Kultúra

Lassabb, de okosabb és szebb a kedvenc horror-thrillerünk

Szaniszló Róbert
Szaniszló Róbert

2017. 10. 31. 16:01

2016-ban sokunk nagy meglepetésére Matt és Ross Duffer, avagy a Duffer fivérek képesek voltak egy olyan Netflix-sorozatot letenni az asztalra, ami méltón és stílusosan emeli kalapját a horror-pápa Stephen King munkássága, és filmkedvelői szempontból nyugodtan „kultévtizednek” mondható nyolcvanas évek előtt. A Stranger Things első évada feltette a lécet, a második pedig – mind a kilenc epizód távlatából elemezve – megugrotta azt. Nem, nem szállt el a varázs, a végére tótágast álltam az örömtől.

A Stranger Things első évada a kiváló gyerekszínészeknek, és a retro-popkulturális hommage-oknak köszönhetően nemcsak hogy instant klasszikus lett, de iskolapéldájává vált a jó, szórakoztató misztikus horror készítésnek. Lehet arról vitatkozni, hogy fundamentuma volt-e a nemrég megjelent, szintén kasszasiker King-horrornak, az AZ-nak, vagy sem, de a tény tény marad: nincs jelen pillanatban olyan film vagy sorozat, ami egyszerre bájos, cuki, de mégis komoly és izgalmas, mint a Stranger Things.

A második évad körülbelül egy évvel a Will Byers előkerülése és az interdimenzionális Demogorgon elpusztítása után veszi fel a fonalat. Visszatérünk a világ leghanyagabb szülői által lakott (ezek a 12-13 éves gyerekek éjszaka oda mennek, ahová akarnak, ott pedig addig maradnak, ameddig kedvük tartja) Indiana állambeli Hawkinsba. A srácok jól érzik magukat, halloweenoznak, arcade videojátékoznak és próbálják támogatni a nem gyenge traumán átesett Willt, akinek az eset óta még mindig „epizódjai”, azaz hallucinációi vannak. Látomásaiban Tótágasban (Upside Down) jár, ahol rosszindulat-fekete gomolygó felhők és vérnarancs-színű villámlások ölelésében rajzolódik ki valami roppant több emelet magas, majdnem lovecrafti, de inkább alienes lény sziluettje. Hamar kiderül, hogy ami Hawkins felé tart, annak az előző évad mészáros szörnye valószínűleg csak a csicskája volt.

Amit az első négy epizód után gondolhatunk a sorozatról, az az, hogy ez inkább szól már a srácokról, a felnövésükről némi misztikus thrillerbe bugyolálva, mint arról, hogy ez egy izgalmas horrorsorozat szeretne lenni. Ezekben az epizódokban tartunk egy részletesebb seregszemlét, kinézünk egy kicsit a főszereplőkre nyíló ablakokon. Megjelennek az új szereplők, kapunk egy szép képet, hogyan is haladnak a dolgok a számukra hátborzongató események után. Unalmas – gondoltam magamban. De annyira kedves és szeretnivaló is – tettem hozzá a megállapításomhoz sebtében. Miért? Nos a Duffer fivérek pontosan tudták, hogy az első évaddal elveszítették a titokzatosságot azzal, hogy kiderült, ki kicsoda és mi honnan érkezik. A szereplők bemutatkoztak, édesek voltak, a Demogorgon pedig legyőzetett.

Innentől már kész volt a karaktersüti a következő évadra, viszont nehéz egy ugyanolyan titokzatosat és izgalmasat kitalálni. Így, kicsit kockáztatva, de megcéloztak egy jóval ambiciózusabb karakterívekkel feltuningolt történetmesélést, ami bár az elvárásaink miatt unalmasnak hathat, igazából nagyon precíz írói és rendezői és nem utolsó sorban színészi munka. Az előző évadnál kevesebb rejtélyes izgalom, több felnövéstörténet. De ez annyira jól működik, hogy a horror-thriller körítés nélkül a jól megírt karakterek és párbeszédek és a humor viszik a hátukon a sorozatot, mint egy jó családi sorozat. Bár tény, ez az első epizódokat s imigyen a sorozatot is lényegesen lassabbá teszi, ami a türelmetlenebbeket ingerelheti is. Persze van ennek egy jó kis narratív funkciója is.

