ELSŐ FEJEZET
1.
– Uraim! A késemért jöttem!
– Hol hagyta?
– Valami matrózban.
– Milyen kés volt?
– Acél. Keskeny penge, kissé hajlott. Nem látta?
– Várjunk. . . Csak lassan, kérem. . . Milyen volt a nyele?
– Kagyló.
– Hány részből?
– Egy darabból készült.
– Akkor nincs baj. Megvan a kés!
– Hol?
– A hátamban.
– Köszönöm…
– Kérem… A csapos mesélte, hogy milyen szép kés van bennem. Egy darab húszcentis kagyló ritkaság.
– Forduljon meg, kérem, hogy kivegyem…
– Kitartás! A kocsmáros azt mondta, hogy amíg nem hoz orvost, hagyjam bent a kést, mert különben elvérzek. A kocsmáros ért ehhez, mert itt már öltek orvost is. Régi étterem.
– De én sietek, kérem! És mit tudja az ember, hogy mikor jön az orvos? Kés nélkül mégsem mehetek éjjel haza.
– Az orvos itt lakik a közelben, és a kocsmáros triciklin ment érte. Ha szurkált uram, hát viselje a következményeket.
– Hohó! Azért, mert magába szúrnak egy kést, még nincs joga hozzá, hogy megtartsa. Ez önbíráskodás! Hála Istennek, van még jog a világon.
– Nem is jogra hivatkoztam, hanem orvostudományra. A kocsmáros szerint az a recept, hogy bent maradjon a kés. Orvosi rendelet!
– Az orvos rendelkezzék a saját holmijával, a kés az én műszerem!
– Hm… nehéz ügy…
– Tudja mit? Nekem is van szívem, segítek a bajon. Kiveszem magából a késemet, és beteszek helyette egy másikat. Az is megteszi, amíg a mentő jön.
– Jól van. Csak ne legyén kisebb a kés, hogy jól elzárja a sebet, mert az egészség mindennél fontosabb, és recept az recept, hiába…
– Nyugodt lehet. Egy nagy konyhakést nyomok be helyette.
– Akkor rendben van.
– Forduljon… meg… hopp!… így…
– Most nyomja bele a másikat!… Gyorsan!
– Ez itt a polcon épp jó lesz, habár csak fanyelű.
– Benne van?
– Fenét!… Hiszen alig vérzik a sebe. Itt, a csont mellett állt meg a penge, a porcok között. . . A mindenségit, kicsorbult a hegye!
– Nyomta volna a húsba, maga kezdő!
– Várjon! Ráteszek egy vizes kendőt. . . A szvetter egész jól leszorítja. . .
– Higgye el végre, hogy kés kell bele! A vendéglős tudja. Itt naponta ölnek. Tegye be a kést. Mi az magának?
– Nem értek hozzá. Bicskázásért vállalom a felelősséget, de műtétért nem! Kérje meg erre a szívességre valamelyik matrózt. Majd csak magukhoz térnek.
– Jó, hogy említi! Uram! Maga leütötte tizenkét hajósomat.
– Az egyikre ráesett a likőrös állvány, arról nem tehetek.
– Az volt az első fűtő!
– Mit tudja ezt egy likőrös állvány?
– És ott fekszik a hajópincér. Hol lehet most pincért találni? A Honolulu-Star reggel indul, és se fűtő, se pincér, mert maga leütötte őket!
– Abban igazam volt. Hozzám vágtak egy korsót, és az ilyen magatartás sért.
– Egyik sem vágta magához a korsót. Ezek ártatlanok.
– Hát ki tette?
– Én.
– Szerencséje, hogy haláltusáját vívja, különben most fejbe ütném… Jó napot.
– Várjon!
– Nincs időm. Sietek!
– Nézze meg, hogy nem kell-e kés a sebbe. Az ilyen szúrást nem szabad elhanyagolni. Lehet, hogy befelé vérzik.
– Onnan nem szúrhatták meg. Csak várjon az orvosra, az majd segít magán, ha lehet. Ha nem, akkor nyugodjék békével.
– Ajánlom magamat…
– Sajnálom, hogy ilyen gyenge legénységet toborzott…
– Halló! Fiatalember! Elkísérem. Volna egy ötletem, amivel pénzt kereshet.
– Rendben van.
– Várjon! Hej, csapos! Ha jön a kocsmáros, mondd, hogy elmentem járni egyet ide a közelbe. Ne féljen semmit, ha baj van, kést teszek a sebbe! Vigyázok… No, jöjjön!
2.
