Kultúra

Kaktuszfallosz, kaktuszherék, gonosz tevék

Kortárs francia sztáríró ma a Matiné. Lanzarote szigetén Michel Houllebecq járt. Mi is megyünk utána. Az alábbi idézetben föltűnik két telt német lány. Hogy mi lesz velük utóbb, ahhoz a könyvet is kézbe kell venni.

Lanzarote nyaralóhelyként nemigen vehetné fel a harcot Korfuval és Ibizával a crazy techno afternoons szegmensében, de nyilvánvaló okokból még kevésbé lenne alkalmas a zöldturizmus kielégítésére. Csak egyetlen esélye marad: a kulturális turizmus – ezt a nyugdíjas tanárok és a hozzájuk hasonló korosabb népek űzik szívesen. Ha egy spanyol szigeten nem találunk sok éjszakai mulatóhelyet, akkor legalább régi romokat szeretnénk nézegetni (barokk kolostort, középkori erődítményt, stb.). Sajnos Lanzarote-on ezt a sok szép régi dolgot 1730 és 1732 között földig rombolta egy hatalmas erejű földrengéssorozat és vulkánkitörés. Tehát a kulturális turizmusnak is annyi.

A sziget gyöngécske ütőkártyáit számba véve egyáltalán nem meglepő, hogy Lanzarote-ot főleg az angolszász nyugdíjasok gyanús társasága látogatja, és persze fantomszerű norvég turisták (akiknek valószínűleg az az egyetlen létalapjuk, hogy igazolják a legendát, amely szerint állítólag valaki látta, hogy egyesek januárban is fürödtek a tengerben). De tényleg, mire nem képesek a norvégok? Áttetszőek, mint a medúza: ha kiteszik őket a napra, szinte azonnal elpusztulnak. Az 1950-es években felfedezték maguknak Lanzarote-ot, majd elhagyták a szigetet, mert szertelenül délre feküdt a vágyaiktól – ahogy André Breton mondta volna jobb napjain. A sziget lakói ellágyultan emlékeznek rájuk, legalábbis erről tanúskodnak az elnéptelenedett vendéglők ajtajai mellett található, norvég nyelvű étlapok, melyek az idő múlásával megfakultak. A továbbiakban viszont kár is szót vesztegetni a norvégokra.

Nem így áll a helyzet az angolokkal, sem az angolok nyaralási szokásaiból fakadó általános kérdésekkel. Ilyenek fel sem merülnek a németekkel (ők mindenütt ott vannak, ahol süt a nap), még kevésbé az olaszokkal kapcsolatban (ők mindenütt ott vannak, ahol jó seggeket találnak), a franciákról meg inkább ne is beszéljünk! A közepes vagy magas jövedelmű európaiak közül furcsa módon mintha csak az angolok hiányoznának az átlag-nyaralóhelyekről. Ám egy elmélyült, alapos, megbízható eszközökre támaszkodó kutatás lehetővé teszi, hogy megismerkedjünk nyaralási szokásaikkal: egységes kolóniákba tömörülve szívesen tartanak olyan kevéssé valószerű szigetek felé, amelyek nem szerepelnek egy hétköznapi európai utazási katalógusban – ez lehet Málta, Madeira, vagy, esetünkben, Lanzarote. A helyszínre érve azután rekonstruálják életmódjuk legfontosabb elemeit. Ha megkérdezik őket, mi ösztönözte a helyszínválasztást, már-már a tautológia határát súroló, kitérő válaszokat adnak: „Azért jövök ide, mert már tavaly is itt voltam.” Jól látható, hogy az angolt nem holmi heves felfedezővágy mozgatja. És tényleg, a terepen felmérhetjük, hogy nem érdekli őt sem az építészet, sem a táj, sem bármi más. Egy rövid strandlátogatás után már kora este ott találjuk az asztalnál, előtte furcsa aperitif. Abból a tényből, hogy angolt találunk ott, semmilyen következtetést nem vonhatunk le egy hely érdekességéről, szépségéről, turisztikai potenciáljáról. Az angol kizárólag azért megy egy nyaralóhelyre, mert biztos benne, hogy ott más angolokkal fog találkozni. Ennyiben homlokegyenest különbözik a franciától, e felfuvalkodott lénytől, aki olyannyira el van telve önmagától, hogy elviselhetetlen számára a puszta gondolat, hogy külföldön egy honfitársával találkozzék. Ebből a szempontból Lanzarote olyan célpont, amit nyugodtan ajánlhatunk a francia turistáknak, legfőképpen pedig a francia hermetikus költőknek, akik számtalan szép versnek adhatnának itt életet, például ilyeneknek:

 

Árnyék,

Árnyék árnyéka

Nyomok egy sziklán.

 

Vagy, Guillevic-re jobban hajazó stílusban:

 

Kavics,

Kis kavicsom,

Lélegzel.


Duane Hanson: Turisták II (szobor, 1988.)