Amit látunk, igazából egy bő nyolc órás, kilenc szeletre szabott mozi. Nem véletlen ám, hogy Stranger Things 2 a második évad címe. Bár ennek egy másik oka is lehet: egyfajta főhajtás a régi filmek folytatásai előtt, amikor még nem hangzatos alcímeket dobtak be, csak számokat. Bár tény, hogy emiatt nincs az epizódoknak önmagukban ívük, de egy egyszerre megnézhető, lényegében websorozatnál nincs is túlságosan szükség rá. Viszont a lassabb (és relatíve unalmasabb) évad két lábbal a földön állva mutatja be a pubertáskorban lévő srácok problémáit, a kor sajátos jellemvonásait, és azt, hogy bár gyerekek, nem feltétlenül buták vagy nem elég okosak azon dolgokhoz, amelyeknek a megoldása általában a felnőttek feladata. Megkockáztatom: egy felnőtt számára az évad akár más megvilágításba is helyezheti a korosztályt.

Az ötödik epizódra viszont beindul a buli. A szereplők a hétköznapokból ismét belecsöppennek a természetfölötti, veszélyes hawkinsi valóságba. A Netflix jól döntött, amikor a büdzséből kicsit többet tolt félre a fivéreknek, na meg Shawn Levynek, Andrew Stantonnak és Rebecca Thomasnak. A CGI lényegesebben jobb, mint az első évadban, így már nem igazán szorultak a rendezők arra, hogy elsunnyogják az „akciójeleneteket” mindenféle világítás-trükkel vagy vágással. A Stranger Things 2-ben már nincs Demogorgon, helyette „Demo-dogok” szolgálják a sötét erőket, nem egy-vagy kettő, hanem egy teljes falka. Bár a Silent-Hill által ihletett Tótágast ebben az évadban elfelejthetjük (pár snittet kapunk csak a sötét alternatív valóságból), a Duffer fivérek megfelelően pótolták a hiányt az évad hawkinsi eseményeivel.

A dramaturgiai struktúra az ötödik epizódtól gyakorlatilag megegyezik az első évadéval. Külön csoportokba verődve mindenki megoldja a hawkinsi probléma rá eső részét, bár a feladatok és a csapatok felállása majdhogynem teljesen megváltozik. Ezek közül különösen kedves és izgalmas volt Dustin (Gaten Matarazzo) és Nancy fiúja, Steve (Joe Keery) közös kalandja az egyik Demo-doggal. A „vadászat” alatt elhangzott hajviselési és csajozási tanácsokból álló párbeszédek egyszerre voltak mókásak és tükrök is a problémákra, amin talán mi, fiúk, férfiak is keresztülmentünk. Mint ahogy az előző évadban, úgy itt is a srácok állnak elő az elméleti megoldásokkal (pici gyakorlattal is hozzájárulnak ám), és adnak az ellenségnek nevet. A popkultúrából merítő tudásukkal segítik a felnőtteket ravaszul mutatva: geeknek lenni néha életet menthet. Kb. így rántja fel szemöldökét egy kölyökképű mosoly társaságában a sorozat, és most én is.

A srácok természetesen ebben az évadban is úszkálnak a szerepükben. A történetvezetés pedig olyan szituációkkal és beszélgetésekkel bontja ki a tehetségüket, amelyek a jóízű hangulat mellett a nagyon is komoly, a korosztály problémáit mutatja be. A Stranger Things 2-ben végre megmutathatta színészi képességeit az első évadból igazából kimaradt, Will Byerst játszó Noah Schnapp is, akin még egy „exorciót” is elvégeznek az évadban.

A legmókásabb és humorosabb szeletét az évadban a már említett Dustin (Matarazzo) kapta meg. Leginkább úgy definiálnám, mint a Stranger Things 2 showmanje, aki az óvatosan mocskos szájával és teljesen nyílt őszinteségével, kedves mosolyával folyamatosan a barátjává tesz minket. A karaktere azonban nem redukálódik le az ügyeletes káromkodó szintjére. Az első epizódban már színre lép a csapat legújabb, lány tagja, becenevén Mad Max (Sadie Sink), akivel ismét sikerült egy ifjú tehetséget begyűjtenie a Netflixnek. Az előző évadban Mike fedezte fel, hogy nem csak barátok, hanem barátnők is léteznek a világon, ebben az évadban Dustin és jóbarátja Lucas (Caleb McLoughlin) is szembesül a dologgal. Az állítólagos probléma ott kezdődik, hogy az új, rendkívül „vad” leány, aki nagyon jó arcade-ból (videojátékgépek), mind a két fiúnak tetszik. Itt szeretnék rámutatni arra, hogy a sorozat roppant tanulságosan oldja fel ezeket az ellentéteket és mutat rá arra, hogy ezt így is lehet, vagy lehetett volna csinálni.

