Fehér ruhás emberek, nyakukban vagy karjukon piros kendővel, óvárosi utcácskákon rohannak végig, a nyomukban bikapaták csattognak a macskakövön. Aligha van olyan ember a világon, aki ne hallott volna a navarrai spanyol város, Pamplona hírhedt bikafuttatásiról. Az emberek és az állatok olykor véres fogócskáját kilenc egymást követő napon át rendezik meg, a város védőszentje, Szent Fermín tiszteletére tartott megafieszta részeként. Bár az ünnepségsorozat közel ezer éves múltra tekint vissza, világhírű csak a huszadik század első felében lett, nem kis mértékben a spanyol kultúráért, és a bikaviadalokért rajongó amerikai író, Ernest Hemingway, és 1926-ban írt regénye, a „Fiesta – a nap is felkel” miatt.
Magának Szent Fermínnek, akiért az egész felhajtás van, valójában nem sok köze volt a bikákhoz: egy Pamplonában élő római szenátor fiaként született 272 körül, és egészen fiatalon az új vallás, a kereszténység felé fordult. A mai Franciaország területén szentelték pappá, majd szülővárosának első püspöke lett. Mivel azonban ő sem lehetett próféta a saját hazájában, visszatért Galliába, ahol 303 környékén egy Jupiter hívő nemes lefejeztette. A kereszténység térhódításával kultusza folyamatosan erősödött a következő évszázadokban: mártírhalála miatt szentté avatták. Szent Fermín relikviáit 1196-ban szállították Pamplonába, a város azóta ünnepli minden év júliusában védőszentjét.
A fieszta képe sokat változott az évszázadok során, jelenleg nem kevesebb, mint kilenc napon át tart. A Chupinazo nevű nyitány során, július 6-án délben egy tűzijáték-rakétát lőnek fel a városháza erkélyéről, a főtéren várakozó százezrek üdvrivalgása közepette. Később a városvezetés végigkeringőzik az utcákon a Szent Fermín kápolnáig. A fesztivál zárásáig, vagyis július 14. éjfélig minden nap maskarás felvonulásokat tartanak, tűzijátékokat rendeznek, a buli rendszerint csak hajnalban ér véget. Azoknak azonban, akik részt vennének egy bikafuttatáson, nem árt korán ágyba bújni, másnap reggel ugyanis tiszta fejre, és kipihent izmokra lesz szükségük.
Fotó: Europress/AFP/Ander Gillenea
A fieszta minden reggelén, nyolc órakor, hat, egyenként legalább fél tonna súlyú bikát engednek szabadon az aréna felé vezető, 850 méteres úton, hogy a legbátrabbakat a palánkok között üldözve fussanak a küzdőtérig. A bikafuttatás hagyományának egészen hétköznapi gyökerei vannak: a bikaviadalokra tenyésztett állatokat rend szerint a városközponttól távol eső, folyóparti karámokban tartották, innen kellett őket, lehetőleg minél gyorsabban az arénába hajtani. Mivel néhány állat, a városiak rémületére évről-évre elcsatangolt, elkezdték ideiglenes deszkafalakkal elválasztani a bikák útját a keresztutcáktól. A pálya már készen állt, nem kellett sok időnek eltelnie, hogy a hajtók felhívására megjelenjenek a környékbeli macsók, akik vállalták, hogy bikákkal együtt futnak az arénáig. Nem veszélytelen küldetés: a bikafuttatás eddig 15 halálos áldozatot követelt, mióta 1925-ban elkezdtek erről statisztikát vezetni – legutóbb, 2009-ben vesztette életét egy fiatal férfi – és évente 200-300 sérülést regisztrálnak. A részvételi feltételek nem túl szigorúak: ha valaki színjózan, és vállalja, hogy a bikákkal egy irányba fog futni, illetve nem ingerli az állatokat, már indulhat is, saját felelősségére. A futást sikeresen teljesítőkre, és lelkes közönségükre aztán bort, és vizet zúdítnak az erkélyekről, a bikákkal pedig matadorok végeznek az esti viadalon.
A Szent Fermín évszázadokon át szimpla helyi ünnepnek számított, de Hemingway fesztiválon játszódó regényének hatására elkezdtek áramlani a turisták Pamplonába. A háromszázezres városba, idén nem kevesebb, mint egymillió vendégre számítanak összesen a kilenc nap alatt.
