Párizs
Együtt léptem ki a földalatti villamos ajtaján egy nővel, akit igen ismerősnek találtam. Hollá – jutott eszembe, amikor a lépcsőn fölfelé lépegettünk, és a világosság egyre jobban elöntött bennünket -, ez az a csinos lábú, alt hangú ismeretlen, akit meg akartam három hónap előtt mintázni.
– Úgy látszik – jegyeztem meg, ahogy egymás mellett haladtunk a lépcsőn -, elvesztette a címemet.
Felém fordította a fejét, és jó figyelmesen szemügyre vett. Láttam, hogyan keresgél emlékezetének polcán, és hogyan emeli le egyik sarokból dobozomat, amelybe találkozásunk futó élményét dobta bele.
– Maga az a szobrász, ugye, aki margarinból szokta mintázni modelljeit?
– Nem én vagyok. Összetéveszt valami fűszeressel.
– Vagy úgy – nézett meg még egyszer mosolyogva. – A neve, ha jól tudom, Felszegi…
Közöttem vele, hogy boldoggá tesz, s ezen semmit sem változtat az a mellékes körülmény, hogy a nevemet csak részben találta el. Egy nyilvános telefonállomás előtt megálltunk, a nő engedélyt kért, és belépett a fülkébe, hogy valami fontos ügyét elintézze. Az élet színpadán a cselekmények jó részét manapság telefonon bonyolítják össze. Így szólalt meg az én színpadomon is egy közömbös telefon.
– Igen… igen… itt dr. Bajkó Júlia… Hogy van a betegünk?
Benéztem a fülkébe. A nő nyugodtan tartotta a kagylót a kezében. Hirtelen úgy éreztem, hogy lepottyantam valahonnan. Orvosnő!… Mindig úgy képzeltem, hogy az orvosnő nevetségesnek találja a férfi szerelmi bakugrásait, beleértve azokat az intellektuális erőfeszítéseket is, amelyeket a férfi szellemi téren fejt ki, hogy a nőt a maga szükségességéről meggyőzze. Az orvosnő, aki az egész dolog mulatságos biológiájával tisztában van, valahogy úgy nézi a felgyúlt hímet, mint valami berúgott állatot, aki a maga elhatározásától független dolgokat cselekszik. Hirtelen tele lettem alacsonyrendűségi kiütésekkel. Úgy állottam ott a fülke ajtajában, mint egy megszeppent házinyúl, és megadóan vártam, hogy a fehér köpenyes nőnemű tudós kilépjen a fülke ajtaján, és felboncoljon. Közben azonban olyant hallottam, ami praktikusabb irányba ragadta gondolataimat. Az orvosnő arról beszélt betegének hozzátartozójával, hogy a beteget néhány nap múlva nyugodtan útnak indíthatják. A kísérőnek nem kell hivatásos ápolónak lennie. Egyébként ő maga is utánanézhet a dolognak. A beszélgetésből megtudtam azt is, hogy a beteget Párizsba kell kísérni.
Az orvosnő kilépett a fülkéből, és én engedélyt kértem, hogy tovább kísérhessem. Útközben megkérdezte, hogy fenn tudom-e magam tartani szobrászi jövedelmemből. Megnyugtattam, hogy igen, de csak úgy, mint a fuldokló, aki mindig egy-egy szalmaszálnak köszönheti, hogy nem merült el. Művészetben ugyanis sok a vízbefúlt, ez a pálya termi a legtöbb hullát. Láttam, hogy szívesen hallgatja a könnyed és kissé dús levű beszédet, közöltem hát vele azt is, hogy ami engem illet, nem a magam jószántából vágtam neki ennek a hajótöréses pályának, beértem volna egy levelezői állással is a Fedőcserép és Alagcsőműveknél, de jött a nő, nagy n-nel, és én, akárcsak a Városligetben a forgó padlóról, a centrifugális mozgás alapszabályai szerint leröpültem addig mozdulatlan és zajtalan létem sebes korongjáról.
– Mire feltápászkodtam – mondottam -, a centrifugális erő elsodort bennünket egymástól. Most aztán itt lábatlankodom gazdátlanul, és hogy ne unatkozzam, néha szobrokat csinálok. Szívesen elkísérném Párizsba azt a beteget, akiről előbb a telefonfülkében beszélt.
– Vállalkoznék rá? – kérdezte barátságosan felém fordulva.
– Hogyne. Sohasem lehet tudni. Párizs minden tökfilkónak nyújt valami véletlent.
– És hogy állunk a megbízhatóságával?
– Nem tudom, ezt sohasem kérdezték még tőlem. Úgy rémlik, vannak dolgok, amikben elég becsületes tudok lenni. Hiszen tudja, ez is csak olyan nyújtható, gumiszerű valami. Ha papírokra gondol, van belőle egy kazal.
– Hozza el a papírjait. Itt a címem…
Megkért, hogy ne sértődjem meg, de végre is nem ismer engem.
Délután, a rendelőórák után felmentem hozzá, és bemutattam az okmányaimat. Tárgyilagos figyelemmel átnézte őket, aztán mosolyogva biccentett. – Rendben van… Egy hét múlva indulhatnak… – A hangja most nagyon barátságosra fordult. – És mi lesz a szoborral, melyet rólam akar készíteni?
Átvezetett a szalonjába, és leültetett. Sokáig beszélgettünk, helyesebben csak én beszéltem, ő behúzódott a kerevet sarkába, és kérdezett.
– Néha olyan az arca, mintha diagnózist akarna csinálni rólam – mondottam, és most, hogy betegkísérő állást kaptam, szóval valami határozottat, valami kitapinthatót, visszanyertem régi biztonságomat.