Miután lerendeztem a francia hermetikus költő problémáját, áttérhetek a francia átlagturista esetére. Ha megfosztják őt kedves Guide du Routard-jától, félő, hogy Lanzarote-on a mélységes unalom összes jelét produkálni fogja. Ezt az angol nem érezné olyan nagy csapásnak, de a francia, ez a felfuvalkodott lény egyben türelmetlen és léha is. Igaz, hogy ő ötölte ki a szomorú hírnévre szert tett Guide du Routard-t, de egy boldogabb korban tökéletességre fejlesztette a Michelin Útikönyvet is, amely a maga ügyes csillag-rendszerével a helyszínek szórakoztatási potenciáljára alapozva először tette lehetővé a földgolyó szabályos négyzetrácsokra szabdalását.

Márpedig Lanzarote kevés turisztikai látványossággal büszkélkedhet: összesen kettővel. Az egyik, a „Kaktuszkert” Guatziától nem sokkal északra található. Undorító formájuk alapján kiválogatott kaktuszokat rendezgettek el itt a vulkáni kövekkel kirakott sétányok mentén. A húsos, szúrós kaktuszok tökéletesen szimbolizálják a növényi élet lealjasodását – erre nem is érdemes több szót vesztegetni. A „Kaktuszkert” ráadásul nem is valami nagy, én, ha egyedül vagyok, fél óra alatt letudtam volna az egész kirándulást, de a csoportos látogatást választottam, és egy bajuszos belga fickó igencsak lelassította a tempót. Akkor akadtam össze vele, mikor mozdulatlanná dermedve meredt egy vaskos, ibolyaszínbe játszó, fallosz alakú példányra, amelyet nagyon művésziesen két kisebb kaktusz közé plántáltak, melyek akár a heréket is ábrázolhatták volna. A belga fószer tökéletes elmélyültsége nagy hatással volt rám: itt valóban egy különös jelenséggel találkozhattunk, de végül is nem ez volt az egyetlen. Más példányok hópihét, alvó embert, vagy füles kancsót idéztek. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy miután a kaktuszok tökéletesen adaptálódnak kétségbeejtő természeti környezetükhöz, egy minden kényszertől mentes morfológiai létezésben lesz részük. Teljes magányban növekednek, és egyáltalán nem kell alkalmazkodniuk holmi növényi fejlődési kötelezettségekhez. Az amúgy is kevés ragadozó rögtön az elején elveszíti a bátorságát a rengeteg tüske miatt. A kaktuszok a szelekciós nyomás hiányában rengeteg röhejes alakzatot hozhatnak létre, amelyek el tudják szórakoztatni a turistákat. A férfi nemi szerv imitációja például mindig eléri a hatását az olasz nőknél, de ennél némileg többről volt szó a belgának kinéző bajuszos fickó esetében, akin a valódi elragadtatás összes jelét fel lehetett fedezni.

Lanzarote másik turisztikai látványossága ennél jóval nagyobb kiterjedésű, és egyben az utazás csúcspontját jelenti: a vulkáni kitörések epicentruma körül elterülő Parque Nacional de Timanfaya. Ne legyenek illúzióink a kifejezés hallatán: szinte biztos, hogy a rezervátum tizenkét négyzetkilométeres területén a nemzeti park felé tartó néhány tevét leszámítva nem találkozunk eleven állattal. A szálló bérelt minibuszában a bajuszos fickó mellé kerültem. Néhány kilométer után egy tökéletesen egyenes útra fordultunk, amely egy sziklakövekkel borított tájon vezetett keresztül. A fényképezésre kijelölt első helyszín valamivel a park bejárata előtt volt. Éles körvonalú, fekete sziklákkal borított síkság terült a lábunk előtt körülbelül egy kilométer hosszan, nem volt azon egyetlen szál növény, egyetlen rovar sem. És a síkság határán vulkánok torlaszolták el a horizontot hol vörös, hol mályvaszínbe játszó lejtőikkel. A tájat nem lágyította meg, nem alakította át az erózió, kendőzetlen brutalitás áradt belőle. Néma csend telepedett a csoportra. A belga fickó mozdulatlanul állt mellettem „University of California” feliratú pólójában és fehér bermudájában, láthatólag zűrzavaros érzések kavarogtak benne. „Azt hiszem…”, dünnyögte alig érthetően, majd elhallgatott. Ferdén rápillantottam. Hirtelen zavarba jött, lekuporodott, előszedte a fényképezőgépét a fotóstáskájából, levette a zoomot, és feltekerte a fix objektívet.

Visszaszálltam a minibuszba, miután a belga is felszállt, felajánlottam neki az ablak melletti helyet, amit lelkes sietséggel fogadott el. Két kertésznadrágos német lány bóklászott a sziklás terepen, vastag Pataugas bakancsukban nehezen haladtak. A sofőr dudált néhányat, a lányok lassan imbolyogva jöttek vissza a buszhoz, mint két kövér északi tünde.


