1.
A mesék birodalmában aligha akad még egy olyan mese, mely akkor sem ér véget, ha a mesélő pontot tesz a végére. Antoine de Saint-Exupéry a pontokkal sem spórolt: három pontot tett a kis herceg történetének végére, így zárva le a mesét, és nyitva meg az utat a folytatása előtt:
„…írjátok meg nekem, hogy visszajött…”
Mese ez egyáltalán? Vagy talán prózában írt poétikus vallomás? Tündértánc? Angyali kitárulkozás? Valamiféle eredetmítosz, mely egyszerre dobogtatja meg gyermekek és gyermeki lelkükből táplálkozó felnőttek szívét? Vallástalan hittel élők lélekemelő bibliája? Isteni ihletéssel írt emberhimnusz? Ki tudja? Talán senki sem. Esetleg a kis herceg. Meg talán a róka.
Lényeges tudnunk, hogy mi ez a mese? Lényegtelen. Ebben biztosan igazunk van, és ezt maga az író erősíti meg: „Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.”
Könyvünkben megkíséreljük láthatóvá varázsolni a láthatatlant.
Megpróbáljuk megtoldani a teljességet, visszahozni a Földre a mese hősét, a kis herceget. Kísérletünkben azt próbáljuk bizonyítani és megmutatni, hogy a kis herceg itt maradt közöttünk. Hogy a kis hercegek itt élnek ezen a Földön. Itt vannak közöttünk, csak észre kell vennünk őket. Talán még arra is vállalkozhatunk, hogy igazoljuk: mindenkiben ott él egy kis herceg. Benned is, kedves Olvasóm, és bennem is, aki egész életét arra tette föl, hogy ébren tartsa a lelkében szunnyadó, szívében élő kis herceget. Meg arra, hogy bebizonyítsa önmagának, és minden barátjának, hogy ő maga a kis herceg. És egy kicsit a róka is.
Kezdődjék hát a mese!
Vagy talán így a helyesebb: folytatódjék a mese!
Kalandra föl, kis hercegek!
2.
– Apa, nem értem, hogy történhetett. Ott van fönn az égen ez a szürkés színű csillag, magányosan, elhagyatottan, fakó fényével is bevilágítja a végtelen sivatagot, és ez annyira lehangoló látvány. Odaveszett a róka, eltűnt a kígyó, és a rózsát sem látom. Nincsenek majomkenyérfák, nem látható a háromszínű, semmi kis virág, és működő vulkánok sincsenek. És ez mind semmi ahhoz képest, hogy a kis herceget sem látom, se égen, se földön. Kérlek, olvasd el újra a könyv utolsó oldalát!
Szentkúti Anti, elsőosztályos iskolás a hetedik születésnapjára kapta ajándékul A kis herceg című könyvet. Ezen a reggelen ágyban maradtak, hétvége volt, maradt idő a lustálkodásra. Falnak támasztott párnájához nyomta a hátát, lábát maga alá húzta, és úgy figyelt az apjára, mintha most kezdődne egy vadonatúj mese, egy sosem hallott történet. Szemei biztatón sugallták: na, gyerünk, apa, kezdd már el! Kezd újra a végéről!
– Rajtam ne múljon. Ha akarod, örömmel olvasom újra: „Számomra ez itt a világ legszebb és legszomorúbb tája. Ugyanaz a táj, mint az előző napon, de még egyszer lerajzoltam, hogy jól lássátok…”
Anti minden szóra figyelt, szinte itta az apja szavait. Nem először történt, hogy a meg nem értett mondatoknál vagy szavaknál azonnal belekérdezett. Most is ezt tette.
– Apa, miért mondja azt, hogy ez itt a világ legszebb és legszomorúbb tája? Szebbet is láttam már, szomorúbbat is.
Apja fölnézett a könyvből, Anti felé fordult, mintegy kilépett a meséből, úgy válaszolt neki.
– Te mondtad az imént, hogy a csillag fönt van az ismeretlen magasságban, magányosan és magára hagyottan.
Anti agyát nem akármilyen gyurmából készítették. Válaszolt is az apjának, vissza is kérdezett, éppúgy, ahogy azt egy apa az okosnak tartott fiától elvárja.