Barátságosan váltunk el, sok szerencsét kívánt, átadta a beteg címét, és másnapra kitűztük az utazás időpontját.
Fotó: Thinkstock
Az állomáson, amikor indultunk, egy fiúcska utánunk kiáltotta, vigyázz, nagyapa, hogy a sínen menjen a vonat. Te is vigyázz, kisöcsém, szólottam magamhoz boldogan, hogy a vonatod mindig a sínen haladjon. Tele voltam a Párizsba induló, üres zsebű kalandorok elszántságával és egy halk adag szentimentalizmussal. Párizs mégsem kiskutya, nem szégyen miatta izgulni. A nagy Párizst fogom látni, a mély Párizst, a füstös falakat, tele hirdetésekkel, a furcsa nevű kabarékat, napóleoni obeliszkeket, szellemes kalaposleányokat, a metrót és az utcákat, az olvasmányaimat és mindent. “A Luxembourg fái sóhajtottak a lámpafényben, és a levelekről nehéz esőcseppek hullottak a homokba. A ködből egy autóbusz vált ki, megvilágított útjelzővel: Faubourg-Saint-Antoine…” Valami könyvben olvastam, szó szerint emlékeztem rá, és a vonaton, amíg az eltávozó városokat nézegettem, hangosan elmondtam magamnak. Ez a két mondat nagyon életre vulkanizálta bennem Párizst. Úgy határoztam, hogy annyit zabálok Párizsból, amennyit csak lehet, teletömöm magam vele, minden gerezdről csipegetek, mint a szüretelő, amíg meg nem pukkadok. És általános mámorom mögött az agyam kiadós gyakorlati programot dolgozott ki Párizs teljes és maradéktalan elfogyasztására.
A betegnek, akit kísértem, valami egyensúlyi baja volt, nem tudott a lábán megállni, mert elvesztette nyomban az egyensúlyát. Hatvanéves, rokonszenves beteg volt, egész úton német közgazdasági híreket olvasott, és nem sok vizet zavart. Tolókocsiját feladtuk személypoggyásznak, mindössze annyi bajom volt vele, hogy nekem kellett az étkezőkocsiig és W. C.-ig támogatni. Párizsban várt ránk a szanatórium betegszállító kocsija, végigrohant velünk Párizson, aztán elkanyarodott Passy felé. Ott elbúcsúztam a betegtől, és megígértem neki, hogy visszautazásom előtt felkeresem.
A pénzzel, amelyet kaptam – egy kis tiszteletdíj és másodosztályú vasúti költség hazafelé -, visszatértem Párizsba. Esett, havazott és köd fátyolozta a várost. A cipőmbe befolyt a víz, sovány papírkofferem elázott. Kadarkutit hasztalan kezdtem volna keresni ebben a nagyvásárban, önállóan kellett hát nekivágnom az élvezeteknek és nagy párizsi élményeknek. Délután a Quartiére-ben kötöttem ki, és valami szerény külsejű szállodát kerestem. Az egyik hotel előtt, amelynek ötemeletes homlokzata emeletenként két-két ablakával olyan volt, mint egy felállított dominókő, azonkívül öreg is volt, kövér néger asszonyt láttam. A francia nyelvvel igen reménytelenül állottam. Tudtam, hogy vakmerő és engesztelhetetlen bűnben leledzem: a francia csodálatos és vad dolognak tartja, ha valaki rosszul beszéli a nyelvét. Úgy néz a rosszul hangsúlyozó idegenre, mint az olyan utolsó emberre, aki előkelő társaságban nagyot böfög. A Bogdán könyvkötészetében találtam egyszer egy francia társalgót, ebből illesztettem össze a magam számára valami mulatságos kis nyelvtant. A számat nemigen mertem eleinte kinyitni, s minthogy a szélsebes hadarások miatt a hozzám intézett szavakat sem értettem meg, gyakran kellett a fülemre mutatnom, hogy süket vagyok, s így aztán tagolva kiabálták a fülembe azt, amit meg akartam tudni. Tagolásnál mégis kibújnak a zsákból a szögek, muszáj kivonulni az összes szótagokkal, s minthogy így kicsaltam belőlük a teljes szöveget az összes megspórolt szótagokkal és betűkkel, könnyebben megértettem őket. Megesett, hogy még hónapok múlva is süketséghez kellett folyamodnom, hogy megértsek valami rekordsebességű mondatot.
