Kultúra

Lebontott házak faanyagából készültek a XX. század legszebb hangú hegedűi

Vincze Miklós
Vincze Miklós

újságíró. 2018. 03. 19. 16:53

New York a gazdasági világválság miatt halálra ítélt otthonainak és óriási épületeinek lelkei hangszerekben éltek tovább.
Korábban a témában:

A XVI. századi Észak-Itáliában még három húrral megszületett hegedűk egy szempillantás alatt Európa minden szegletében elterjedt, a XVIII. század óta pedig néhány apró változtatástól eltekintve változatlan formában, lucfenyő, hegyi juhar, ébenfa és valamilyen egzotikus faanyag felhasználásával készülnek.

hegedű (hegedű, )
Egy magyar nyerte meg a világ legrangosabb hangszerkészítő versenyét
Draskóczy Gábor dupla aranyérmet nyert hegedűjével.

A világ legfantasztikusabb hegedűkészítői – így Antonio Stradivari, Carlo Bregonzi vagy épp a Guarneri család egymást követő generációi – az egzotikus fák kivételével az Alpokból és a Kárpátokból származó anyagokat az Alpok déli lejtőiről a Pó folyón úsztatták le Cremonába, ahol aztán szép lassan mesterműveket készítettek belőlük. A túlélő példányok ma, több mint három évszázad után a világ leghíresebb virtuózainak féltve őrzött kincsei, értékük pedig felbecsülhetetlen.

Nem minden hangszerkészítő érezte azonban úgy, hogy mindenképp az évszázadokon át jól bevált beszerzési forrásokra kell támaszkodnia. Ebbe a sorba tartozott a New Yorkban élő Samuel A. Stochek (1904-1976) is, akinek a fejében a második világháború hajnalán született meg a gondolat:mi lenne, ha a sorra lebontott környékbeli házak faanyagát használná?

Így is tett: az első gazdasági világválság velejárójaként megszűnt épületek – többszintes társasházak, vagy épp egyetlen családnak otthont adó, kedves házak – szobáinak falát, vagy épp padlóját borító lapok 1940-től csodás hangszerek részeivé váltak, melyek több példányát a Carnegie Hall színpadán álló világhírű művészek szólaltatták meg.

Az emberek ezekkel a fákkal éltek együtt, majd ezek mellett haltak meg. Ültek a tűznél, szerettek és veszekedtek… Ha valaki játszik majd rajtuk, a fa el fogja mesélni ezeket a történeteket.

– mesélte Stochek 1940-ben a New York Times híres riporterének, Meyer Bergernek.

De mi történt a hegedűkkel? – teszi fel a kérdést az Atlas Obscura szerzője, aki megtalálta a hangszerkészítő lányát, a connecticuti Westportban élő hegedűművészt, Bernice Stochek Friedsont, aki máig három, apja által készített hangszert használ, több túlélőről azonban nincs tudomása.

Bernice 1948-ban, tizenhat évesen, apja egyik hangszerén játszva

A nő töredezett aligátorbőrrel borított hangszertokjában ma is egy csodás, alkotója szakértelmét már az első pillanatban sugárzó, juhar hát- és oldallapokat kapott, felső részén luccal fedett hangszer bújik meg, de megtartotta az első osztályos korában kapott háromnegyedes hegedűjét is, sőt, a háború utáni évek egyik elfeledett művésze, a karrierje csúcsán egy autóbalesetben elhunyt Ossy Renardy (1920-1953) hangszere is nála bújik meg.

Bernice és a három túlélő

Stocheket édesanyja hétévesen vette rá arra, hogy játsszon az apja által alig néhány dollárért vett hegedűn, a fiút abszolút hallása ellenére azonban egyáltalán nem érdekelte a dolog, hatodik osztályos korában pedig a tanulmányait is félbeszakította.

Egy autószerelő műhelyben kezdett dolgozni, ahol felismerte az alkotás örömét, gyerekkori hegedűjén, illetve némiképp drágább példányokon játszva pedig eldöntötte, hogy saját maga is hasonló hangszereket fog készíteni. 1925-ben egy ukrán testvérpár mandolinkészítő műhelyéhez csatlakozott, majd három éven át könnyű pénzkereseti forrásként tekintett a hegedűépítésre.