– Sebesülésem miatt óvatosnak kell lennem. Merre akar menni?
– Nem tudom. Se pénzem, se dolgom.
– Maradjunk a közelben, az orvos miatt. `Ejnye, nem kérdeztem a vendéglőst, hogy pipázhatok-e ilyen súlyos állapotban. Megkockáztassam?
– Nyugodtan. Mi lehet belőle?
– Semmi?
– A világon semmi. Legfeljebb meghal. Az meg úgyis előfordulhat.
– Teljesen igaz. Hát ide hallgasson. Én vagyok a Honolulu-Star szállásmestere.
– Hogy hívják magát?
– Fülig Jimmy…
– Miért van ilyen hülye neve?
– Mert szeretek nevetni, és valaki rám fogta, hogy olyankor fülig húzom a számat.
– Csakugyan tejfölös képű alak. Jókora, csontos emberben ritkaság. Hány éves?
– Huszonnégy. . .
– Vakarcs.
– A családja.
– Ért a hajóhoz?
– Hülyéket kérdez. . . Byrd kapitánnyal kétszer voltam expedíción, suhanckoromban.
– Milyen írása van?
– Folyó. Csak a nagybetűt nem mindet ismerem. Egy szállásmestertől tanultam írni!
– Hülye!
– Az igaz! De a szállásmesterben ritka az okos.
– Miféle okmányai vannak?!
– Ezt kikérem magamnak!
– Szóval semmilyen írása sincs?
– Rendőrségtől van!
– Az jó.
– Nahát, akkor nincs semmi baj! Valparaisóban kaptam egy írást a kapitánytól, hogy mindennap jelentkezni kell a felügyelő úrnál, és két óra után nem mehetek az utcára.
– Az nem jó!
– Nekem mondja? Azért jöttem el Valparaisóból.
– Benne van a hajóskönyvben?
– Ezt visszautasítom.
– Törölték?
– És ha igen! Mi közöm hozzájuk? Ismer engem könyv nélkül minden hajósa a világnak!
– Én is attól félek. Akar dolgozni?
– Nem.
– Miért?
– Elvesztettem a meggyőződésemet.
– És ez mitől jön?
– Tavaly Nápolyban loptam egy kockás felöltőt, és azóta úgy érzem, hogy úrnak születtem. Elhatároztam, hogy többé nem dolgozom.
– Azelőtt dolgozott?
– Nem. De hiányzott az elhatározás.
– Nézze… nekem hajópincér és fűtő kell, különben kirúgnak, és nincs munkám.
– Nem baj. Azt együtt csinálhatjuk! Én értek hozzá.
– Fogja be a száját. . . Itt Nort Szuezben sem fűtőt nem találok hajnalig. Akkor indul a Honolulu-Star tovább. Az idényben vagyunk. Hát ide hallgasson: itt van nálam a fűtő és a pincér papírja. Álljon be helyettük. Maga ellátná kettőnek a munkáját. Ritkán láttam ilyen erős bivalyt.
– Hízelgéssel nem megy semmire!
– De talán mással. Két ember fizetése innen Tahitiig valóságos kis vagyon. Maga megkeresheti az egészet egyedül. . . Fél napot fűtene, felet kiszolgálna. Senki sem tudná, hogy a fűtő és a pincér egy személy.
– És mikor aludnék?
– Hát, amikor megérkeztünk Tahitibe. Há sokat mondok; öt hét az egész. Odáig két ember fizetését kapná. Na, jön?… Nézze, már készülődnek.
– Rendben van! Elfogadom!
– Éjjel Wilson Hutchins amerikai fűtő, nappal José Pombio spanyol pincér! Ezt jegyezze meg! Tud spanyolul?
– Néhány előétel nevét, de azzal úgy-ahogy megértetem magamat.
– Hol tanult meg előételnyelven beszélni?
– Barcelonában működtem egy étterem kirakatában mint transzparens, hosszú ideig.
– Az micsoda?
– A kirakatban ültem, hurkák és lepények között, időnként bólogattam, a hasamra mutattam, és végül következett egy vigyor, amitől kigyulladt néhány villanykörte a gyomromon.
– Jó állás.
– Csak ész kell hozzá, és úri megjelenés. Mosolyogni meg remekül tudok! Attól van a nevem: Fülig Jimmy!
– Tehát?
– Beállunk mind a hárman. José Pompio, Wilson Hutchins és Fülig Jimmy! És máris követte a társát, aki egy haldoklótól igazán meglepő fürgeséggel sietett a dokkok felé.