A néger asszony a piszkos hotelecske előtt locsogott valakivel, nagyon jólelkűnek láttam, főképpen a kövérsége miatt, s minthogy abban reménykedtem, hogy ő is csak törve beszéli a francia nyelvet, megkérdeztem, hogy a szállodához tartozik-e. Ráhibáztam, a hotelhez tartozott, helyesebben a hotel őhozzá, minthogy férjével, a nyugalmazott gyarmati altiszttel együtt tulajdonosa volt a kopott és keskeny dominókőnek. Nyomban be is költöztem az egyik harmadik emeleti szobába, bár a tulajdonosnéról a második szó után kiderült, hogy otthonosan énekli a franciát. Bal oldali szomszédom egy fehér szakállú vidéki francia volt, lakásadónőm közölte azt is, hogy hetvennégy éves, és keleti nyelveket tanul az egyetemen. Vannak még optimisták – bólintottam elragadtatva. – Ez is Párizs. Jobb oldali szomszédnőmről is kaptam egy hosszú életrajzot, de csak annyit értettem belőle, s ezt is csak süketségemhez folyamodva, hogy valami fogászati laboratóriumban dolgozik, és mindig csak este jön haza. A tulajdonosné hasas, tehén mellű asszonyság volt, sok vihart látott, afrikait és európait vegyesen, sok szennyes fickóval lehetett dolga, de a nagyothallásom megindította. – Olyan fiatal, olyan csinos legény, és siket az istenadta – konferált be férjének, a gyarmati altisztnek, aki ferde gyanakvással pislogott rám. Rossignolnak, pacsirtának hívták. A fekete asszonyt zsíros bőrével és jóindulatú, széles orrával Madame Rossignolnak. Derék, öreg pacsirta volt, nem bántam meg, hogy keskeny kis disznóóljába kerültem, mert bár a szobámul szolgáló koromszagú, svábbogaras lyuknak volt néhány szépséghibája, és olcsónak sem volt túlságosan olcsó, a fekete pacsirta zsíros és langyos lelkével nemegyszer szolgált takaróul fagypont alá süllyedt magányomban. Jó volt hozzám, amennyire a párizsi viszonyok megengedték, apró szívességeket tett, ha nagyon összefáztam a hidegben, egy üveg forró vizet küldött fel lánykájával az ágyamba, és férje határozott rosszallása ellenére nemegyszer behívott a kapu alatti fülkéjébe, hogy kesztyűtlen, megfagyott ujjaimat megmelegítsem a kályha mellett.
Karácsoy Benő. Forrás: reggeliujsag.ro
Az utcákkal és épületekkel hamar végeztem. Rájöttem arra, hogy nem olyan részegítő érzés Párizs csatakjában céltalanul csavarogni. A szobrokat is megnéztem, ezek legalább felmelegítettek. Közben szépen elköltöttem az útiköltségemet is, ezúttal azonban mérsékelt beosztással, mint egy családos könyvelő. A hotelem mellett volt egy fűszerüzlet, sötét és alacsony odú, úgy élt benne a tulajdonosa, mint százlábú bogár a kőrakás alatt. Este hosszú kenyeret vásároltam tőle, a túlsó soron, kerek utcai kályhán vékony burgonyaszeletek sisteregtek az olajban, minden este megvettem a magam adagját, a kenyérrel, pomfrittes zacskóval és a friss esti lappal felkapaszkodtam a harmadik emeletre, és átadtam magam a magány és táplálkozás szertartásának. Lassan eszegettem a ropogós burgonyaszeletkéket, és nézegettem az újságot. A kisebb híreket már zavartalanul olvasgattam, de a művészi rovatban még úgy tévelyegtem, mint eltévedt kutya a nagyvásárban. Minden szembejövő szót megszagoltam, de egyikre sem ismertem rá. Lekushadt fejjel ténferegtem még egy darabig a sorok között, aztán eldobtam az újságot, és eloltottam a lámpát. Ócska, remegő ház volt a szálloda, éjszaka minden szóváltás, csámcsogás, nedves pelenkában kapálózó gyereksírás átszivárgott a falakon. A teherkocsik megrázták, a vízvezeték vize hosszan karattyolt kilyukadt csöveiben. A hetvennégy éves francia nyelvész forró lábvizet vett, és hangosan társalgott valami távoli hozzátartozójával, akit drága fülesbagolyomnak szólított. Jobb oldali szomszédnőm harisnyáit, ingét mosta, vagy ruháját alakította. Szobáját vékony ajtó választotta el az enyémtől, amelynek kétujjnyi alsó nyitásán glaszékesztyűnek, fodormentának, pirított kenyérnek, fogcseppnek és valami lelki nyugtalanságnak a szaga áradt be hozzám. Hallottam a cérna, a fésű, a papucs, a hálóing és a takaró hangját, sőt néhányszor a nő terhes lélegzetvételét is. Szőke, gondoltan, az állán kis pattanások vannak, a pillái egy kicsit világosabbak a kelleténél, de azért csinos, mint a legtöbb francia lány, és természetesen szörnyen takarékos. Hetenként egyszer, szombaton este korábban érkezett haza a fogászati laboratóriumból, megmosakodott, és pokrócot akasztott az elválasztó ajtóra, hangfogónak. Éjfél felé aztán valaki lábujjhegyen távozott a szobájából, és a sötét folyosón nekiment az öreg, vaspántos ládának. Ismeretlen szomszédnőm a látogató távozása után, nyilván rendszeretetből, leszedte a pokrócot az ajtóról, teát főzött, aztán lefeküdt és kettőt ásított. Ez a kettős ásítás volt a jeladás, hogy a napnak vége, teste és lelke elvégezte aznapi feladatait, jöhet az álom és a csendes emésztés. És elkattant a lámpa gombja, az ajtó alatt eltűnt a kétujjnyi fényvonal, én is átadhattam magam a jól megérdemelt megsemmisülésnek.
Fotó: Thinkstock
Betegem könnyebb operáción esett keresztül, az orvos megengedte, hogy hetenként kétszer-háromszor kivigyem tolókocsiján az utcára. A tolatásért rendes tiszteletdíjat kaptam, és aznap mindig vajat is vettem százlábú fűszeresemnél a hosszú és ösztövér kenyérrúd mellé. Néha egy-egy bisztróba is benéztem, ahol bort és halat raktak elém. A francia nyelv vetkőződni kezd előttem, állapítottam meg örömmel a bisztróban és az utcákon folytatott alkalmi társalgásaim során. Kigombolta ékszeres, uszályos ruháját, amely olyan hozzáférhetetlen márkinőnek mutatta. Látni véltem már testének meghitt, otthonos körvonalait is, amikor merész látomásaimat hirtelen megzavarta valami csekélység. Ez a csekélység a pacsirtáné asszonyság legkisebb gyereke volt, a tizenkét éves Pompone. Egy délután benyitottam a fülkéjükbe, és megkértem a gyereket, hogy szóljon az anyjának, tegyen új körtét a lámpámba, mert a régi kiégett. A kis mulatt lány figyelemre sem méltatott, fejét fel sem emelve a könyvből, azt mondta nekem:
– Maintenant maman ne veut pas étre génée.
