Kezdjük néhány szükséges különbségtétellel. Mielőtt vasvillákkal esne a sorozatnak a KDNP teljes szavazóbázisa – na nem mintha nagyságrendben az olyan ijesztő lenne – gyorsan hangsúlyozom is: Az ifjú pápa nem vallásgyalázó. Még a valláskritikát is csak óvatosan lehet rásütni, tekintve, hogy az eddig műsorra tűzött első két rész azért fontolva halad. Az egyházkritika már vaskosabban jelen van, bár akit meglepetésként ér az, hogy a Vatikán is csak gyarló halandók munkahelye, továbbá könyörtelen üzlet, az nem vallásos, hanem egyszerűen tudatlan háttal ül a monitornak.
Mondom mindezt úgy, hogy azért nagyon sok még nem derült ki a lényegből. A sorozat HBO GO-ra felkerült első két része egyelőre csak sejteti, hogy merre tart majd. Leginkább nem arra, amerre az első előzetesek alapján tippeltük. Mert ha ugye itt van egy negyvenes jenki, aki valami érthetetlen módon eljut a katolikus egyház csúcsára, no akkor biztosan kő kövön nem marad, Kétségtelen, hogy remekül szórakoztam volna azon is, de jelentem, nem éppen ez a helyzet. Lenny Belardo, azaz XIII. Piusz egyáltalán nem a Ferenc-féle irányvonalat követi, legalábbis ami a puritánságot és az „egy közülünk”-érzést illeti, sokkal inkább egy megközelíthetetlen, ködbe rejtőzködő csaknem isteni entitás. Akiről emberfia nem tudhatja, mi jár a fejében – stílusosan még a néző sem. Néhány ködös utalást kapunk csupán, de többnyire csak az intrika és a kétely egyértelmű, zajlanak a hatalmi játszmák, nettó a Kártyavár hangulatában, és közben mindent vastagon bevon a szimbolizmus.
Bevon – nem véletlen a szóhasználat, nekem ez a szimbolizmus olyan, mint a máz. Ragacsos, nincsen kedvem hozzányúlni. Ez ugyan ízlés kérdése, mégis, nézőként elvártam volna több harapnivalót már az elején is, nem elég csak a máz, ha nem valami ízesre öntik. Önmagukban nem adnak semmit az elvágólagos szépségű, vörös-arany színekben kontrasztosra fényelt képek, amelyben egy hibátlanra manikűrözött kéz megbűvöl egy kengurut – istenuccse megtörtént, bennem meg egy ezredmásodpercre az év legérthetetlenebb filmes produktuma, a Neon démon hangulata villant fel. – ilyen hegyet A visszatérőben koponyákból raktak ki, az is elég menő volt – de ha nem kapunk mellé tartalmat, könnyen öncélú formalizmusba fordulhat a végeredmény. Jöhet még a tartalom persze, ez még csak két rész volt, és van is izgalom ebben a sejtelmes hangulatban, de ami egyik nézőt felcsigázza, az egy másikat könnyedén felidegesítheti, ahogy valahol mindig gyanúsak azok a randipartnerek is, akik magukat titokzatosként aposztrofálják: a fene nagy titokzatosság mögé siratni valóan unalmas figurák bújnak, minthogy a titokzatosság lényege éppen az, hogy nem kell hirdetni.
A produkció egyébként zavarba ejtően profi. Most, hogy ezt leírtam, egyből lépjünk is túl a százszor megfutott körön, melyben arról bölcselkedünk, hogy bizony-bizony, a mozi és a televízió között mennyire nincsen már feltétlen minőségi különbség, és hogy az A-listás színészek is egyre gyakrabban tűnnek fel tévésorozatokban, személyükkel is erősítve ezt a tételmondatot. Az HBO ez ügyben is élen jár, a Westworld nem kisebb nevet igazolt, mint Anthony Hopkins, erre a trendre csatol rá Az ifjú pápa is, nem csupán azzal, hogy két nagy nevet is felvonultat – Jude Law oldalán Diane Keaton a női főszereplő –, sőt, a rendező Paolo Sorrentino személyében még egy harmadikat is, hanem már a puszta léptékkel is, amellyel a sorozat elkészítéséhez hozzáálltak. A széria olasz–francia–spanyol–angol–amerikai koprodukcióban készült, ami a gyakorlatban annyit tesz, hogy büdzsében is nemzetközi nagyságrendű a projekt – ez meg is mutatkozik a végeredményben, bár hozzá kell tenni, hogy a látványban erősen kiütközik Sorrentino stílusa: a szép még szebb, az elegáns még elegánsabb nála, sehol még egy légypiszok se, a csúfság eszköz vagy enyhe paródia tárgya.
Jude Law már a puszta fizimiskájával elég lenne a karakterhez, ám szerencsére nem éri be ezzel, szarkasztikus, jégből metszett herceg, Messiás-komplexusos pszichopata és kételyeitől szenvedő nyomorult egyszerre, és személyiségeinek feszültsége kiül az arcára, ahogy minden mozdulatának is jelentősége van, hogy ez Sorrentino formalizmusa-e, nem tudni, de még a lélegzetvétele is koreografált. Diane Keaton egyelőre nem lopja el a show-t, nem is dolga, és az összes többi színész is szinte csak tereptárgy, amelyekről Law tündöklése visszaverődhet. Drukkolok, hogy a sztori beérje ezt a tündöklést – kár lenne érte, ha a semmit játszaná ilyen átéléssel.
