt úgy érzem magam mellette sokszor, mintha egy Besenyő Pista bácsi jelenet közepére csöppentem volna. Egyik nap például talált a kertben egy szöget.

– Egy kis szög! – lelkendezett Jancsi. – Papa, nézd – tette oda a szöget a sapkás feje mellé –, szöget ütök a saját fejembe!

Egy másik alkalommal Jancsi a homokozóban játékból kávét főzött nekem. Amikor elkészült, beledugta a mutatóujját, kis lyukat fúrt a homokkávé közepébe vele, és lenyúlt egész az aljáig.

– Papa! – mondta. – Lenyúltam a kávédat.

close-up baby girl hand playing toys on the sand beach
Fotó: Thinkstock

Misi, Jancsi, Béni és a modern technika

Valamelyik nap a Margit körúton jártunk, és Jancsi felfigyelt rá, hogy a ferences templom tornyán ott van a toronyóra helye, de a számlapról hiányoznak a számok és a mutatók.

– Lemerült a toronyóra! – állapította meg Jancsi.

Nagyon jellemző ez a gyerekeim gondolkodására. Olyan fejlett kütyük közt nőnek fel, hogy számukra a csúcstechnika a természetes, és a kezdetlegesebb technikai eszközöktől jönnek zavarba. Nemrég például kiderült, hogy hatéves Misi fiam nem tudja, mi az a magnó. Van egy kazettás magnónk, amit meglehetősen ritkán használunk, úgy került csak szóba, hogy Misi a vonatos kártyát kereste, és mondtam neki, hogy ott van a sarokban, a magnó mellett. Misi elindult, aztán egyszer csak zavartan visszafordult:

– Papa, mi az a magnó? – kérdezte.

Elámultam rajta, hogy el kell ezt magyaráznom Misinek, aki a legkülönfélébb okoskütyüket ismeri és használja profin, és akinek már másfél éves korában az volt az első bővített mondata, hogy „Misi beírja a Youtube-jelszót”.

– Ja! – mondta ezek után, és a magnó és a vonatos kártya keresésére indult. De pár perc múlva üres kézzel tért vissza.

– Nem találom a sarokban a Magnumot – közölte.

De egyéves Béni fiam is ékes példája ennek a jelenségnek. Ő újabban mindenre felmászik, például a feleségem íróasztalára is, ahol a monitort csodák csodájára nem püfölni vagy rágcsálni kezdi, hanem icipici kis mutatóujját ügyesen előrenyújtva intelligensen nyomkodja. A tévével is ugyanezt csinálja, míg mi Misivel nézzük a foci Eb-t, ő odatotyog a készülékhez, és az ujját húzogatja rajta abban hitben, hogy a focisták majd arra fognak szaladgálni, amerre ő szeretné. Csak hát a monitor és tévé nem érintőképernyős.

Ez a modern világlátás tükröződik a gyerekeim játékaiban is. Jancsi például egyszer azt játszotta, hogy postás. Kedves krikszkrakszokat rajzolt egy cetlire, aztán kikézbesítette nekem az üzenetet.

– SMS-t kaptál! – közölte.

– Mit ábrázol?

– Azt ábrázom, hogy ott van az embernek a feje, és rajta van egy szemüveg – értelmezte Jancsi az „SMS-t”.

Jancsi valamelyik nap döbbenetes felfedezést tett. Tudja, hogy a lakás bizonyos pontjain nem olyan erős a wifi, és például a közlekedési eszközökön sincs internet, emiatt hiába kaparint meg egy okostelefont vagy táblagépet, ilyenkor nem lehet rajtuk mesét nézni. A múltkor egyszer csak megvilágosodott:

– Képzeld el, hogy nálam… – itt színpadiasan magára mutatott – …nincs internet!

De a minap még egy ennél is sajnálatosabb dologra jött rá. Amikor nem vagyok otthon, és telefonon beszélünk, abban az a legjobb móka, hogy ki lehet engem nyomni.

– Szia, puszi, kinyomlak! – rikkantja Jancsi a telefonba rövid szóváltás után, és megnyomja a feleségem telefonján a hívásmegszakítás gombot. De a múltkor sajnos éppen otthon voltam, és Jancsi ugyanezt szerette volna tenni velem.

– Hogy kell kinyomni a Papát? Papa, hogy kell kinyomni téged? – kérdezgette kétségbeesetten, de hiába. Nem találta rajtam a kikapcsoló gombot.