Tízszer is elmondtam magamnak ezt a mondatot, ahogy lassan lesétáltam a Szajna felé. Az anyja nem óhajtja, hogy zavarják. A kis mulatt lány önkéntelenül is azt a mondatot használta, mint XIV. Lajos, amikor megunt kedvesének kiüzente, hogy le roi ne veut pas éue géné… A kislánynak már ez volt az anyanyelve, és nekem egy rakás invenció és még nagyobb rakás nyelvtan kellett volna hozzá, hogy ezzel a könnyedséggel és magától értetődő eleganciával tudjam kifejezni. Akkor tudtam meg, ebből a mondatocskából, hogy a márkinő sohasem lesz az enyém…
Mire kitavaszodott, és Párizs néhány díjtalan szépséget nyújthatott volna nekem, a gyenge táplálkozástól úgy eltompult az érdeklődésem, hogy egy kis füstölt disznóhúsért és babfőzelékért odaadtam volna a milói Vénuszt s ráadásul a Mona Lisa mosolyát is. A betegemet délvidékre küldték, s így ez a kereseti lehetőségem is bedugult. Egy sötét és koromszagú szállodai lyuknak voltam a foglya, s ha lementem az utcára, csak azért tettem, mert valami garasos véletlenben reménykedtem. A remények sohasem hagytak el, makacsul székeltek bennem, mint féreg az almában, s arcom ettől a konok reménykedéstől az elégedettség sugarait bocsátotta szét magából. Nem mondom, hogy Párizsban mindent rendben találtam; Párizsban is megterem a csalán, saját szememmel láttam, éspedig szép számmal. De a növénytan ezúttal nem érdekelt, nem azért jöttem, hogy a haszontalan dolgokat kigyomláljam. A francia nyelv ellen tanúsított vad tudatlanságom ellenére néhány barátságos ismeretséget kötöttem bennszülött franciákkal. A kis Pompone-nal is lassanként beszélgetési viszonyba keveredtem. Azzal puhítottam meg, hogy mulatságos szavakat mondogattam neki magyarul, amiket aztán ő francia hangjátékokkal viszonzott. Mitpalatty a kispalatty? Pitypalatty! Ezen tele szájjal tudott nevetni. Mindennap elmondtam neki, s ha elfeledkeztem róla, figyelmeztetett.
– Qu’est-ce qu’il y a avec Pitipalati?
Meg kellett mutatnom neki a szobraimat, alaposan szemügyre vette őket, s aztán kijelentette, hogy egészen derék ember vagyok, s ezt sürgősen közölni fogja apjával is, aki éppen ellenkező véleménnyel van rólam.
– Monsieur Pitipalati – szaladt egyszer utánam lábujjhegyen -, jöjjön csak. De hamar, hamar…
Becipelt a kapu alatti fülkébe, és felszólított, hogy egyem meg a levesét, mert az apja azt ígérte neki, hogy elveri, ha két perc múlva nem lesz üres a tányérja.
– Pardon, mademoiselle – feleltem zordonan -, én nem szeretem a levest.
– Lehetetlen – kiáltotta a kis Pompone, és erőszakosan lehúzott a székre -, a felnőtt emberek szeretik a levest.
– Pardon – kezdtem megint a tiltakozást, de nem jutottam tovább.
– Gyorsan, gyorsan – sürgetett a kis kölyök. A kanalat bemerítette a levesbe, és sietve bedugta a számba.
Engedtem kérleléseinek, és a levest jóízűen felkanalaztam. Még ma is azt hiszem, hogy becsapott a kis ravasz, s az egész haditervet azért eszelte ki, hogy napok óta üres gyomromba egy kis meleg táplálékot csempésszen. Alaposan összebarátkoztunk, amiben mulatságos rajzaimnak is volt valami részük, úgyhogy rövid idő múlva már a leckéit is nekem mondta fel. S amikor egyszer két napig Párizs környékén csavarogtam, Rossignolné szuszogva csikorgott fel utánam a lépcsőn.
– Pompone-nak fáj a torka – adta tudtomra -, és folyton várta magát. Nem akar ágyban maradni.
