Jó, tudom, hogy az ilyen méricskélésnek nincs sok értelme, de mégis, ha pisztolyt szegeznének a fejemhez és megkérdeznék, melyik a legjobb sorozat, amit valaha láttam, gondolkodás nélkül rávágnám: naná, hogy a Drót (angolul The Wire). És ezzel nem vagyok egyedül, David Simon monumentális várostablója ugyanis mára megkérdőjelezhetetlen klasszikussá vált, amelynek bérelt helye van a tévés toplisták élén és rég elkoptatták rajta az összes szuperlatívuszt. Nemcsak a földi halandók, de még Obama is kedvenc sorozatának nevezte, és egyszer meg is hívta Simont beszélgetni a Fehér Házba, hogy rajongói interjút készítsen vele.
Pedig a Drót eleinte nem tűnt diadalmenetnek, sőt, amíg futott a tévében, kevesen figyeltek fel rá. Ma már hihetetlennek tűnik, de nem tömték ki díjakkal, öt év alatt egyetlen Emmyt sem kapott, az alacsony nézettség miatt pedig folyamatosan küzdenie kellett, hogy az HBO egyáltalán képernyőn tartsa, mint hosszútávon megtérülő presztízssorozatot. Csak azt követően kezdett kiépülni a kultusza, hogy 2008. március 9-én lement az utolsó epizód, és kiadták az öt évadot DVD-n, így már egyben is nézhető volt a 60 órás remekmű. Soknak hangzik, de ha valamire, erre érdemes rászánni ezt az időt, a Drót ugyanis nemcsak lebilincselően izgalmas dráma, de egyben szociográfiai látlelet is modern társadalmainkról.
A jó, a rossz és a rendszer
Lehet, hogy az életben a rendőrök nem túl népszerűek, a tévében viszont nagyon is. Bármelyik este körbekapcsolunk, minden második csatornán nyomozók, helyszínelők, járőrök vagy magánkopók derítenek fel épp véres gyilkosságokat és sötét bűnügyeket. Ez már 15-20 éve is így volt, és ezzel Simon is tisztában volt. Nem véletlen, hogy zsarusorozatként adta el az HBO-nak a Drót ötletét, miközben ő már pontosan tudta, hogy sokkal többről van szó. A színészek többsége is azt hitte, csak egy újabb bűnügyi sorozathoz szerződik, és csak menet közben ébredtek rá, minek lettek a részesei. A Drót ugyanis hamar szétfeszítette a műfaj kereteit, hogy közelebb kerülhessen a bűnözés és a bűnüldözés mindennapi valóságához. Míg a hagyományos zsarusorozatokban az egyes bűntetteken és az azokat hétről hétre felderítő hősökön van a hangsúly, addig itt maga a rendszer kerül az előtérbe. Ezt jelzi, hogy a Drótnak még egyértelmű főhőse sincs, az események mindig sok szálon futnak. Simon nem híve a heroizmusnak, szerinte fontos lenne leszámolni azzal az illúzióval, hogy az egyén felülkerekedhet az intézménnyel szemben.
A karakterábrázolás effajta hősi momentumai eredendően hamisak. Talán a régi westernekre nyúlnak vissza, ahol a fickó belovagol a városba, kipucolja a rosszfiúkat, majd kilovagol a városból. Ám többé nincs kipucolás, ahogy nincs belovagolás és kilovaglás sem. A város az, ami van.
– mondta egy interjúban.
A Drót épp a várost fekteti fel a boncasztalra, hogy feltárja a belső összefüggéseit. A rendőrök és a dílerek is a hatalmas organizmus részeként jelennek meg, és sokkal inkább az intézmények szabályai jelölik ki a mozgásterüket, mint saját hősiességük vagy épp genyóságuk. A detektív itt tehát nem mitikus figura, hanem bürokratikus kihívásoktól és sziszifuszi munkától elnyűtt hivatalnok. Apró fogaskerék egy olyan hatalmi gépezetben, amely inkább a saját hierarchiája fenntartását, mintsem a bűnözés felszámolását szolgálja.