Duane Hanson: Utazó (szobor, 1988.)

A kirándulás a továbbiakban is hasonló minta szerint zajlott. A centiméteres pontossággal kiszabott út éles sziklafalak között vezetett, és körülbelül kilométerenként egy kihuzatos fényképezőgépet ábrázoló tábla jelezte a buldózerrel kialakított, lebetonozott kis tereket. Ezeknél megálltunk, és a turisták a néhány négyzetméteres betonplaccon beüzemelték a fényképezőgépeiket. Nyilván úgy érezték, nevetségesen mutatnak összezsúfolódva egy ilyen szűk helyen, és a felvétel szögének egyediségével próbáltak különbözni egymástól. Lassacskán valamiféle cinkosság jött létre a csoport tagjai között. Bár nem hoztam magammal gépet, teljes mértékben együtt éreztem a belga fickóval. Ha megkér, hogy segítsek objektívet cserélni, vagy rendezzem sorba a szűrőit, megteszem. Hát szóval, így álltam a belgával. Pedig szexuális téren jobban vonzottak a német csajok. Nagydarab, nagy mellű teremtések voltak. Valószínűleg leszbik, de én bizony nagyon szeretem, amikor két nő izgatja egymást és nyalja egymás punciját. Mivel nincsenek leszbikus barátnőim, általában meg vagyok fosztva ettől az élvezettől.

A délután csúcspontját – topográfiai, de érzelmi szempontból is – a Mirador de Timanfaya-i szabad program jelentette. Hogy legyen időnk teljes mértékben kihasználni a hely nyújtotta lehetőségeket, kétórányi szabadidővel ajándékoztak meg bennünket. A kötetlen program egy rövid bemutatóval kezdődött, amit a park egyik alkalmazottja vezényelt le, igyekezve a hely vulkanikus jellegét kiemelni. A földből hasadékok nyíltak, az alkalmazott bedugott egy hússzeletet, és átsülve húzta ki. A csoport tagjai kiabáltak, tapsoltak. Megtudtam, hogy az egyik német lányt Pamnek, a másikat Barbarának hívják, a belga fickót pedig Rudinak.

Ezután különféle lehetőségek között választhattunk. Emléktárgyakat vásárolhattunk a szuvenírboltban, vagy benézhettünk az étterembe, és megízlelhettük a nemzetközi konyha fogásait. A sportosabbak választhatták a tevegelést is. Megfordultam, és Rudit pillantottam meg, aki egy körülbelül húsz tevéből álló csoport mellett álldogált. Nem volt tudatában a veszélynek, a karját, mint egy kíváncsi gyerek, összefűzte a háta mögött, úgy lépett oda az állatokhoz, akik felé nyújtogatták hosszú és hajlékony, kígyószerű nyakukat, amelyen kis, gonosz fej trónolt. Rudi megmentésére siettem. A teremtés összes állata közül kétségkívül a teve az egyik legagresszívabb és legzsémbesebb. Néhány majomfajtát leszámítva kevés felsőbbrendű emlős kelt ilyen megrázóan gonosz benyomást. Marokkóban gyakran előfordul, hogy amikor a turisták meg akarják simogatni a teve pofáját, elveszítik néhány ujjukat. „Mondtam a hölgynek, hogy vigyázzon…”, siránkozik ilyenkor képmutatóan a tevehajcsár. „Teve nem kedves…”, hát az lehet, de attól azok az ujjak még szép alaposan fel lettek falva.

– A tevékkel nagyon kell vigyázni! – szóltam oda Rudinak sietve. – Egyébként ezek itt dromedárok.

– A Robert Szótár ezt a fajtát egypúpú vagy arábiai tevének hívja – jegyezte meg Rudi elgondolkodva, de nem moccant.

Az őr ebben a pillanatban jött vissza, és jó nagyot csapott botjával a legközelebbi teve fejére, aki dühödt prüszköléssel húzódott hátra.

Camel trip, mister?

– Nem, csak nézni akartam… – felelte Rudi titokzatosan.

Most a két német lány is odajött hozzánk, izgatottan mosolyogva. Szívesen elnéztem volna, ahogy felmásznak egy teve hátára, de a következő csoport csak negyedóra múlva indult. Hogy elverjem az időt, vettem egy vulkánkő kulcstartót a szuvenírboltban. Később, miközben alkonyatkor a szálló felé tartottunk, a következő verset szültem a francia hermetikus költők iránti tiszteletadásul:

 

Teve

Tevék a tájban,

A minibusz letért az útról.

 

“Szép nap volt”, gondoltam, miután visszatértem a szobámba, és a minibár tartalmát tanulmányoztam. „Igazán nagyon szép nap…” Már hétfő este volt. Azt hiszem, végül is ez a hét a szigeten elviselhető lesz. Nem csudajó, de elviselhető.

Ajánlott videó

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.