Intett, hogy kövessem. Lementem a beteghez, és ettől kezdve elválhatatlanul összebarátkoztunk. Amikor felgyógyult, valahonnan agyagot szereztem, és hozzákezdtem kis mulatt fejének, vékony nyakának, kedves mosolyának a megmintázásához…
A fűszerest, akitől hórihorgas kenyereimet szoktam vásárolni, vasárnaponként az unokahúga helyettesítette. A fűszeres misére ment, és nem akarta, hogy a kiszolgálás fennakadást szenvedjen. A lány nem volt szép, de úgy láttam, Párizsban be kell érnem kevésbé szép nők társaságával is. A francia nő az idegent rendszerint piszkosnak és ostobának képzeli, aki amellett valószínűleg bőrbetegségeket is terjeszt, és egy őrizetlen pillanatban elvágja a nők nyakát. Egy darabig nyilván ennek az álláspontnak a sáncai mögül nézegetett engem is a fűszeres unokahúga. Nehezen bár, de sikerült megértetnem vele, hogy semmi bőrbajban nem szenvedek, és nyakvágó kést sem hordok magamnál. Hosszabb társalgást csak vasárnap folytathattunk, amíg nagybátyja misén volt. – Szép a keze – ilyeneket mondtam neki eleinte nyelvtani gyakorlat céljából. – És milyen rút ma az idő. – Nem merészkedtem ki tőmondataim kapuján, nehogy valami bővített mondat tekervényeibe tévedjek, és tudományom elmerüljön a degeszben. A tőmondatokba sok egyénit sűrítettem, amit abból láttam, hogy a lány mosolyogva nyújtotta át a szikár kenyérrudat, és hogylétem felől kérdezősködött. Ahogy közelebbről szemügyre vettem, úgy láttam, hogy szépsége kimerítette a csúnyaság minden alkotó elemét. Mégis tartottam vele a barátságot, mert napjaim piszkos, de feneketlen állóvizében valamilyen szalmaszálat képviselt. A barátságunknak azonban hamar vége szakadt, mert egy vasárnap, amíg a lány a lakásban matatott, és rám bízta néhány percig az üzletet, az üvegbura alól kiszedtem valami ócska süteményt, és éppen akkor raktam a számba, amikor a fűszeres hazaérkezett a miséről. Patália lett a dologból, nem tudtam kifizetni, a lány sírt, és szemrehányásokkal halmozott el, én meg felajánlottam, hogy ledolgozom a süteményt, felsúrolom az üzletet, mindent megteszek, de nem fogadták el lovagi szolgálataimat, készpénzhez ragaszkodtak. Féltem, nehogy néger lakásadónőm is értesüljön a dologról, és elveszítse irántam bizalmát. Elvittem hát nekik zálogba egy szobromat. Egy kicsit támolyogtam már az éhségtől, amikor a Luxembourg-kertben megállottam. Tavaszi esőcseppek hulltak a fákról. Ott állottam a fűszeres, nagy Párizs közepén, és éhségnél egyebet nem éreztem.
Otthon a kis Pompone türelmetlenül várt rám. Az iskolában elhencegett a barátnőinek, hogy szobor készül róla, és én napokig nem néztem be hozzájuk. Fölpislogott rám, és azt kérdezte, hogy beteg vagyok-e. Nem tudom, mit láthatott rajtam a kis csokoládé, nagyon elkomolyodott, lassan megfogta a kezem, és halkan azt mondta:
– Monsieur Pitipalati, nem szereti már a kis Pompone-t?
Fölemeltem, és homlokon csókoltam. Ez a sovány kis gyermek volt az egyetlen élőlény, aki megajándékozott az érdeklődésével. Hálásan belemosolyogtam szomorúságra hajló szemeibe. Átfogta a fejem, és magához szorított.
– Levele érkezett, Monsieur Pitipalati – jutott aztán eszébe, és a fiókból kihúzott egy levelet.
A pesti szőke lánytól jött, akinek megígértem, hogy életjelt fogok adni magamról. Az életjelre hosszú és ostoba kis levélkék érkeztek, amelyekben igen sok szó esett az érzelmekről. Egyik hétről a másikra toltam a választ, végül úgy oldottam meg a dolgot, hogy az Annához írott leveleimet küldtem el neki, amelyeket Pesten a főpostán visszakaptam. Ezeket a leveleket érthetetlenül magammal hoztam Párizsba. Háború alatt hallottam, hogy menekülő nők ezüst evőeszközeik és prémjeik helyett tavalyi szalmakalapjukat és bádogedényeiket kapták fel és vitték magukkal. Ilyen értelmetlenül hoztam én is magammal az Annához írott leveleimet. Kivettem egyet borítékjából, új borítékot címeztem, és elküldtem a szőke lánynak. Érzelmekről, magányról, vágyról volt benne szó, úgy találtam, hogy végeredményben mindegy, hogy ki kapja meg.
Munka után néztem, egy otthoni fickó elcipelt egy autógyárba, hogy ott majd akad hely a számomra is; hosszú emberkígyó ácsorgott a felvételi iroda előtt. A gyár a nagy emberkígyó felét bekapta, s minthogy bendője egy időre tele volt, a kígyó másik felét velem együtt elzavarták. – Disznó dolog – pöktek az emberek. Sok kicserzett, fáradt pofa volt köztünk, de a legfáradtabbak azok voltak, akik otthon valami politikába keveredtek, és a kormányzat pörölye akkorát csapott közéjük, hogy idáig freccsentek jobbról is, balról is. A sivár kis emberi perpatvarok során, amelyben mindenik fél a népek boldogításáért döngette keshedt mellkasát, még egyetlen népboldogító sem született meg. Ötletek igen, rogyásig, el is illantak rossz szagúan, mint a kámfor. De a nagy öklelődés tovább folyik az illanó kámforért, a múló ötletekért, olyan szent dühvel és annyi kegyetlenséggel, mintha a düh és kegyetlenség egyeden eszköz volna ahhoz, hogy a népeknek általános, egyenlő és elronthatatlan örömet szállítsanak.
Többször ácsorogtam felvételi irodák előtt, s a kígyófarknak mindig abba a felébe osztott be a sorsom, amelyből az éhes gyárak nem akartak már bekapni. Abbahagytam a kísérleteket, és rávetettem magam a kis Pompone szobrára. Egy délután egy fekete alak állított be, a kis mulatt lány Puknak nevezte, unokaöccse volt Rossignolnénak. Pompone kézen fogta, odavezette a félig kész agyagszoborhoz, leemelte róla a vizes rongyot, és mély pukedlit csinált.
– Látod, Puk, ez én vagyok.
