Pedig a sorozat mögött valós problémafelvetés áll: a klasszikus zenének reagálnia kellene közönsége elöregedésére, és ehhez nem árt új kommunikációs formákat keresni. Ennek természetes irányát ma az internet és a rövid videók jelentik, amivel indokolható a döntés, hogy a Született Muzsikusok 11 epizódját nem valamelyik tévécsatorna éjszakai műsorsávjába próbálták meg benyomni, hanem online teszik közzé (a Videán lesz elérhető).
A sorozat deklarált célja, hogy olyanokat is megszólítson, akik egyáltalán nem, vagy csak alig hallgatnak komolyzenét, és már nem is emlékeznek, mikor jártak utoljára koncertterem táján.
Ez ugyan nem történt meg, az elementáris hatás mégsem maradt el. A Született Muzsikusok ugyanis egészen szürreális élmény, iskolapéldája annak, hogyan nem érdemes belevágni a komolyzene népszerűsítésébe. Bő fél óra alatt nemhogy berántott, inkább sikítva menekülni akartam a film által megteremtett világból. És erről nem a Concerto Budapest, vagy annak vezetője, Keller András, sokkal inkább az átgondolatlan filmes koncepció és a minden részletre kiterjedő mesterkéltség tehet.
Hiába a dizájnos képi közhelyekkel teli főcím, a Született Muzsikusok félreérti a korszerűséget. Szabó Stein Imre és Géczy Dávid sorozata annyira görcsösen próbál trendi lenni, hogy közben észre sem veszi: tulajdonképpen saját céljai ellen dolgozik. Már ha a célok között szerepelt az, hogy hiteles bepillantást engedjen egy zenekar mindennapjaiba, és felkeltse a közeg iránti általános érdeklődést a nézőben. Az egész úgy indul, mintha dokumentumsorozatot látnánk: koncertbeosztás átnézése, próba, szervezés, hangszerjavítás és utazgatás váltja egymást. Már ezek a jelenetek is kellemetlenül megjátszottak, Keller András bécsi útjával azonban végleg átcsap fikcióba a sztori, mivel a Stradivari-hegedű elrablásával egy teljesen indokolatlan bűnügyi szál nyomakodik az előtérbe. Ettől viszont nem izgalmasabb, csak még zavarosabb lesz az amúgy is recsegő-ropogó formátum.
Szegény zenészek még a próbán is láthatóan feszengnek a kamera jelenlététől, nemhogy a bugyuta fikciós jelenetekben. Csaknem minden mondat hamisan cseng, ami érthető, elvégre saját magunkat nem könnyű alakítani, főleg, ha még hülye helyzeteket is kitalálnak az embernek. Itt meg ugye nem színészekről, de még csak nem is lelkes amatőrökről, hanem zenészekről van szó, akik egyszer csak kéretlenül belecsöppentek egy reality kellős közepébe.
Az első epizódok ráadásul tele vannak funkciótlan jelenetekkel, amelyekről nem világos, hogy kapcsolódnak a történetbe. (Például: két szereplő iszik egy üres kocsmában, majd zenélni kezdenek, ám a zongora el van hangolódva – snitt). Az egész kicsit olyan élmény, mintha az Éjjel-nappal Budapest szimfonikus zenekarra adaptált verzióját néznénk, csak kisebb költségvetésű és még pár fokkal amatőrebb kiadásban.
„Olyan filmet képzeltem el, amely közelebb rántja a közönséget egy zenekar drámai feszültségű mindennapjain keresztül a zene újrateremtéséhez. Az esetleges, esendő, próba végén szakszervezeti szemmel órát méricskélő mesterember zenész hogyan lesz az egész, a nagy katarzis része? Ez foglalkoztatott. És ha mindez izgalmas, szép és természetes, akkor kinyithatja a fiatalabbak szemét is” – írja Szabó Stein Imre, a sorozat kreatív producere.
Ez szépen hangzik, csak sajnos egyik elemét sem sikerült megvalósítani. Mélységesen egyetértek abban, hogy érdemes kísérletezni, sutba dobni a komolyzene arisztokratikus távolságtartását és felrúgni a formaságokat. A BBC a Maestróval például bizonyította, hogy lehet izgalmas és jól átgondolt komolyzenei valósághowt csinálni, vagy akár a hazai Virtuózok is pozitív példaként említhető a népszerűsítő vonalon (ehhez persze a megfelelő költségvetés is kell). A Született Muzsikusokba is láthatóan rengeteg energiát fektettek be, de hiába.
Borítókép: Született Muzsikusok