3.
Fülig Jimmy talpig világfi volt. Külsejére, modorára igen sokat adott, szerette a muzsikát, állandóan látogatta a filmszínházakat, és savanyúcukorkákat hordott magánál, mint a jótársaságbeli urak. Feltűnő ismertetőjele volt, hogy szeretett mosakodni, amit senki sem értett.
Szikár, vállas alakjához nem illett a kamaszosan sima arc, amely azonban csontos és széles volt, középen egy jókora szájjal és hatalmas fogakkal. Örökös vigyora nemegyszer tévedésbe ejtette azokat, akik kissé könnyelműen a külsejük után ítélik meg embertársaikat, és ezért a vigyorgó Jimmyt felületesen kezelték vagy kicsúfolták.
Az ilyen emberek, felépülésük után, sokat gondolkodtak a látszat megtévesztő benyomásairól, és elhatározták, hogy a jövőben senkiről sem vonnak le következtetéseket alapos tájékozódás híján.
Különös ismeretsége a szállásmesterrel úgy kezdődött, hogy Fülig Jimmy a Port Said-i Elintéző nevű vendéglőben a vacsoráját fogyasztotta, és egy kis füzetkét olvasott. Szokása szerint aránylag úri külsővel tette ezt, ami nem vonatkozik gombhíjas, sárga kabátjára, tépett gyapjúingére, valamint harisnyáira sem. Az utóbbiakra már csak azért sem vonatkozhat, mert az egyiket négy év előtt Brüsszelben hagyta. Azonban a felső zsebéből egy selyem zsebkendő csücske kandikált ki, és a nyakából egy kifogástalan, finom mívű kerékpáráttételen nyeles pápaszem, úgynevezett “lornyon” függött, amit csak igen előkelő és idős úrihölgyek viselnek. Egyik kezével evett, a másikkal a lornyont tartotta, és a korsónak támasztott könyvet olvasta, ami figyelemre méltó teljesítmény, ha tekintetbe vesszük, hogy Fülig Jimmynek kitűnő szeme volt; viszont a lornyon üvege erősen nagyított. De az ember néha kénytelen kisebb-nagyobb áldozatot hozni az úri látszat kedvéért.
Közben az Elintézőben tartózkodó húsz-egynéhány matróz már jó tíz perce verekedett. De Fülig Jimmy csak akkor figyelt fel, amikor egy korsó a feje mellett tört szét a falon. Ekkor felállt, és erősen nagyító üvegein át körülnézve, hűvös figyelemre méltatta a társaságot.
– A fejemre igen kényes vagyok, uraim – mondta pedáns szigorral -, tehát az ilyen ingerkedést lehetőleg mellőzzük.
Még be sem fejezte korholását, amikor a második korsó repült feléje úgy, hogy a vállát súrolta.
– A verekedésnek ezennel vége! – jelentette ki határozottan.
A többit tudjuk. . . Fülig Jimmy elkezdte kidobálni a verekedőket. Mire befejezte a nagytakarítást, vagy húsz ember feküdt ájultan szerteszét, és csak a Tahitibe készülő Honolulu-Star nevű luxushajó legényei tizenkét főnyi csoporttal képviseltették magukat aznap a Port Suezi közkórházban. (Közöttük José Pombio spanyol pincér és Wilson Hutchins amerikai fűtő.)
Ezek után kifizette a vacsoráját, leemelte az ájult kormányost a könyvéről, és elment. Csak a kése miatt jött ismét vissza, amikor is találkozott a szállásmesterrel.
És este már munkába állt egy hajón, két ember helyett, de dupla fizetésért.
Boldog volt. Ismét dolgozott!
Így jár, aki verekszik.
4.
A Honolulu-Star New York kikötőjéből indult Gibaraltáron és a Szuezi-csatornán át San Franciscóba, India és a csendes-óceáni szigetek érintésével. A világ leghosszabb járatú luxushajója volt, szeszélyes milliomosok, világhírű filmsztárok és elkényeztetett hamiskártyások igényéinek megfelelő berendezéssel.
A szalonban előkelő, finom emberek unatkoztak naphosszat, kisebb csoportokban. A vacsorákat csodás estélyi ruhák és ékszerek felvonulása tette ünnepélyessé. Szertartásos vidámság, udvarias barátkozás, megjegyzések időről, tengerészeti szakkérdésekről, a gépekről, a hajózásról és mindenféléről, amihez nem is konyítottak; ez jelentette a társas életet.