Puk úr gépkocsivezető volt egy Párizs környéki gyárban, nem volt még alkalma a szobrászat alapfogalmaival összeismerkedni. A kis Pompone kedvesen elfecsegte neki, hogy a szobrot ki fogom állítani, ha készen lesz, és hogy nagyon mulatságos ember vagyok. Aztán hozzám fordult, és felszólított, hogy adjam elő nyelvészeti mókáimat, a pitipálátit meg a többit, amiken olyan remekeket lehet mulatni.
A gépkocsivezető bizalmatlanul pislogott rám oldalról.
– A barátod elmehetne fogpiszkálónak – mondotta Pompone-nak. – Nem lehet valami híres szobrász.
Pompone nem hagyta magát, és engem sem hagyott.
– Nem értesz hozzá, Puk bácsi. Monsieur Pitipalati különb ember, mint te.
A vita hevében kitudódott, hogy Puk úr ismer néhány kőfaragót, ott dolgoztak a szomszédságában, a Blancard-cégnél, mindeniknek nagyobb a hasa, mint nekem. Mert a Blancard-cég elég jól megfizette a munkát. – Rám férne egy kis könnyű kereset – mondottam én is -, csüngök a levegőben, mint a harangnyelv. – A gépkocsivezető megint rám pislogott. Úgy látszik, tűrhető látványnak talált, mert cigarettával kínált. Megkérdezte, hogy honnan jövök. Azután szedte a sátorfáját, és anélkül hogy lekezelt volna, felült a teherkocsijára, és elrobogott. Néhány nap múlva aztán megint beállított.
– Írd fel – sercintette oda futtában-, Blancard Fréres, Vincennes. Rue St. Mande 17. Mondd a portásnak, hogy én küldtelek.
Így jutottam a Blancard Fréres-hez. A Blancard-cég művészi elemeket szállított a párizsi kispolgároknak. Nagy keblű hölgyeket is gyártott meg munkabíró herkuleseket bődohányú megrendelőknek. A nagy keblű kőhölgyek és barom izmú herkulesek tudomást sem véve a változott társadalmi viszonyokról és nyolcórai munkaidőről, ókori fatalizmussal tartották oda vállukat és hátukat cukorbajos háziurak erkélyeinek és kapuboltíveinek. Párizs még szerette egy kicsit a mitológiát. A cég gyártott egyebet is, templomi frízeket és szökőkutakhoz való tritonokat is, engem azonban egy kis bemutatkozó próba után a herkules osztályhoz osztottak be, ahol dagadó izmokat és meztelen hátsó részeket kellett a kőből kikalapálnom. Segédmunkás voltam, naponta nyolc órán át kalapáltam a haszontalan fenekeket. Fehér voltam megint, mint molnár koromban, csakhogy most párizsi kőpor harmatozta be sovány pofacsontjaimat és államat. És szombaton, amikor megfizettek egyheti kalapálásomért, Puk úr már ott állt a hátam megett, és a pénzt szépen átürítette tenyeremből a maga markába. A sógora, az öreg pacsirta bízta meg, hogy kifosszon, a szállodai bér miatt.
A munkát hatkor végeztük, aki nem lakott a környéken, futólépésben igyekezett a pályaudvarra, hogy idejében a városba érjen, és kivehesse részét a lét mindennapi örömeiből, az asszonyok házsártos patáliáiból, a fél liter borból és valami kis mozi édes bűzéből. Semmi értelme nem volt annak, hogy ide-oda utazgassak mindennap Vincennes és Párizs között, mintha valami komoly gyökerem volna Párizsban, gyerek, kis nő vagy éves lakás. Semmi értelme nem volt annak, hogy megtartottam Madame Rossignolné elöregedett butikjában a lakásomat. Egy kis beosztással gyűjthettem volna, mint ezek a takarékos francia hangyák, kis pénzeszacskóvá gömbölyödhettem volna. De az ég megóvott tőle, hogy pénzeszacskóvá hízzam. A szobámat megtartottam, mert nem akartam feladni azt a légnemű és túlságosan is elvont pozíciómat, hogy párizsi lakos vagyok.
