Az már alighanem gyerekkorában eldőlt, hogy mi lesz az a téma, amiről Szabó István később egész életében mesélni fog: a háború és amit az emberek a bőrükön éreztek belőle. Érdeklődése tragikus saját élményből táplálkozott:
Bár végül nem követte orvos apja örökségét – pedig tervben volt! – azért filmrendezőként is hamar alkalmat talált rá, hogy megemlékezzen édesapjáról: már karrierje elején, 1966-ban megírta és megrendezte Apa című filmjét. Ha nem ismernénk a hátteret, akkor is ordítana a filmről, hogy igazi szerelemgyerek: az Apa mélyen személyes, költői és érzékeny, több nemzetközi díjat kapott.
Bár kétségkívül a háború és a történelem a fő témája, sosem a politikatörténet körül forgó, távolságtartó tömegjelenetekkel telezsúfolható sztorik érdekelték: mindig az emberrel foglalkozott, hús-vér, nem ritkán személyes ihletésű alakokkal, és minden történetét áthatja a finom érzékiség és az erotika. Ez már első nagyjátékfilmjénél is kiderült, de a ’65-ös Álmodozások kora nem csak ezért fontos alkotás. Szabó jó érzékkel nyúlt egy olyan időszakhoz, amivel ma már rengetegen foglalkoznak, de nem volt ez mindig így:
A személyes ihletettség itt is kitűnik: a film hőse, mint Szabó maga, ’38-as születésű, viseli a háború emlékeit, ’56-ban pedig fiatal felnőttként kell feltegye a kérdést magának, hogy megy vagy marad. A tévében szúr ki magának egy lányt, akit aztán személyesen is elé sodor az élet. A lenti videóban az a jelenet látható, amikor a pár ráébred, valószínűleg gyerekként már találkozhattak. Huszadik századdal terhelt ifjú szerelmesekről nem csak itt mesélt, a Szerelmes film is hasonló felütésből indul.
Aztán jött a Bizalom, amiben a már említett érzékiség ismét teret kapott, ha máshogy is, mint korábban. A történet szereplőinek életét – mint Szabónál gyakorlatilag mindig – a történelem helyezi új vágányra, jelen esetben a világháborús ellenállás inkognitójában sodródik egymáshoz a két főhős. Fontos film ez, nem csak az Ezüst Medve vagy az Oscar-jelölés miatt – esetlen, mert csodálatos –, hanem azért is, mert Szabó István itt dolgozik először Koltai Lajos operatőrrel, akivel aztán egész sor közös filmet hoznak tető alá. Köztük azt a hármast is, amit a Mephisto, a Redl ezredes és a Hanussen alkot, mindhárom Klaus Maria Brandauerrel a főszerepben, mindhárom a háború versus ember szembenállás egy-egy arcát mutatva meg.
Rendezőként ugyan nincs Oscar-jelölése, de A napfény íze rendezéséért ott volt a Golden Globe legjobb rendezőjelöltjei között, e mellett pedig hatszor jelölték Oscarra filmjeit: ’64-ben a Koncert című rövidfilmjéért, ’81-ben a Bizalomért, ’82-ben a Mephistóért , ’86-ban a Redl ezredesért, ’89-ben a Hanussenért a legjobb idegen nyelvű film kategóriában, 2005-ben pedig Annette Bening kapott legjobb női főszereplő jelölést a Csodálatos Júliáért. És a történelmi pillanat: 1982-ben a Mephisto jelöléséből díj is lett, éspedig a legelső magyar Oscar-díj. (Michael Curtiz ugyan nyert korábban a Casablancával, ám őt akkor már gyakorlatilag amerikainak tekintették.)