Ez a szisztematikus kritika teljesen új volt a műfajban. Idáig még a bevállalósabb zsarusorozatok sem merészkedtek, mint például Dróttal párhuzamosan futó Kemény zsaruk (The Shield), amely Simonék nagy riválisa volt, és rendre lenyomta őket a nézettségi versenyben. A Kemény zsaruk ugyan sötét képet fest a velejéig korrupt rendőrökről, de még mindig csak a karizmatikus antihősökre, nem pedig magára a rendszerre koncentrál, amely futószalagon termeli ki ugyanazokat a társadalmi problémákat és egyenlőtlenségeket. Simon amúgy mindig a rendszerszintű kérdésekkel foglalkozik, akár a Katrina-sújtotta New Orleansról (Treme), akár az iraki háborúról (Generation Kill), vagy épp a New York-i pornóipar kialakulásáról forgat sorozatot, mint a most futó Fülledt utcákban.
Egy háború sírfelirata
A Drót körképe ráadásul nem állt meg a rendőrségnél, az öt évad alatt Baltimore egész intézményrendszerét feltérképezték – a polgármesteri hivataltól a kikötői szakszervezeten keresztül a szegénynegyedi iskolákig, vagy épp a mindezt bemutató sajtóig. Teljes képet akart nyújtani egy nagyváros anatómiájáról, hogy ne elkülönítve, hanem összefüggéseiben lássuk a társadalmi problémákat. A Drót így az évtizedekig tartó drogellenes háború sírfeliratának is tekinthető, hisz minden addiginál erősebben húzta alá azt az ekkor már politikusokban is derengő felismerést, hogy a keménykedés önmagában csak ront a droghelyzeten. Simon szerény javaslata, hogy mielőtt felmarkoljuk a stukkert és elindulunk rendet vágni, nem árt, ha megpróbáljuk megérteni a probléma mélyre nyúló társadalmi gyökereit.
A sorozatból persze az is tisztán látszik, miért olyan őrülten nehéz megreformálni ezeket a rendszereket. Nemcsak kiégett zsaruk és politikusok vannak itt, több idealista újító csúfos bukását is végignézhetjük, akik egy életre megtanulják azt a felénk is divatos leckét, hogy a lojalitás sokkal fontosabb, mint a valós eredmények. Az öt évad alatt azt is látjuk, hogy öröklődik generációról generációra a nyomor és a bűnözés. És, hogy ennek az örödi körnek a megtöréséhez nem elég a rendőrség, de hatékony iskolák és működő szociális háló is kell. A Drót átfogó szemlélete még tudósokat is magával ragadta:
Sőt, még a nagypolitikába is beszűrődött a hatása: Obama például bevallotta Simonnak, hogy a Drót nagy hatással volt rá a drogpolitikája kialakítása során.
A fekete Robin Hood
A Drót különlegessége persze épp abban rejlik, hogy egyéni sorsokon keresztül világít rá a rendszer hibáira. Nem száraz szociológiai tanulmány, hanem feszült elbeszélés, amely odaszegezi a nézőt a képernyő elé. Jó példa erre, hogy a sorozatról rendezett konferencián a Harvard egyik neves professzorasszonya nem a tudományos pontatlanság miatt esett neki a megilletődött David Simonnak, hanem hogy számon kérje rajta:
Merthogy a Drót tele van emlékezetes karakterekkel. Hogy csak párat említsünk: Jimmy McNulty, a javíthatatlan, renegát zsaru, Stringer Bell, az erőszakot eleganciával vegyítő gengszterfőnök, vagy épp Tommy Carcetti, a magát polgármesterségig ügyeskedő politikus, akit később Kisujjként láthattunk viszont a Trónok harcában. És akkor még nem is beszéltünk Omarról, a meleg, fekete rablógyilkosról, aki egyfajta gettóbeli Robin Hoodként fosztogatja Baltimore legnagyobb drogbandáit. Bármennyire is romantikusnak tűnik, az ő figurája is egy valós személy, Donnie Andrews hihetetlen történetén alapul, aki 17 évet ült börtönben, miután feladta magát gyilkosságért. Simon is évekig lobbizott szabadulásáért, majd felkérte őt tanácsadónak a Drót írói csapata mellé, amelyet nem tévésekből, hanem korábbi újságíró kollégáiból és neves krimiszerzőkből verbuvált össze (például George Pelecanos, Dennis Lehane, vagy Richard Price).