Fotó: Thinkstock
Esténként jó fáradtan érkeztem haza, jólesett végignyúlni a rossz és tisztátalan ágyon. Abból a sok nagyszerűségből, amelyet Párizs távolból s a könyveken keresztül ígért az epekedőknek, nem sokat szürcsöltem. Egy kőfaragóműhely és egy sötét zugszálloda közötti görbe vonalon bonyolódott le párizsi életem, s mondhatom: élvezetek szempontjából ez igen gyönge forgalmat jelentett. A pénzek, amiket a haszontalan fenekekért kaptam, nyomtalanul eltűntek a Rossignolné zsebében. Tizenegy órakor már rendszerint lecsavartam a lámpát, és csajkámat odatartottam az álom kondérjához, mint ahogy rabok nyújtják csajkájukat a mindennapi köménymagos levesért. Sovány kis edényembe lassan csörgedezett az álom. A szomszéd szobában is elhangzott a két ásítás, pontosan és figyelmeztetően, akárcsak egy kakukkos óra. Zeneileg úgy értelmeztem őket, hogy az egyik a test, a másik a lélek ásítása volt. Jeladás volt a számomra is, hogy magamra csukhatom szemhéjam redőnyét, s visszavonulhatok homályos boltomba, mint öreg zálogházas, fantasztikus álomtárgyaim közé…
Tavasz elején történt, hogy egy este hiába vártam a második ásításra. Megszoktam már, hiányzott, vártam egy darabig, aztán megkocogtattam az elválasztó ajtót. – Bocsásson meg – mondottam -, megfeledkezett a második ásításról. Remélem, nincs valami baja… A válasz késett, de mégis megérkezett. Hogy nem érti, miről van szó. Minthogy a hangja nem volt visszautasító, amennyire szókészletem megengedte, elmagyaráztam neki a dolgot. Megnyugtatott, hogy semmi baja nincs, és nem tudta, hogy kakukkos órának használom. Egyben megígérte, hogy máskor betartja a pontos menetrendet. Az első eszmecserét újabbak követték, bemutatkoztunk egymásnak az elzárt ajtón keresztül, később már személyesebb természetű közlések is következtek, és társalgásunkat egyre barátságosabb jó éjszakátok fejezték be. Az éjszakában, elválasztva egymástól, ismeretlenül, bizalmas dolgokat mondottunk egymásnak elmúlt életünkről és terveinkről. A kis Pompone-t ő is szerette, látta a készülő szobrot, és elmondta, hogy neki is van egy ismerőse, aki gipsz-Napóleonokat gyárt, és igen szép üzleteket bonyolít le. – Engem – szólottam egy halom nyelvtani hibában elbotolva – főképpen az állatok érdekelnek, mert az embereken nem találok semmi szobrászolni valót. Az emberekről lenyírtak nullásgéppel minden szépet és megörökíteni valót…
A kis Pompone szobrán dolgoztam éppen, amikor bejött Rossignolné, és nagyon felhevültnek látszott. Elmondta, hogy a szomszédnőmnek heves jelenete volt a vőlegényével, azzal a parókás úrral, aki szombat esténként meg szokta látogatni. A paróka és a papagáj hasonlítanak egy kicsit a franciában, és így nem tudtam, hogyan kerül a papagáj a mártásba. Bejött az öreg Rossignol is, és azt mondta, hogy kidobja a nőt, nem akar károsodni. Az ilyen szerelmes kacsák nem törődnek a háziúrral, beszedik a pasztillákat, aztán az ember rájuk törheti az ajtót. És ki fizeti meg az asztalosmunkát?
Csörgedezve és dohogva vonult ki a keskeny udvarra, ferde irányból lövellve rám gyanakvó pillantását. Aznap későn vetődtem haza. Az elválasztó ajtó alatt még láttam a keskeny csíkot, megkoppantottam az ajtót, és megkérdeztem a nőtől, hogy jól érzi-e magát. A hangján elmúlt zokogások mélységét éreztem, s nem volt nehéz kitalálni, hogy e bánatos mélység a papagájos, illetőleg amint másnap megtudtam, parókás úrral állott okozati kapcsolatban. Szóba hoztam a szerelmet, és mogyoróhéjban előadtam az Annával való esetemet, mintegy annak igazolásául, hogy az ember mindent kihever, de leginkább a szerelmet. Erre újra elfogta a zokogás, én meg átnyúltam a keskeny ajtónyíláson, és csitítgatni kezdtem, természetesen csak hangtanilag. Megkértem, hogy diktálja fel nekem az illető úr címét, hátha csak valami félreértést kell kiküszöbölni.
Másnap felkerestem az illető urat. Bőrügynöksége volt, és nem papagájt, hanem parókát viselt. Néhány vonással felvázoltam az eset körvonalait, és arra kértem, gondolja jól meg a dolgot, ne tegye a lányt szerencsétlenné.
– Hehehe – felelte a parókás feldühödve -, micsoda zsarolási kísérletek ezek? Ha nem megy, telefonálok a rendőrségnek.
Megnyugtattam, hogy nem pénzdologról van szó. Mindössze csak arról, hogy el kéne mennie Lisette-hez. Hátha csak valami félreértés forog fenn.
– Mi önnek egy éjszaka? – vetettem fel a költői kérdést. – Menjen el még egyszer hozzá, hazudjon neki valamit, ajándékozza neki ezt az éjszakát…
Én tudom, magyaráztam meg neki, főképpen néhány kézmozdulattal és mosollyal, hogy mi férfiak, virágról virágra járunk, mint a kutyák – comme les chiens -, mert a tudomány úgy döntött rólunk, hogy a férfi nem érheti be egy életen át egyetlen nővel, de azért vannak esetek, amikor nagylelkűeknek kell lennünk…
Bőrügynököm voyons, voyons[12] kiáltásokkal szivarra gyújtott. – Eszerint maga az az alak, akivel Lisette a hátam mögött disznólkodott. – A hűtlenséget nevezte így, s egyben értésemre adta, hogy piszkos idegennek tart, és nem engedi magát megfejni. Ha nem pucolok, azonnal átad a rendőrségnek. És már nyúlt is a telefonkagyló után.
– Ronda kis alak maga – mondottam. – Örvendenie kéne, hogy vannak még könnyek, amelyek magáért hullanak. De magáról, úgy látom, lekopott a bőrfesték.
Egy könnyed mozdulattal lesimítottam a parókát a fejéről, és kiléptem az ajtón. Utánam rohant, és tele torokból ordítani kezdte, hogy fogják meg, fogják meg! A nyavalyás pondró rám csődítette volna az utcát, ha át nem váltok harmadik sebességre, és fel nem ugrom egy autóbuszra. Boldogságmentő akcióm így mondott csütörtököt, és így mondtam le egyszer s mindenkorra hasonló apostoli cselekedetekről. Mellesleg a lány sem örvendett túlságosan annak, hogy ilyen messzemenően beledugtam az orromat az ügyükbe.