– Ez igaz, apa, de azt is mondtam, hogy így, nagy magányában is bevilágítja a végtelen sivatagot, és ez nagy dolog! Te mindig azt mondtad, hogy lámpással, ha nincs más, gyertyával vagy égő gyufával, de utat kell mutatni.
– Igazad van, ezt mondtam. Előbb keresni, gyufa lángja mellett, gyertyával vagy lámpással, és ha rátaláltunk, mindenkinek megmutatni, hogy lássák, íme, itt az út. Azután bárki eldöntheti, hogy rálép, elindul és végigjárja, vagy sem.
– Pontosan így beszéltél, ezt mondtad – bólintott Anti, miközben tovább nézegette a néhány vonalból álló rajzot.
– Tudod, miért szép és szomorú ez a táj? – kérdezte az apja, és közben hol a rajzot nézte, hol a gondolataiba feledkezett gyermekre sandított. Anti úgy kérdezett vissza, hogy le sem vette a szemét a képről.
– Talán a csillag fénye teszi oly széppé, nem?
Az apja akár kész választ is adhatott volna, végtére is úgy gondolta, megfejtette a rajz titkát, ehelyett azonban kérdéssel felelt a kérdésre.
– Talán. De mondd, Antikám, nem lehet, hogy önmagában is szépséges a táj, de a csillag még szebbé teszi?
Anti ekkor már nem is a táj szépsége, inkább a szomorúsága foglalkoztatta. Ez a komornak tűnő szomorúság valahogy nem illett a képbe, amit a rajzról alakított ki. Újra az apjához fordult.
– És mit gondolsz, apa, miért szomorú mégis? Mi az, ami a világ legszomorúbb tájává teszi?
– Én már sejtem, hogy miért, de kíváncsi vagyok, te mit gondolsz.
– Ezt még nem gondoltam végig. Illetve végiggondoltam, de az a legrosszabb, hogy gondolkodom, gondolkodom, és valahogy mégsem jutok a végére. Én is csak azt mondom, hogy talán azért, mert a kietlen sivatag önmagában is lehangoló látvány.
Az apának tetszett a válasz, de ahelyett, hogy helyeselte volna, újabb gondolatsort ébresztgetve válaszolt.
– Igen, a sivatagot csak úgy tudjuk elképzelni, hogy kietlen, csupa homok, élettelen, majdhogynem kihalt, homokdűnéket épít a vad szél, és persze a homokrengeteg csakis olyan szürke színű és semmitmondó lehet, mint amilyet a folyópartokról bányásznak, és malterkeveréshez használnak. Emlékezz csak rá: nemrégiben nézegettünk sivatagi felvételeket a számítógépemen, és nemegyszer csattantál föl a fotók láttán. Hú, de szép!… Jaj, de király!… És alig akartad elhinni, hogy a sivatag is képes szemet-lelket gyönyörködtetni.
– Ez tényleg így volt, apa. Bordó és barna, sárga és okker, tűzvörös és hófehér színek váltogatták egymást.
– És a megkövült lemezekből lett sivatag rózsái, meg a hatalmas kőszobrok? Mind-mind a természet munkája! Az aprócska homokot sodró szél volt a szobrász. Kőfalak és igazi virágok sorjáztak. Alig hittük, hogy a sivatagban ilyen természeti csodák pompáznak. Ezért mondjuk, hogy szépséges, fenséges, de elszomorító. Ráadásul a kis herceg is eltűnt. Ezért mondta a mesélő, Antoine bácsi is, hogy ez itt a világ legszebb és legszomorúbb tája.
– Akkor is, ha olyan színpompás, amilyennek mi láttuk a fotókon?
– Akkor is. Mert a mi szemünk a pompás parkokhoz, dús ligetekhez, lombos erdőkhöz és virágzó mezőkhöz szokott. Számunkra ezek adják a felüdülést, minket az efféle szépségek hatnak meg, bennünket az ilyen hangulatok tesznek boldoggá.