A díj ténye mellett annak átvétele is máig egészen libabőrös pillanat (lásd fent): eleve szép látni a mainál jóval visszafogottabb gálát, de az igazi gyöngyszem mégis az volt, amint a rendező, alig bírván a meghatottságával, színpadra hívta a film főszereplőjét, Klaus Maria Brandauert, akivel aztán összeölelkezve körbetáncolták a színpadot. Ha születésnapi Szabó István-filmnézést tartanék, biztosan a Mephistóval kezdeném, ráadásként illik rádobni még a Redl ezredest és a Hanussent is. A Mephisto annak idején nem véletlenül nyert meg mindent, amit lehetett: a dupla fausti helyzet, a háttér, a belső vívódás mind feledhetetlen erővel jelenik meg, és bár a főszereplő viszi a hátán a dolgot, érezhetően Szabó István víziója valósul meg. Érdemes figyelni azt a finom szimbolika-bravúrt, hogy egy hitleri Németországban játszódó filmben Hitler maga egyetlen egyszer sem tűnik fel, sőt, a neve sem hangzik el, nem látni náci karlendítést sem, és Göring neve szintén nem szerepel, csak marsallként hivatkoznak rá.
Fotó: AFP
A pályája későbbi szakaszaiban is Szabó István maradt a huszadik századi (magyar) történelem egyik leghűségesebb filmes krónikása: egyszerűen csak rendíthetetlenül mesélte el újabb és újabb szemszögekből mindazt, amit a véget érni nem akaró század Európával és benne Magyarországgal tett. A napfény ízében mindjárt három különböző szemszöget mutatott meg, egyetlen család három hősét három generációból – ezt a „huszadik századi történelem egy család történetén keresztül” mutatványt sok filmes próbálta már tető alá hozni Szabó előtt és azóta is, ám keveseknek sikerült ilyen megrendítően.
A zsidó Sonnenschein/Sors-család története a század elején, az Osztrák-Magyar Monarchia dicső napjaiban indul, a békebeli bőségből az első világháborúba, a zsidótörvényektől a gettósításba, majd a haláltáborokba, az önmarcangoló túlélésbe. A film utolsó harmadában a pártállam ügynökhálózata kap némi reflektorfényt – a jelenetek erősek és átélhetőek, mint később kiderült, Szabónak volt ide némi személyes tapasztalata: annak idején őt is beszervezték.
A napfény ízéből gyakorlatilag három film is kijönne, mégis sikerült egy íven és egységben tartani az eseményeket, egészen a Száz év magányra emlékeztető bravúr ez, de hasonló bravúrból akad még néhány, így például az a tény, hogy úgy beszél a holokausztról, hogy közben nem lesz belőle holokausztfilm. Ez is Koltai Lajossal készült, három Golden Globe-ra jelölték – viszont furcsa mód egy Oscarra sem – és Ralph Fiennes akkorát játszik benne, hogy Európa Filmdíjat kapott érte, ahogy Szabó és Koltai is, Szabó ugyan nem rendezőként, hanem forgatókönyvíróként – és a rendezői díj sem váratott sokat magára, 2004-ben a Csodálatos Júlia hozta el.
Bár legtöbb filmjének nem csak rendezője, de forgatókönyvírója is, Szabó István néhány jól sikerült könyvadaptációt is adott a magyar filmnek. Móricz Rokonokját, majd Szabó Magda Az ajtó című regényét is filmre vitte, előbbit sajnos az alakítások nem tudták igazán magasra emelni, így inkább utóbbit érdemes felvenni egy Szabó István-filmográfiás mozizáson: eleve, Szabó Magda emlékév is van (2017-ben volt a születésének századik évfordulója), másrészt pedig ahogy Helen Mirren megformálja a regénybeli Emerencet, az egészen csodálatos.
Bár tavaly tavasszal a Vígszínház színpadára állított egy monodrámát, a Távoli dalt, filmet Szabó István jó ideje nem rendezett – amíg reménykedünk, hogy újra kamera mögé áll, addig is bőven van mit nézni tőle, nem csak otthon: a nyolcvan éves rendezőt egész sor filmes esemény és vetítés köszönti.
Kiemelt kép: Tobias Hase / DPA