Kávé egy hulla fölött
Simon számára mindig a valóság megismerése a legfontosabb, a fikció csak az ehhez vezető út. Ez szakmai ártalomnak is tekinthető, ugyanis évtizedekig volt a Baltimore Sun bűnügyi újságírója, csak a sajtó növekvő kiszolgáltatottságát megelégelve váltott a tévésorozatokra, ám itt is megőrizte újságírói szemléletét.
A Drótban legfőbb alkotótársa egy leszerelt nyomozó, Ed Burns volt, aki végképp mindent tudott a baltimore-i rendőrség és alvilág működéséről. Kettejük évtizedes ismeretei adták a Drót hitelességének alapját. És a részleteken nagyon sok múlik, itt a szereplők tényleg úgy beszélnek, öltözködnek és viselkednek, mint az utcán. A karakterek egy részét ráadásul valódi ex-gengszterek, rendőrök és politikusok játszották, akik még közelebb rántották a sorozatot a valósághoz. A többi színészt pedig Simon rendszeresen elküldte terepgyakorlatra, akik döbbenten nézték végig, hogy az éjszakai járőrök milyen nyugodtan kávézgatnak a szitává lőtt holttest felett.
Számukra ez csak egy szokásos munkanap volt, mi viszont teljesen kikészültünk
– mesélte az egyik rendőrt alakító John Doman.
Egy szóban mondják el
A Drót világa elég sötét, így könnyű elfelejteni, hogy amúgy zseniális humora van. Kiváló példa erre az első évad egyik leghíresebb jelenete, ahol a nyomozópáros perceken át csak káromkodik egy gyilkossági helyszínen. Összesen 37 alkalommal hangzik el a „fuck” szó, de detektíveink ebből tökéletesen megértik egymás gondolatait. Bármennyire is groteszknek tűnik, ez a jelenet is a valóságból táplálkozik. David Simon nemrég mesélte el, hogy még bűnügyi riporterként vett részt egy gyilkossági helyszínelésen, ahol csak úgy röpködtek a durvábbnál durvább káromkodások. Egy különösen mocskosra sikerült benyögés után fordult oda hozzá az egyik nyomozó, és viccesen szabadkozva megjegyezte:
Egy nap képesek leszünk arra is, hogy csak a “fuck” szóval kommunikáljunk egymás közt.
Ez a mondat jutott eszébe Simonnak a jelenet írásakor. A humor amúgy végig jelen van, de az ötödik évadban szabadul el igazán, amikor McNulty kitalál magának egy kamu-sorozatgyilkost, hogy tovább nyomozhasson. Ez a szál időnként szatírába hajlik, de Simonék végig jól egyensúlyoznak a realizmus és az abszurd humor közötti keskeny határmezsgyén.
A Drót adta nekünk Idris Elbát
Több színész karrierjében is kitörési pontot jelentett a sorozat. A Kisujjként visszatérő Aidan Gillent már említettük, de itt tűnt fel a Fekete Párducként és Rocky utódjaként ismert Michael B. Jordan, és Dominic West pályafutásának is messze legfontosabb szerepe az iszákos és elviselhetetlenül önfejű Jimmy McNulty. A legnagyobb sztár azonban Idris Elbából lett, aki a drogkereskedelmet közgazdaságtani alapokra helyező Stringer Bellt formálta meg felejthetetlen hidegvérrel. Elba itt még nem akcióhős, de nincs is rá szüksége. Bell ugyanis egyetlen pillantással többre képes, mint James Bond a teljes hidegháborús fegyverarzenállal a zakózsebében. Zárásként ide is teszek egy igéző tekintetet tőle, amitől nehéz szabadulni:
A Drót mind az öt évada megtekinthető az HBO GO-n magyar felirattal.
Borítókép: HBO
