Kultúra

A Tupac-mániás gyerekkel és a morcos vénemberrel mi is elmennénk a vadonba

Akármilyen hihetetlen, kerülnek még moziba olyan filmek, amelyek nem képregényadaptációk, rebootok, remake-ek, prequel-ek, gagyi vígjátékok, autó- és robbantáspornók, sablonos zsánerfilmek vagy díjvadász nyomasztó drámák. Léteznek olyan rendezők, akik képesek egyszerre maguknak és a közönségnek is filmet készíteni úgy, hogy nem stresszelnek sem a bevételen, sem a kritikai fogadtatáson, egyszerűen csak alkotnak. Az ő filmjeik is eljutnak a magyar mozikba, igaz, néha több mint egy év késéssel.

Taika Waititi Vademberek hajszája (Hunt for the Wilderpeople) című új-zélandi filmjét 2016 januárjában mutatták be a Sundance Filmfesztiválon. Új-Zélandon márciusban, az Egyesült Államokban júniusban került mozikba, és majdnem egy év eltelte után most megérkezett Magyarországra is. A film a szokásosnál nagyobb sajtófigyelemnek örvendett, ami valószínűleg annak is köszönhető, hogy a bemutatása idején már készült a Thor harmadik része, amelyet Waititi rendezett. A Marvel rendezőválasztása sokakat meglepett, hiszen Waititi azelőtt csak új-zélandi, kis költségvetésű függetlenfilmeket készített, amelyeknek nem sok köze volt a hollywoodi gigaprodukciókhoz. (Egy korábbi cikkünkben részletesen bemutattuk a Waititi életművet, és arra is kitértünk, hogy miért mentheti meg egyediségével a Thor-szériát, itt olvashatjátok el.)

A Vademberek hajszája egy új-zélandi kultregénynek, Barry Crump Wild Pork and Watercress című művének adaptációja. Waititi a regény alaptörténetét megtartotta, de pár dologban – főleg a hangvételben – eltér az alapműtől. A film főszereplője Ricky Baker, egy tizenéves árva, aki a gyermekvédelmi intézet agyára megy viselkedésével: lop, rongál és graffitizik. A gyermekvédelmisek legnagyobb meglepetésére valaki mégis örökbe fogadja a vásott gyereket, így Ricky egy isten háta mögötti farmra kerül az anyáskodó Bellához és a morcos Hechez.

Rickynek kezdetben feltett szándéka megszökni, ám a farmot végtelen erdő veszi körül, így nem nagyon lehet hova menekülni. Idővel megszokja új otthonát, de váratlan események hatására abba a helyzetbe kerül, hogy ismét vissza kéne mennie a gyermekvédelmisekhez, méghozzá egy javítóintézetbe. A fiú retteg a javítótól, így inkább elmenekül a vadonba, minthogy ismét a gyermekvédelmisek kezére kerüljön. Párnapos bolyongás után az eltévedt Ricky összetalálkozik az erdőt jól ismerő Hec-kel, ám amikor a férfi megpróbálja hazaráncigálni a fiút, elbotlik és eltöri a bokáját.

Ricky és Hec a véletlen folytán olyan szituációba kerülnek, amelyben egymásra vannak utalva: Hec a törött bokája miatt nem tud mozogni, Ricky pedig segítség nélkül éhen halna az erdőben.

Hiába az ellenszenv, a párosnak össze kell dolgoznia a túlélés érdekében. Innentől kezdve elindul a hajsza, Rickyt a gyermekvédelmisek, Hec-ket pedig a rendőrség akarja elkapni, mivel azt hiszik, hogy ő rabolta el a fiút. A hajtóvadászat rövidesen országos méretűre dagad, Hec-nek és Rickynek pedig meg kell tanulniuk együttműködni, ha nem akarnak rács mögé kerülni.

A szűkszavű és mizantróp Hec, valamint a nagyszájú, extrovertált Ricky csak egyetlen dologban hasonlítanak egymásra: egyiküknek sem sikerült beilleszkedni a társadalomba. Kettejük folyamatos konfliktusa leginkább frappáns riposztok formájában jelenik meg, azonban helyenként elég komoly emberi drámának is tanúi lehetünk. Hiába a jó forgatókönyv, ahhoz, hogy helyén legyenek az érzelmek és működjenek a poénok, olyan páros kell, akik között megvan a kellő összhang. Szerencsére a casting aligha lehetne jobb,

Hec szerepében a Jurassic Park Dr. Grantje, Sam Neill látható, akinek sikerül úgy morcos öregembert játszania, hogy azt ne érezzük klisének, a Rickyt alakító Julian Dennison pedig ösztönös tehetség, aki akkor a legelbűvölőbb, amikor kőkemény gengszternek próbálja beállítani magát.

Bár a történet is érdekes, nem ebben rejlik a film zsenialitásának kulcsa: Waititi fogta az alapokat és megtöltötte a saját, utánozhatatlan stílusjegyeivel. Van valami a karaktereiben, amivel eléri, hogy már az első pillanattól kezdve érdekeljen minket a szereplők története. Nem túl okosak, nem túl szépek és nem túl kedvesek, mégis szerethetők, és hibáikkal könnyű azonosulni. Akármilyen röhejesen viselkednek a szereplők, Waititi nem nézi le őket, hanem szeretettel ábrázolja őket. Tökéletes érzékkel egyensúlyoz a tragédia és a komédia között, a történetei papíron mindig rendkívül szomorúan hangzanak, de filmjei tele vannak olyan poénokkal, amelyek hatására tényleg egyszerre sírunk és nevetünk. Ebben a filmben is kedvenc témáját, a maszkulinitás röhejességét boncolgatja, szereplőinek mindig teljesen téves elképzelései vannak arról, hogy milyen az igazi férfi. Ezek a tévképzetek számos vicces szituációhoz vezetnek, emellett elég éles társadalomkritikaként is működnek. Az, hogy a kutyáját Tupacnak elnevező Ricky azt hangoztatja, hogy

Nem én választottam a gengszter-létet, a gengszter-lét választott engem.

egyrészt nagyon jópofa, másrész elég szomorú képet fest az állami árvaházban nevelkedettek jövőképéről.

A Vademberek hajszája egy valószínűtlen párosról szóló buddy movie, egy felnőtté válás nehézségeit feldolgozó coming-of-age történet, és egy utazás közbeni önmegismerős road movie különleges egyvelege. A szórakoztató főszereplő pároshoz még adjuk hozzá a lélegzetelállító új-zélandi tájat, a könnyfakasztóan vicces és megható jeleneteket, és kész is az a film, amiért megéri még moziba járni.

Vademberek hajszája (Hunt for the Wilderpeople). Magyarul beszélő, új-zélandi vígjáték, 101 perc, 2016. Értékelés: 8/10.

Rácz Viktória

Ajánlott videó

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
Olvasói sztorik