Anti a játszótérre gondolt, melyet üde zöld park övez, az olajzöld tujákra, az illatozó hársakra, a szikár kőrisekre, a virágokkal díszlő akácokra, a vastagtörzsű platánokra, a hófehér törzsű nyírekre és a tűleveleiket télen is őrző fenyőkre. A hűvös és esős őszre gondolt, a lombjukat vesztő fákra, a futkosás közben szétrugdalt avarpaplanra. Az is eszébe jutott, hogy akkor is szomorúan nézegette a sárgává és barnává lett, összesodródott leveleket, ha egészében elbűvölte az aranyló színekben gazdag ősz. Végül csak ennyit mondott és kérdezett:
– Ezt is értem, apa, egész más ez a vidék, de mitől lesz ez a sivatag a világ legszomorúbb tájává?
– Úgy vélem, az üressége miatt – válaszolta az apja. – Épp, mert minden, ami a mesében széppé, barátságossá és izgalmassá tette, odalett. Eltűnt. Semmi sem maradt meg abból, amiket az imént soroltál.
Anti gondolataiba merülve bámulta a végtelenül egyszerű rajzot. Egy elszürkült csillag az égen, alatta két egymásba futó vonal. Odafönt a fényét vesztett csillag, odalent a végtelen sivatag. Egy síkság és egy dombocska. Emlékezett rá, hogy az előző oldalon a csillag még aranyszínben ragyogott, a sivatag kékesszürke árnyalatban díszlett.
Fölvillant előtte az aranysárga ruhában pipiskedő kis herceg, mintegy röppenés előtti testtartásban, talán épp szökkenni készült. Ésszel fölfoghatatlan, de talán épp arra készült, hogy az égbe repül, föl, és még följebb, egész a fölötte ragyogó csillagra. Egymás sarkát taposták a gondolatai, és le nem vette a szemét a megszürkült csillagról. Egyre csak ezt a szomorú rajzot bámulta, végül csupán ennyit mondott:
– Ha a csillag is eltűnik, sosem vettük volna észe, hogy minden odaveszett.
– Egészen biztos, hogy nem. Épp a csillag megszürkült, éppen csak pislákoló fénye, az egyetlen megmaradt semmi kis fény tette láthatóvá a sivatagot. A csillogását vesztett csillag mutatta meg önnön magányosságát. Hogy végleg magára maradt. Semmi sincs már mesebeli kísérőiből. Minden és mindenki eltűnt a mindenségben.
3.
Anti elrévedezett apja válaszán, és szomorkás tekintettel bámulta a szürkévé lett, egykor ragyogó csillagot. Visszalapozott egyet, ahol épp eldől, mintegy égbe szökkenve az aranyruhás kis herceg, majd újra az utolsó oldalt nézte, elkomorult arccal, szomorú szemmel.
– És ahogy mondtad, még az aranyhajú kis herceg is eltűnt… – mondta, majd az apjára nézett. – Folytasd, kérlek!
Az apa észrevette, hogy Anti egészen máshol jár gondolatban. Talán a homokra borult, égig röppenő kis herceget keresi, talán a titok nyitját kutatja.
Így is történt. Anti minden gondolata a kis herceg körül forgott. Arra gondolt, Antoine bácsi cudarul elbánt velük. Úgy tüntette el a kis herceget, hogy közben mégis azt érzi az emberfia, hogy itt maradt vele. Hogy valahol itt jön-megy, itt kérdezget, itt, körülöttünk, talán épp a szobácskájában, az ágyán elheveredve. És közben kérdéseket sorakoztatott egymás mögé. Hogyan lehetséges az, hogy semmibe vész az angyalképű, aranyhajú, varázslatos gyermek? Hogyan történhet meg, hogy a szikrákat vető csillag szürkévé lesz? Hogy a színpompás homoksivatag kietlen tájjá válik? Mért van az, hogy egy varázslatos, szívbe ágyazódott mese ily szomorúan ér véget? Hogyan lehetne továbbálmodni ezt a tündérmesét? Hogyan lehetne visszahozni a csupa arany kis herceget? Lehet, hogy el sem tűnt? Lehet, hogy velünk marad, amíg csak élünk?
Nagy Bandó András: A kis herceg visszatért
Szamárfül Kiadó, 2014
