Tizennégy évvel azután, hogy részt vett minden idők legemlékezetesebb Super Bowl félidei show-jában, újra fellép a tizenkét perces műsorban, csakhogy már főszereplőként. Justin Timberlake karrierje folyamán végig elkerülte a nagyobb buktatókat, és most, a Super Bowlhoz időzített ötödik lemezével sem kockáztat nagyot, miközben már azt is megengedheti magának, hogy igazából ne foglalkozzon az épp divatos trendekkel sem.
Azon, hogy Timberlake jóval több egy fiúcsapatban ugrabugráló helyes fiúnál, már jó egy évtizede nem szokás meglepődni: először csak bizonyította, hogy egymaga is képes (nem csak a 12 éves lányoknak szóló) slágereket énekelni, és nem kell mellé négy tehetségtelenebb pasi az egyenkoreográfiájukkal. Második lemezével, a 2006-os FutureSex/LoveSoundsszal aztán azt is megmutatta, hogy képes kifejezetten előremutató dalokat is énekelni, és a SexyBack meg a My Love után mindenki az ő producerével, Timbalanddal akart dolgozni, Timberlake pedig végképp legnagyobb férfisztár lett a popzenében. Épp ezért volt meglepő húzás a részéről, hogy a sikerei tetőpontján váratlanul hátat fordított a popbiznisznek, és évekig inkább a filmszínészi karrierjével volt elfoglalva.
Szerepelt a három Oscar-díjat nyert Social Network – A közösségi hálóban, míg a Barátság extrákkal, a Rossz tanár illetve a Lopott idő egyenesen az ő főszereplésével lett sikeres, továbbá a Saturday Night Live-ban végre a komikus énjét is megmutathatta. (Talán a legszellemesebb alakítását kicsivel később a Llewyn Davis világa című Coen testvérek-filmben nyújtotta, két későbbi Star Wars-szereplővel az oldalán.) A jelek szerint a világon mindenre jutott ideje, csak éppen az éneklésre nem nagyon, pár vendégszereplést leszámítva hosszú ideig nem lehetett hallani az énekes Justin Timberlake-ről. Annál nagyobbat szólt, amikor 2013-ban hirtelen visszatért, mindjárt egy ambiciózus dupla lemezzel, és továbbra sem volt kérdés, hogy ki a nemzedéke legnagyobb férfi popsztárja. Persze segített ebben az is, hogy az évtized elején gyakorlatilag elfogytak a szóló férfisztárok a popzenéből, miközben az énekesnők között óriási volt a tülekedés. Lehet, hogy Eminem vagy Jay-Z többet keresett ezalatt, de egyik sem az a fajta klasszikus, énekes-táncos-zenész popsztár, mint Timberlake, ráadásul sokkal idősebbek is.
A The 20/20 Experience kritikái mind elismerték Timberlake főhajtásait Prince, Michael Jackson és Stevie Wonder előtt, és ugyan nyilvánvaló volt, hogy egyik példaképével sincs azonos ligában, az eredetiséget már régóta senki nem kéri számon ezen a szinten – igaz, voltak, akik pont ezért hiányolták az előző albuma úttörő szellemiségét, de ők csak a kisebbség. Az elegáns, szmokingos Timberlake felért a csúcsra, de utána mintha életében először elbizonytalanodott volna. Amikor legközelebb új dallal jelentkezett három évvel később, a Can’t Stop The Feeling egyfelől az év egyik legtöbbet játszott slágere lett, másfelől viszont egy súlytalan retro-popdal, amely meg se próbálja tagadni, hogy szeretne az új Get Lucky vagy Happy lenni, de azokkal összehasonlítva jóval kisebb volt a hatása, sőt Timberlake inkább tűnt olyannak, mint aki késve kapaszkodott fel egy jól futó szekérre. Ez volt egyébként is az első komolyabb jele annak, hogy már el is engedte azt, hogy igazán releváns akarjon lenni.
Amikor először beszélt a készülő új lemezéről, Timberlake azt hangsúlyozta, hogy mekkora hatással volt rá a gyerekkora helyszíne, a Tennessee-beli Memphis, mely a rock and roll, a blues és a közeli Nashville miatt a country egyik fontos helyszíne is, majd jött az a bizonyos videó már az idén, melyben Timberlake vadnyugati külsőségek közepette harangozta be az új lemezét, melytől sokan afféle vissza a gyökerekhez stílusú albumot vártak. Mostanra kiderült, hogy nagyrészt alaptalanul. A Man of the Woodsban ugyan hallhatók bluesos vagy jóindulattal akár countrysnak is nevezhető elemek, de ettől még ez nagyrészt ugyanaz a soul/R&B, Michael Jacksont idéző énekhanggal, mint amit megszokhattunk tőle, csak itt nagyobb szerepet kap az akusztikus gitár. Sőt, még feltűnnek neves countryzenészek is, mint Chris Stapleton és Toby Keith, de ettől még igen kevésszer jutna eszünkbe magunktól a nyers, vidéki Amerika zenéje. Ez nem lenne baj, viszont a jelek szerint a lemez összezavarta a kritikusokat, és az album Timberlake eddigi legkevésbé jól fogadott lemeze lett, pedig azt a legtöbben elismerték, hogy végre akad egy kurrens popsztár, aki nem az aktuális divatot akarja követni.