A Blancard Fréres-től a májusi bérmozgalmak után szó nélkül kivágtak. Naponként eljártam egy délutáni lap kiadóhivatala elé, állást kínáló hirdetéseket olvasni. Néha várnom kellett, amíg kiakasztják a lapot. Nagy csoport ácsorgott mindig az aszfalton, egy rakás kiégett ember, akik nemigen hittek már semmiben és senkiben, de várták, hogy az élet szerződés értelmében kiossza nekik azt a minimumot, ami felfordulás ellen szükséges. Sötét salak voltunk, beborítottuk az úttestet, s csak arra voltunk jók, hogy eltüntessük a gödröket, és megjavítsuk a forgalmat. A kiadóhivatal szomszédságában kis kávéházacska rossz kávé és silány italok szagát lehelte. A kirakatban mókus alakú ember üldögélt délutánonként, egy csomó napilap és folyóirat között, félig lehunyt szemekkel. Úgy szunyókált az újságdombon napihírek és versek hamuja alatt, mint zsarátnok. Néha megpiszkálta valaki, és akkor újra élni kezdett.
– Ide hallgasson – szólt rám egy délután -, ez a dolog ezzel az ácsorgással engem a régi Konstantinápoly kutyáira emlékeztet. Falkákban jártak, megrohanták a piszkos koncokat, és mielőtt megdöglöttek volna, megrühesedtek.
Megkérdeztem, hogy volt-e Konstantinápolyban. Mutatóujjával kört írt le a levegőben.
– Körüljárta a földet?
– Igen. És ha tapasztalataimra kíváncsi, örömmel szolgálok velük. A tetűk egyformán csípnek Kalkuttában is, Hobokenben is. De nézze csak, mit ácsorog maga itt, minek várja, hogy a telehasúak valami ronda koncot dobjanak ki az utcára. Fizesse ki az aperitifemet, és adok magának egy tippet.
– Téves kapcsolás – vontam a vállam, és kifordítottam a zsebemet.
– Sajnálom. Ingyen nem dolgozom. Állásközvetítő vagyok – közölte.
– Nem hiszek magának – világosítottam fel. – Tegnap láttam, hogy verset olvasott.
– A verseket szeretem – bólintott elmélázva. – Magának mi a véleménye a versekről? Különben, minek tagadjam, nem érdekel a véleménye. Öt órára egy nővel van találkozóm, és nem tudok meglógni innen. Tényleg nem tudja kifizetni ezt a löttyöt?
– Nem.
– Akkor hát mindegy. Ide hallgasson. Hallott már valamit a kutyasétáltatásról? Új iparág. Még nem feküdtek rá. Tegyen közzé egy hirdetést, hogy kiváló kutyapedagógus ebek sétáltatását vállalja… A viszontlátásra, fiatal barátom… Ami pedig a verseket illeti… nos… hallgassa meg, hogyan csinál őszt néhány barna o betű: Le violon de l’automne blesse mon coeur d’une langueur monotone…
Mialatt megfordultam, két polgári rendőr állott meg az asztala előtt, és mint régi jó ismerőst üdvözölték. Előre, tanár úr, biztatta az egyik kedélyesen. És hármasban szépen elindultak a rendőrprefektúra felé.
Néhányszor belebotlottam ilyen oszlásnak indult hullákba, olykor, mint most is, lehajoltam, hogy megnézzem őket. Általános szepszisben patkoltak el, csak a dögbogarak késtek meg, hogy elássák őket.
Szomszédnőm ezen az éjszakán elmulasztotta mind a két ásítást. Reggel Madame Rossignol hiába dörömbölt az ajtaján. Magamra kaptam a ruhámat, és egyesült erővel benyomtuk az öreg ajtót. Ismeretlen barátnőm akkor már mozdulatlanul feküdt az ágyán, beszüntette deficites üzemét, az Élethez címzett táplálék-beszerzési és feldolgozási vállalatát. Ragacsos vér vette körül, s a szívéből barna nyelű konyhakés állott ki. Az arca természetesen egészen más volt, mint amilyennek elképzeltem. Rossignolné óbégatott, a szomszédok izgatottan kiáltoztak, és heves érdeklődéssel hallgatták a halál szerelmi előzményeit. Párizst szerfölött érdekli még a szerelem. Csak a gyarmati altiszt nem mutatott semmi kíváncsiságot, őt a benyomott ajtózár érdekelte, és csendesen káromkodott. Künn esett, az ázott esernyők fekete kígyókat csurgattak a padlóra. Néztem ismeretlen barátnőm fanyar hulláját, körülötte a szürke párizsi reggelt, piszkos árnyékaival, a rozoga szállodai szobát, az asztalon a púderpamacsot, a földön a két kusza harisnyát, aztán megint a lányra tévedt a pillantásom, Lisette-re, aki az ajtórésen át több éjszakámat bánatosan átzokogta, néztem ezt a sivár párizsi közhelyet, ezt a jól ismert zugszállodai tájképet a nőről, szállodáról és halálról, és mindent összegezve úgy találtam, hogy émelyítően ostoba világba kerültem. Nem – gondoltam -, a barna nyelű konyhakés sehogy sem illik ismeretlen barátnőm szívébe. A szívet nem szabad bántani, és legkevésbé konyhakéssel.
Minthogy nem volt egyéb dolgom, elmentem a temetésére is. A kis Pompone is ott volt, és sovány, csokoládébarna kezét megrémülve rejtette el a tenyerembe, amikor a fakoporsón sötéten dörömböltek a göröngyök.
– Monsieur Pitipalati – súgta remegő szájjal. – Ugye, én sokáig fogok még élni?
Megszorítottam a kezét, és biztatóan mosolyogtam rá.
– Kétszáz évig, kis Pompone…
Akkor nem sejtettem, hogy rövidesen az ő temetésére is eljövök.
Karácsony Benő: Napos oldal
