Kultúra

Élete összes férfija le akarta nyomni ezt a nőt, és majdnem sikerült nekik

Az Elit játszma a szófosásos filmek nagymestere, Aaron Sorkin első rendezése. Fontosabb filmnek tűnik ma, mint öt év múlva fog, mert nagyon az itt és mostról szól: hatalmukkal visszaélő férfiakról és egy nőről, aki okosabb és tehetségesebb náluk, mégis a csapdájukban vergődik. Egy darabig.

Ha téren és időn át utazunk kicsit, mondjuk 1992-be, egy balassagyarmati paneltömb aljában találunk egy videotékát, abban pedig egy üres helyet az alsó polcon, közvetlenül az erotika szekció mellett. Na, oda gondolnék elhelyezni egy Elit játszma című filmet. Alig érthető, a magyar fordítás miért alázza meg a Molly’s Game című filmet, de persze a forgalmazóknak megvannak a maguk címadási szempontjai, úgyhogy erről nem is spekulálnék. Viszont kiemelném, hogy a Molly’s Game remek cím, mert nemcsak Molly, a hősnő játszmájára utal, hanem arra is, hogy Molly bevállalós nő, aki nem ijed meg a saját árnyékától.

Molly Bloomról itthon kevés cikk született, Amerikában viszont sokat írtak róla 2013-ban, amikor letartóztatták illegális pókerpartik szervezéséért. Maga a szerencsejáték-szervezés nem törvénytelen az Egyesült Államokban, a gond inkább az volt, hogy ezeken a partikon az ország, sőt egy idő után a világ leggazdagabb emberei játszottak, köztük filmsztárok, olajsejkek és orosz maffiózók. Bloom pedig mindegyikükről tudott olyan titkokat, amelyeket az FBI ki akart szedni belőle, a játékosok viszont mindent megtettek volna, hogy Molly soha ne beszéljen. Ha az ember orosz maffiózóknak szervez pókerjátszmákat, akkor ezek elég rossz kilátások.

Az Elit játszma ugyanakkor nem thriller, ami arról szól, hogyan próbál szabadulni a hősnő a kutyaszorítóból. Nem is olyan típusú pókeres film, mint a szép emlékű Pókerarcok Matt Damonnal, és nem is tárgyalótermi dráma, noha fontos szál benne Molly Bloom és ügyvédje kapcsolata. Nem, elsősorban klasszikus életrajzi filmről van szó, olyan portréról, amilyet Aaron Sorkin sokat írt az utóbbi időben, és amelyhez hasonlókkal szupersztárrá vált a forgatókönyvírók között, pedig a filmforgatókönyv-írók presztízse ma sem igazán magas.

Sorkin viszont már a kilencvenes években komoly írónak számított. Rögtön az első forgatókönyvéből készült az Egy becsületbeli ügy, tudják, amiben Tom Cruise azt üvölti Jack Nicholsonnak, hogy joga van megkövetelni az igazságot. Ezzel Sorkin rögtön az amerikai liberális eszme hiteles hollywoodi szószólójává lépett elő, később pedig Az elnök emberei tévésorozattal szilárdította meg a pozícióját. A 2010-es években sikerrel újított a karrierjén úgy, hogy megtartotta a védjegyévé vált szófosást (egy Aaron Sorkin-filmben mindig rengeteget beszélnek, ezt biztos nem szeretik benne a fordítók), de átképezte magát a nagy amerikai egyéniségek életrajzírójává.

Az Elit játszma Sorkin első filmje, amelyet nemcsak írt, hanem rendezett is. Ha tippelnem kellene, ugyanaz érdekelte őt Molly Bloom történetében, mint Mark Zuckerberg (Social Network – A közösségi háló), Billy Beane baseball-csapatfőnök (Pénzcsináló) vagy Steve Jobs (Steve Jobs) sztorijában. A nagy amerikai teljesítménykényszer és -kultusz, valamint persze mindezek mögött a nagybetűs Ember, aki kényelmetlenül közel kerül ahhoz, hogy felőröljék őt saját különleges képességei és sikerei. Sorkin ma a „self-made man” klasszikus amerikai típuskarakterének és az ilyen figurák szorongásainak legfontosabb hollywoodi krónikása. A „krónikás” szó azért pontos, mert a történeteivel olyan nagy amerikai realista szerzők örökébe lépett, mint Upton Sinclair vagy Theodore Dreiser. Ennek megfelelően a forgatókönyvei és a belőlük készült filmek is jó hosszúak, az Elit játszma például 140 perc, ami kifejezetten sok egy filmtől, amelyben végig beszélgetnek, és még egy nyamvadt krupiét sem lőnek agyon benne.

