Connie mérhetetlenül öntörvényű és vad módon veti bele magát testvére kiszabadításába, és noha nem gázol át lelkiismeret nélkül mindenkin, hamar világossá teszi, hogy a szent cél érdekében minden legális és illegális lehetőséget meg fog ragadni. A forgatókönyv is hasonlóan sodró fafejűséggel hány fittyet a műfaji konvenciókra, ahelyett, hogy a mentőakció nehézségeiből fűzne össze egy feszes akcióthrillert, egy olyan kényszerpályára küldi főhősét, ahol már nincsenek világosan felrajzolható pályák és minden egyes döntése és cselekedete egyre messzebbre viszi a vágyott céltól.
A rendező Safdie testvérek karakterrajzai ráadásul egytől egyig hibátlanok, amin nem feltétlenül a figurák alapos kidolgozását és sokoldalúságát kell érteni, hanem azt, hogy mindenki velejéig hiteles. Robert Pattinson kapucnis pulóvereitől a fülbevalójáig pontosan úgy néz ki és úgy viselkedik, mint egy béna megélhetési gengszter, az egyik rendező saját maga kelti tökéletesen életre Nicket, de az összes alsó-középosztálybeli alak és kisstílű bűnöző úgy lép be a vászonra, mintha tényleg léteznének és a stáb csak beugrott volna forgatni hozzájuk. Szinte meg tudjuk fogni a külváros piszkát és rendetlenségét, a jellegzetes neonfényekkel feltöltött éjszaka és az ehhez tökéletes illeszkedő szintetizátoros dallamok pedig annyira vibrálóak, hogy az első perctől magába szippant az atmoszféra.
Félreértés ne essék, nem állítom, hogy egy filmnek szükségszerűen tökéletesre polírozott képi világúnak kell lennie: még a látszólag minden esztétikát nélkülöző találtkamerás horrorokban is rengeteg vizuális funkciót találni (ennek legszebb példája a Cloverfield), de a Jólét szemcsés éjszakai felvételeibe, a fókuszt és az élességet össze-vissza rángató operatőri munkája jórészt csak irritáló. Érezhető a rendezői szándék, hogy ennek közel kéne hoznia a figurához, érzékeltetni a helyzet zavarosságát és átláthatatlanságát, de ehhez igazából egy konzekvensen felvállalt és extrémebben használt filmnyelvre lett volna szükség – a vásznon látható végeredmény dokumentumfilmes látványa csak kifogásokat keres a művészi ambíció hiányára.
A Jólét befejezése minden szándéka ellenére is lapos és jelentéktelen, de legfőképp képtelen az addig látottakat méltó módon bekeretezni. Egy igazi csiszolatlan gyémánt, amelyet faragatlansága miatt nehéz nagyra értékelni, de amely egyben olyan színtiszta tehetségről tesz tanúbizonyságot, amely a túlképzett, rutinos alkotókból már kiveszett.