A bárban halk, finom dzsessz, pezsgő, hollandi ginevre és angol whisky. Egy-egy durvább egyéniségű milliomos, az indiai ültetvényesek közül, olykor mulat, ami abból áll, hogy dalszövegeket ordít, és egy pezsgősvödörrel a fején vezényli a zenekart. Ezt a többiek megszólják. És kissé irigylik.
Aztán elérik a Vörös-tengert, ahol a kisebb flörtök s nagyobb szabású tengeribetegségek poétikus időszaka következik.
José, a pincér mindenkihez szolgálatkész, tréfás, és különös kézügyességével
szeret tüntetni. Sajnos olykor mérsékelt jószerencsével. A zsonglőrök rossz szelleme üldözi. Előfordul, hogy valamelyik hölgyre mosolyog, és mintegy oda sem nézve, könnyedén tölti a teát, de közben, hogy, hogy nem, a forró vízsugár egy idős úr kopasz fejére ömlik. Ebből nagy botrány lesz, és néhányan a spanyol pincér azonnali távozását követelik a kapitánytól. De a családapák minden tekintélyüket latba vetve pártfogásukba veszik, mert a gyerekek sokat mulatnak azon, hogy Fülig Jimmy leönti az utasokat. És mi az, amit nem tesz meg egy szülő a gyermekéért?
Ezzel szemben lenn a kazánházban Wilson Hutchins (az amerikai fűtő) olykor állva aludt, mint a lovak, és amikor felriadt, meleg húsokat húzott elő a belső zsebéből. Mire elérték a Bab el Mandeb-szorost már képes volt enni is álmában.
A főgépész félt tőle, mert azt hitte, hogy megszállott. Egy arab fűtő végét akarta vetni ennek az állapotnak, és beledöfött Hutchinsba a lapáttal, de ezt nem fogja tenni többé, mert azóta olyan az orra, mint egy különleges formájú burgonya.
Így álltak a dolgok Adennál. Aden után fenn az étteremben José, a pincér aluszékonysága tűnt fel. A főgépész a kazánház lépcsőfeljárójánál állva hallotta, amikor az első tiszt jelentette a kapitánynak, hogy José pincér folyton álmos.
A gépész erre szerényen megjegyezte, hogy Wilson Hutchins, az egyik fűtő is állandóan alszik, és úgy véli, hogy valahol egy cecelégy lehet a hajón, amely ezeket a szórványos álomkóreseteket okozza.
A kapitány szerint a gépész hülye volt a pálinkaivástól, ami elég kézenfekvő feltevésnek látszott ahhoz, hogy a tiszt is elfogadja.
Mr. Irving, a hajó legkülönösebb utasa őszintén szívébe zárta Josét, a sorsüldözött zsonglőrt és álomkórgyanús pincért. Mr. Irving nem lehetett idősebb húszévesnél, de annyinak sem 1átszott. Szmokingban úgy hatott, mint valami leány. Szép, gömbölyű szemöldöke, csodálkozó, nagy fekete szeme, szabályos, finom arca meghatóan kisfiús volt. Alig beszélt, olyankor is halkan, udvariasan szólt, és nem érintkezett senkivel, leszámítva az első közös étkezés szokványos bemutatkozását.
Csakis Mr. Gould társaságában mutatkozott a hajón. Ezt a Gouldot szívből gyűlölték az utasok. Kövér, óriási, ősz ember volt, és mindenki úgy érezte, hogy zsarnokoskodik a bájos fiatalember felett. Pedig oly csendes, oly szomorúan előkelő volt ez az ifjú, mint aki papnak készül, vagy mély gyászban van.
Penang előtt furcsa esete volt vele Josénak. A kikötőből egy maláj óriás jött a fedélzetre. Bilincset tört, szöget evett és izmait játszatta néhány fillérért.
Hatalmas izmai voltak. Később a japán dzsiu-dzsicu birkózás fogásait mutatta be a matrózoknak. José ott szaladgált fel-le a lépcsőkön, frissítővel, tortával, de valamelyik rosszul kiszámított, nagy ívű, kecses mozdulata révén a sétafedélzetről pontosan az erőművész fejére pottyant egy habos torta.
A maláj hörögve kaparta magáról a csokoládés habot, csattogtatta hatalmas fogait, és végül lovagias mosollyal fojtva el dühét, közölte, hogy Josét szétmorzsolná, ha nem lenne tekintettel az előkelő környezetre.
A spanyol pincér igen erélyes hangon többféle előétel nevét kiáltotta oda a bennszülöttnek, amitől az érthetően felbőszült.