Photo by Michael Gibson – © 2017 – STX Films

Sorkin olvasatában Molly Bloom kivételesen tehetséges nő. Profi sízőnek készül, de egy baleset miatt nem sportolhat többet. Ezek után egy bárban kezd dolgozni, seperc alatt egy szerencsejáték-szervező asszisztense lesz, majd önállósítja magát. Okos, rámenős, ért az emberekhez, mindenki kedveli. Tulajdonképpen bármi lehetne belőle, de a film végén az apja elmagyarázza, hogy szerinte miért a pókerpartikban találta meg a számítását: azért, mert tudatosan vagy ösztönösen törleszteni akart a férfiaknak, akik egész életében megpróbálták korlátok közé szorítani, irányítani és kihasználni őt. Az apja is.

2017 végén, 2018 elején az Elit játszma magától értetődően a hatalmi pozíciójukkal gátlástalanul visszaélő férfiakról és a közöttük vergődő nőkről szól. Az apáról, aki mindig többet és többet követelt a lányától (Kevin Costnert, régi kedvencemet most is jó látni). A nagymenő filmsztárról, aki jobban pókerezik mindenkinél (Michael Cera). A krumpliorrú törzsvendégről, aki többet iszik mindenkinél (Chris O’Dowd). Az a közös bennük, hogy eleinte egyikük sem veszi komolyan Molly Bloomot, amikor pedig rájönnek, hogy ez a nő okosabb és tehetségesebb náluk, zsigerből próbálják megmételyezni, lenyomni, tönkretenni őt. Az Idris Elba által játszott ügyvéd aztán megkönyörül rajta – egy másik lány miatt.

A film centrumában természetesen nem ezek a méltóságukat vesztett férfiak állnak, hanem a méltóságát mindvégig megőrző Molly Bloom és az őt alakító Jessica Chastain, akivel kapcsolatban évek óta nem az a kérdés, hogy el tud-e vinni a hátán akármilyen érzékeny művészfilmet vagy bombasztikus hollywoodi mozit (mindkettőt el tudja), hanem az, mikor kap a képességeihez illő lehetőséget. Most kapott: egy Sorkin-film hősnője nyilván bárkinek álomszerep, és ahogy Bloom, Chastain sem teszi meg azt a szívességet a gyengeségét leső férfiaknak, hogy hibázzon.

Mindezek miatt úgy tűnik, az Elit játszma nagyon az itt és mostról szól. Fontosabb filmnek tűnik ma, mint öt év múlva fog, és nem is hiszem, hogy túl sokáig emlékeznénk majd rá, bár színvonalas, szellemes, remekül megírt film. Sorkintól ez nem meglepő, ahogy az sem, hogy a közönség azért jobban jár, ha David Fincher vagy Bennett Miller rendez meg egy Aaron Sorkin-forgatókönyvet, mintha Aaron Sorkin. A feszültség a kelleténél többször alábbhagy, az agyonbeszélt jelenetek felképezése érezhetően ötlettelenebb, mint mondjuk a Social Networkben, így aztán bőven soknak tűnik a 140 perces játékidő. Évek múlva ezért aligha fogjuk kortárs klasszikusként emlegetni az Elit játszmát, bár reménykedhetünk benne, hogy Elit játszmának sem fogja már hívni senki. Ha viszont most elmegyünk rá a moziba, megérthetünk valami fontosat a legégetőbb mai problémáinkról.

Elit játszma (Molly’s Game), 140 perc, 2017. 7,5/10

Ajánlott videó

Olvasói sztorik