Az amerikai képregényeket azért hívják comicsnak, mert régen még viccesek voltak. Néhány elemző szerint humoros gyökereit a mai napig, a Watchmenen vagy A hollón túl is őrzi a formátum, amivel hajlamosak vagyunk egyetérteni, ha megnézzük a Hangya című képregény-adaptáció folytatását, A Hangya és a Darazsat.
A Hangya eleve az a szuperhős, akit a legnehezebb komolyan venni, mert kicsi, és a kicsi dolgokon nevetni szoktunk. Tisztában voltak ezzel a Marvel producerei is, ezért három évvel ezelőtt egy komikus színészre, Paul Ruddra osztották a szerepet, és egy vígjátékokhoz remekül értő rendező, Edgar Wright kezébe adták az irányítást. Emlékezhetünk, nem sokkal később Wrightot kirúgták, és Peyton Reed vette át a filmet, aki szintén többnyire vígjátékokat szokott rendezni, üzembiztos és mérsékelten vicces dolgokat, olyasmit, mint Az igenember.
Reed ismételhetett a Hangya második epizódjával, és egyértelmű, mi lehetett a feladata: miután a Marvel-filmek fővonalán a multiverzum minden második lakóját csettintésre megsemmisítették, hozzon vissza némi klasszikus, gyerekbarát tréfálkozást a műfajba. Az egyik első jelenetben a házi őrizetre ítélt főhős kezét-lábát összetöri, hogy elszórakoztassa a kislányát, akire hétvégén vigyáznia kell – ebben az elkeseredett apai küzdelemben nem nehéz Reed filmjének küldetését felismerni.
Így aztán kezdetét veheti a Marvel-kölyökklub, amelyben matchboxokat változtatnak igazi autóvá, hatalmas lakóépületeket zsugorítanak gurulós bőrönddé, Paul Rudd pedig értetlenkedő, kedves félmosollyal csinál bohócot magából és másokból. Hank Pym, az első részben megismert, a zsugorító technológiát tökélyre fejlesztő tudós (Michael Douglas) és az immár Darázsként zümmögő lánya (Evangeline Lilly) azért keresik fel az Amerika Kapitány: Polgárháború eseményei miatt parkolópályára küldött főhőst, mert kvantum-telepatikus úton (!) képes összekapcsolódni Michelle Pfeifferrel (!!), vagyis Pym évtizedek óta a kvantumzónában rekedt feleségével. Talán ennyiből is látszik, hogy egy Marvel-film története rég volt ennyire agyalágyult, pedig ezek a filmek nem kimondottan kisrealista modorban készülnek.
A Hangya és a Darázsban mind a sztori céljai, mind a karakterek motivációi ostobák és zavarosak, ami kár, mert egyébként a rövid idő leforgása alatt zajló cselekmény üdítően elkerüli a nagy Marvel-eseményekre jellemző megalomániát. A Hangya és a Darázs, miként a hősei, mer kicsi és tét nélküli maradni, ebbe a tét nélküliségbe viszont sajnos belefér a hasonszőrű szuperhősfilmek egyik legérdektelenebb főellensége, a tragikus hátterű Szellem, aki egyébként egy folyton könnyezve a kamerába bámuló, fiatal nő. Főgonoszfronton az előző rész is elég rosszul teljesített (arra emlékszem, hogy egy kopasz férfi keverte a bajt), de az új epizód azt is alulmúlja.
Felnőtt nézőként fél óra alatt ráuntam a folytonos méret- és léptékváltosokkal zajló kergetőzésre. Inkább azon kezdtem gondolkodni, a rovarmotívumnak van-e bármi jelentése a filmben azon kívül, hogy viccesek a picire összement emberek. Szerencsére kicsit az alkotók is gondolkodhattak ezen a kérdésen. Mindkét címszereplő gyereksorban tartott felnőtt: az egyiküket többéves szobafogságra ítélték, a másik harminc körül is az apja árnyékában él, neki dolgozik. A Hangya és a Darázs is görcsösen meg akarnak felelni a családjuk elvárásainak, eközben nincs lehetőségük kiteljesedni – ahogy a kódnevük mutatja, funkcióikra redukálódnak, ezek a kódnevek pedig a lefokozottságukat, az elnyomottságukat is jelképezhetik.
A domináns, elnyomó apjától függő Darázs és az elvált férfiként második gyerekkorát élő Hangya történetéből tehát súlyos Bergman-dráma is kibontakozhatna, erre viszont ne számítsunk. Maradnak a matchboxos üldözések és az emberméretűre nőtt, fürdővízben relaxáló hangyák, meg egy dinka ázsiai rendőr, akit folyton átvernek. Ez a nyolcéveseknek szóló Marvel-hangulat viszont legfeljebb a megcélzott korosztálynak hiányzott.
A Hangya és a Darázs (Ant-Man and the Wasp), 2018, 116 perc. 4/10