A lemez hallatán nyilvánvaló, hogy nem is Memphis volt erre a legnagyobb hatással, hanem Timberlake magánélete, hiszen ez az első lemeze, amit apaként készített, olyannyira, hogy még a lemez címét is a fia, Silas neve ösztönözte (a jelentése „erdei ember”). Többször hallható az albumon a feleség, Jessica Biel is, Timberlake pedig nem is próbál más lenni, mint a családos, megállapodott férfi, akit már fáraszt a trendek utáni rohangálás. És ugyan Timberlake sokáig valódi szexszimbólumnak is számított, valljuk be, hogy ez az image egyáltalán nem áll tőle távol: az énekest karrierje során gyakorlatilag egy kivétellel elkerülték a botrányok, a magánélete már régóta nem téma, hiszen már több mint egy évtizede boldog párkapcsolatban él Biellel. Sőt, Timberlake még csak nem is nagyon rivalizált senkivel nyilvánosan, elkerülte a nagy odamondogatásokat a vetélytársakkal, és általában is igyekezett úgy viselkedni, hogy csak a dalai vagy a filmjei révén kerüljön a címlapokra. Ennek ugyan kicsit ellentmond, hogy sokak szerint a kelleténél többet foglalkozik első barátnőjével, Britney Spearsszel, akiről még sok-sok évvel a szakításuk után sem bírja ki, hogy ne ejtsen egy-egy keresetlen szót néha, de ezt leszámítva tényleg nem Timberlake a bulvárújságírók kedvenc riportalanya.
Ami viszont jobban elcsúfítja a róla élő képet, az a már említett Super Bowl-botrány 2004-ben. Ekkor a Janet Jacksonnal közös produkciójuk végén Timberlake (állítólag) véletlenül letépte Jackson melltartóját is, pedig eredetileg csak az azt takaró bőrruhától szabadította volna meg. Így viszont egy pillanatra amerikaiak milliói láthatták élő egyenes adásban az énekesnő egyik mellét, ami mai szemmel elképesztő, hogy mekkora botrányt kavart: az amerikai hírközlési hatósághoz félmilliónál is több panasz érkezett (ez a mai napig rekord), az eseményt közvetítő CBS gigantikus bírságot kapott, utána pedig a félidei show-ba évekig nem hívtak kurrens popsztárt, hanem olyan előadókat, mint a Rolling Stones, a Who vagy Paul McCartney, akiknél véletlenül sem képzelhető el hasonlóan drága baki. Az egész ügy igazi vesztese azonban Janet Jackson lett, akinek gyakorlatilag kinyírta a karrierjét a botrány: az MTV és a legtöbb rádió is gyakorlatilag feketelistára tette, letiltották a Grammy-gáláról és egy filmszerepéről, és el is búcsúzhattunk tőle mint első vonalbeli popsztártól.
Ezzel szemben Timberlake-nek az égvilágon semmi baja nem lett az ügyből, ezért a mai napig sokan neheztelnek rá, pedig ez nem is annyira róla, mint inkább a szórakoztatóipar szexizmusáról/rasszizmusáról szólt. Ettől függetlenül Timberlake (akit leginkább fekete zenészek inspiráltak) valóban lehetett volna nagyvonalúbb is Jacksonnal, akár ki is állhatott volna mellette, ám amikor szóba hozzák az ügyet, még most is elvicceli azzal, hogy a mostani fellépésén biztosan nem várható ilyesmi botrány. Konfliktuskerülő természete ugyancsak visszatetszést keltett azzal, hogy nemcsak szerepet vállalt Woody Allen tavalyi filmjében, de azóta sem szólalt meg abban az ügyben, hogy a rendezőt nevelt lánya molesztálásával vádolják, miközben a női főszereplő, Kate Winslet már azt nyilatkozta, megbánta, hogy Allennel dolgozott. Timberlake-et ezzel szemben álszentséggel vádolják, amiért maximum csak arra futja tőle, hogy feltesz egy kitűzőt, vagy kitesz egy hashtaget. És még ha a stabil rajongótáborát nem is fenyegeti jelenleg semmi, még az is lehet, hogy hosszabb távon pont az lesz Timberlake veszte, ami eddig az egyik fő erénye volt: 2018 Hollywoodjában már nem elég, ha diplomatikus vagy és senkire nem mondasz csúnyákat.
Borítókép: AFP PHOTO / TIMOTHY A. CLARY