Cute little child is talking on his smartphone while standing in his business suit near a concrete wall. Mock up
Fotó: Thinkstock

Misi, Jancsi, Béni és a végletek

– Papa, pingpongozzál velem! – rohant oda hozzám Jancsi egyik délután. – Papa, ha nem pingpongozol velem, akkor az életemnek vége!

Nagyon jellemző a kisfiaimra ez a végletesség. Minden élet-halál kérdése náluk.

Múltkor Misi estére nagyon megéhezett.

– Ha nem eszem, éhen fogok halni – közölte tárgyilagosan. – Tíz éve nem ettem!

– Misi, hétéves vagy – emlékeztettük rá.

A kétéves Béni meg aztán pláne mindent vészhelyzetként él meg. Még a legaprócseprőbb dolgokat is. A minap például felhúztam a lábára a zokniját, mire teátrálisan felkiáltott:

– Beszorult a lábam!

Mármint a zokniba szorult be neki, ez volt a vészhelyzet.

Hajlamosak túlzásba esni a gyerekeim. A múltkor Veszp­rémből autóztunk hazafelé, és Agárdnál Misi már nagyon türelmetlen volt. Tudta, hogy onnan még az út fele hátravan. Ránézett az órára, és látta, hogy 5 perc múlva 7, úgyhogy lemondóan felsóhajtott:

– Olyan éjfél óra kettőkor fogunk hazaérni!

Tudja az ember, hogy a kisgyerekekben szélsőséges érzelmek dúlnak, de én azért néha mégis meglepődöm rajta, hogy például milyen könnyen elsírják magukat. Egyszer, amikor kirándulni voltunk a gyerekekkel, Jancsi egyszer csak teljesen váratlanul keserves sírásra fakadt. Nem esett el, nem is bántotta senki, elképzelni sem tudtam, hogy mi lehet a baj.

– Miért sírsz, Jancsi? – kérdeztem.

– Mert a Misi direkt megelőzött, hogy ne menjek elöl! – hüppögte Jancsi.

Olykor nagyon meghatóak tudnak lenni az ilyen szélsőséges érzelemkitörések. Béni például mindig nagyon örül nekem, ha hazajövök valahonnan, odaszalad hozzám, átöleli a lábamat, és azt mondja:

– Papa, Papa, de jó, hogy itt vagy!

Aztán fél perc múlva megint odaszalad, megint átöleli a lábamat, és megint azt mondja:

– Papa, Papa, de jó, hogy itt vagy!

Amikor harmadszor is megcsinálja ugyanezt, már elnevetem magam.

– Nem vicces – mondja Béni megrovóan.

Az iskolás Misinél ugyanez már kicsit máshogy néz ki. Egyszer, miután egy napig nem láttuk egymást, odajött hozzám, és nagy komolyan azt mondta:

– Papa, nagyon hiányoztál! Még gondoltam is rád.

A gyerekeim gondolkodásában is megjelennek a végletek, különösen Jancsiéban, aki nagyon filozofikus alkat.

– Mi után jön a végtelen? – tette föl például a kérdést egyszer ebéd közben. – Hogy kell addig elszámolni?

Egy másik alkalommal meg ezt a kérdést intézte hozzám:

– A világvége van messzebb, vagy Nagymaros?

– A világvége – mondtam.

– Sokkal? – kérdezte Jancsi.

De a végletesség persze mindkét irányban működik, nemcsak a sok meg a nagy, de a kicsi felé is.

Misi egyszer otthagyta lényegében az egész ebédjét, ami párizsi sertésborda volt rizibizivel.

– Ezt majd megeszem később – tolta el a tányért, és már in­dult is volna játszani.

– Misi, én ehetek belőle? – kérdeztem. – Én még éhes vagyok.

Misi egy darabig mérlegelte a kérdést, aztán jószívűen azt mondta:

– Egyetlenegy borsót.

Varró Dániel: Aki szépen butáskodik (részletek)

Jelenkor Kiadó–Centrál Könyvek, 2018.

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Ebben a percben fordultunk rá az őszre

Kommentek

5603647 03.08.2018 Flowers at the photos of the three Russian journalists killed in the Central African Republic, from right: Orkhan Dzhemal, Kirill Radchenko and Alexander Rastorguyev, outside the Central House of Journalists in Moscow. Ekaterina Chesnokova / Sputnik
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.