– M Bisung! Glonga! Bon-Bon! – hörögte a maláj.
– Omlette. . . la Sevilla! – üvöltötte José.
– Sihungi! Mizonga dzur bsefár!
– Olla potrida! – idézte a pincér transzparens korából, és lerohant. Ott állt lihegve a maláj előtt, és az utasok, boldogan a sok egyhangúság után, mindenfelől összecsődültek.
Fenn a korlátnál állt Mr. Irving, szokott szomorúságával, és lenézett unott, közömbös arccal. A maláj megvillogtatta fehér fogait. Ismét mosolygott.
– Mit ez akar gyenge fehér. . . Én megenni őt. . .
– Hát csak fogj hozzá – mondta José.
– Ön nem ütni! Hindu önvédelem. . . Te üss oda teljes erődből. Én csak kivédeni.
– Az nem lesz jó… – szabadkozott José.
– Te ütni! Fogás biztos, gyors, úgysem találni.
– Hát jó. Mehet?
– Mehet.
Fülig Jimmy kíváncsi volt a fogásra. Biztos dzsiu-dzsicu.
– Na, ütni! – sürgette a maláj. – Lesz meglepetés!
Csakugyan nagy meglepetést okozott. Mert hogy valaki egyetlen pofontól valóságos szaltót csináljon, négy utast és több kisasztal málnaszörpöt felborítson, az igazán meglepő. A maláj orrán, száján, fülén dőlt a vér, és a jobb szemétől a szája széléig felrepedt a bőre. Így pihegett kissé elterülve, miközben a négy utas állandóan sürgette, hogy keljen fel róluk.
Ezalatt José aludt egy keveset. Állva. Mint egy idős paripa. A maláj ordítva ugrott fel.
– Nem számít! Te lenni balkezes! Én várni ütés jobbról.
José vállat vont.
– Nem lehet minden pofon mellé egy forgalmi rendőrt állítani.
– Ütni agyon… téged!
Nekirohant. José kissé hátrált, mert a maláj ragadt a málnaszörptől, és a pincér féltette a szép, aranygombos ruháját. Gyorsan elhelyezett egy horogütést, hogy az első támadó hevet lefékezze. Aztán kibújt egy balkezes egyenes alatt, és könnyedén felütötte a bennszülött állát.
Ekkor egy rúgás érte.
Szabálytalan, pimasz, sportszerűtlen rúgás. Fülig Jimmyt elöntötte az indulat, és szörnyűt kiáltott:
– Insalada fritte… la Escorreal!
Ettől mindenkiben meghűlt a vér. Tisztában voltak vele, hogy az ókori mór hódítóktól származó esküvést hallották, amelyet spanyol ifjak csak olyankor hangoztatnak, ha élethalál-küzdelemre szánják magukat.
És ugrott!
Könyökhajlásba kapta a maláj nyakát, és a dereka mellé szorította. A bennszülött bivalyszerű, fekete nyakizmai kidagadtak az erőfeszítéstől, és… És ekkor Fülig Jimmy véletlenül felpillantott a sétafedélzetre. Amit látott, attól kis híján elengedte a malájt meglepetésében.
Mr. Irving, a korlátra könyökölve, odavágott feléje a szeme sarkából biztatóan, pajtásosan, mintha azt mondaná, hogy: “Rajta! Tanítsd meg!”
José egyet csavart a nyakon, egyet emelt térdével a gyomron, amitől a bennszülött messze repült és akkorát zuhant, roppant testének teljes hosszában, hogy a hajó beleremegett.
Valamennyi szemlélő önkéntelen tapsba tört ki. A malájt, mint ledöfött bikát az arénából, a lábainál fogva kihurcolták a porondról.
José, mint egy fáradt hegedűművész, könnyed mosollyal hajlongott, szorongatta a saját kezét, csókokat hintett, de véletlenül nekihátrált a büfének, amely állványostól felborult, és a társaság felét lefröcskölte jeges italokkal.
…Csengő, vidám, kellemes kacagás hangzott a magasból. Mindenki felnézett. Mr. Irving nevetett a korlátnál. De ekkor megjelent a nevelő roppant alakja, és a tiszta gyerekhang nyomban elhalt. A fiatalember komoran, előkelően távozott.
– Őrült alak ez a pincér, de férfi – jegyezte meg a kapitány. És a körszakállas, vörös képű szállásmester felé fordult. – Tudja maga, hogy milyen keménykezű fiú ez?
– Én tudom – felelte szomorúan a szállásmester, de erről nem mondott bővebbet.