Nagyon fontos leszögezni, hogy a sorozatban nem csak a srácok és a karakterük és történeti száluk nagyszerűek és kidolgozottak. A Joyce Byerst játszó Wynona Ryder nagyszerűen vált a családját széthullni látó, gyermekét elveszítő hisztérikus idegroncsból, a féltő, gyengéden gondoskodó édesanyává, majd lép elő a gonoszt is kizavaró anyatigrissé. Az évadban külön öröm a csak Csavardi Samuként ismert Sean Austin szereplése is, aki tulajdonképpen egy modernkori Samut játszik, akit a sorozatban Bob Newbynak hívnak s ő az, aki segít, amikor mindenki más kicsit elakadt. Nancy (Natalia Dyer) és Jonathan Byers (Charlie Heaton) kapcsolata is mélyebbé és komplexebbé válik.

Az önmagában az apát újra felfedező, kiégett rendőrfőnök, seriff, Hopper (David Harbour) és a valódi gyermekként sosem élő 13 éves, az emberi kötődést nem igazán ismerő Eleven (Millie Bobby Brown) kapcsolata makulátlanul kidolgozott. Igazán szép, ahogy a két, lelküket valamikor elvesztő személy újra megtalálják egymáson keresztül önmagukat.

Elevent ebben az évadban egy teljesen más fókuszpontba helyezik a készítők a nézők számára. Mellőzik a Mike-kal való kapcsolatát (bár nem teljesen). A jelenetei sokkal inkább szólnak róla, a fejlődéséről, mint arról, hogy tulajdonképpen ő az ügyeletes X-man a sorozatban. Kap egy teljes epizódot, ami sokkal súlyosabb, mint az előző évad karakterevolúciója. Ő és a hasonló képességű, szintén kísérleti nyúlként kezelt lány találkozása lényegében bevezeti a következő évadok sztoriszálát, de karakterépítés szempontjából itt válik a félénk, hallgatag, de nagyon veszélyes, kicsit kisfiús leányból az a tini csaj, aki nem szarozik, mérges, de tudja, hol a helye. Ebben az epizódban és évadban ismerhetjük meg a főszereplőktől letisztult Elevent, annak érzelmi világát. Bár sokan ferdén tekintenek erre a kis spin-offra, ez egy nagyon patentül összerakott, szükséges epizód volt, amiben a szereplő végre megtalálja a célját, értelmet kap saját léte.

A Stranger Things 2 érdemeihez a színészi teljesítmény, az izgalmas történet, kidolgozott karakterek, a jó rendezés mellett az első évadhoz hasonlóan nagyon sokat tesz egy igazán fontos részlet. Ez pedig nem más, mint hogy az évad egy istenien kifaragott totem, egy emlékjel, egy emlékmű a mai popkultúra minden műfaját máig meghatározó művek előtt. Ha csak egy félmondat, vagy egy snitt erejéig, de csaknem minden, igazán fontos és mindenki által ismert mű elhangzik, megjelenik a sorozatban. Legyen az egy Cápa-plakát, egy Ezeréves Sólyom-makett, MadMax és a kultikus karakter kocsija, a Terminátor, az Apple első logója, Szellemirtók, az árkád játékok vagy éppen a főellenség Alien formája, mind-mind ránk kacsint, s ettől körülölel az nosztalgia édes atmoszférája. Rögtön nem tűnik akkora demagógiának a kultúrszkeptikusok számára sem az, hogy „régen minden jobb volt”. S ugyan ez a helyzet a zenével is. A Stranger Things 2 olyan zenei válogatással görgeti a narratívát, amiben megszólal a Scorpionstól kezdve a Queenen át Jon Bon Jovi is. A jellegzetes, szintis intro mellett rendkívül erős, szuggesztív hangulatfokozó dallamokat dörrennek el a kilenc epizód alatt.

Végszó:

A Stranger Things 2-nek sokkal nagyobb szíve van az első évadnál. Ezt a legjobban az utolsó rész zárójelenetében ismerjük fel. Mikor elérünk idáig, addigra annyira megszeretjük a szereplőket és magát a sorozatot, hogy úgy érezzük, a saját gyerekeinket látjuk és örülünk nekik. Ismételnem kell magam: véleményem szerint jelenleg nincs olyan sorozat a piacon, ami ennyire szeretnivaló lenne, mint ez.

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Kommentek

Demonstrtors gather outside the Parliament to protest against Brexit, waving EU and Union flags and a placard reading 'Brexit Is It Worth It?', London on September 12, 2018. Conservatives MPs opposed to Mrs May's Brexit Plan have met to discuss how and when they could force her to stand down as Prime Minister. (Photo by Alberto Pezzali/NurPhoto)
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.