Hamarosan rájött azonban, hogy a jó hegedű kulcsa a minőségi alapanyag, annak Olaszországból, Németországból, vagy épp Jugoszláviából való szállítását azonban nem engedhette meg magának. Hamarosan rájött azonban, hogy az épületekből kibontott anyagok olcsóságuk és kitűnő minőségük miatt tökéletesen alkalmasak a feladatra, így csakhamar évszázados fák csodás erezetű maradványait tarthatta a kezében – olyan fákét, melyek egykor a város leggazdagabb embereinek otthonát, vagy épp a dzsesszkorszak hajnalán igen népszerű Hotel Shelburne belső terét díszítették.

DDTG6W Hotel Shelburne, Brighton Beach, Coney Island, New York City, New York, USA, 1916.
A Coney Islanden állt Hotel Shelburne

Hangszerkészítést azonban sosem tanult, így a szakma nehezen fogadta be. Ennek elősegítésére székhelyét Brooklynból Manhattanbe – a nyugati 48. utcában működő magyar étterem, a Budapest fölé, a New York-i Filharmonikusok szomszédságába – tette át, 1938-ban pedig egy ügyes ötletével tört be a köztudatba: egy hegedűkiállításon felkérte Ossy Renardyt, hogy bekötött és maszkkal letapasztott szemmel játsszon egy Stradivarin, majd egy Stocheken, és győződjön meg róla:a régi épületek fájából születő hangszer is lehet olyan jó, mint egy kétszázötven éves legenda.

A Budapest

Renardynak kimondottan tetszett, amit tapasztalt, hiszen következő felvételein már Stocheket használt, majd hosszú köszönőlevelet írt az autodidakta mesternek. A műhely forgalma szépen nőtt, a negyvenes évek elején pedig Manhattan szívében, a színházakkal szegélyezett 48. utcában nyitotta meg új üzletét.

Ekkorra már egy népes baráti társaság, illetve rajongótábor ajánlotta figyelmébe az ígéretesnek tűnő bontási helyszíneket, ahol a romok közül, vagy a még éppen álló épületekből egészen biztosan előkerülhetett néhány csinos darab, melyek Stochek szemében jóval többet értek a tengerentúlról érkező, továbbra is sokkal drágább, de frissebb faanyagoknál.

Ezen a ponton már nem csak takarékossági okokból használt bontott fát, hiszen a beszerzés egyszerűsége mellett az évtizedeken át szépen öregedett fák is sokkal jobb hangzást adtak a készülő hangszernek.

A második világháború éveiben a Stochek-műhely még gazdagabb környékre költözött: az 57. utca Hetedik és Nyolcadik Sugárút közti szakaszára, ahol a legfényűzőbb üzletek közt teret nyerve akár ezer dollárért – a szokásos amerikai árak kétszereséért – is gazdára találhattak az új csodák, melyek minősége egy leendő ügyfele által kölcsönadott, korábban a zeneszerző Christophe Gottfried Kiesewetter által is használt Stradivari vizsgálata után még tovább emelkedett.

Az elkészült hangszerek száma ezzel arányosan egyre csökkent: a negyvenes évek végén már csak három-négy darab hagyta el a műhely kapuját, azok azonban a kontinens legnagyobb színpadain, illetve leghíresebb zenészeinek kezében keltek életre. A szakmát sosem tanult mester 1951-ben elhagyta New Yorkot, hogy a közeli Mount Kiscóban kezdjen új életet: hangszerboltot nyitott, ahol a régi hangszerek javítása mellett természetesen újakat is árult, de egy-két kivételtől eltekintve már nem a saját munkáit.

Samuel Stochek (balra) a Mount Kiscói üzletben

Samuel A. Stochek végül huszonöt évvel később, 1976-ban hunyt el otthonában, halálát tüdőtágulat okozta.

A Popular Science 1940. novemberi száma, illetve az Atlas Obscura nyomán
vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Kommentek

Brüsszel, 2017. április 26.
A Miniszterelnöki Sajtóiroda által közreadott képen Orbán Viktor miniszterelnök (j) és az Európai Néppárt (EPP) parlamenti csoportjának elnöke, Manfred Weber találkozója az Európai Parlament brüsszeli épületében 2017. április 26-án. 
MTI Fotó: Miniszterelnöki Sajtóiroda / Szecsődi Balázs
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.