Legszívesebben így kezdeném e sorokat:
„Most, hogy életem végén járok, íme,
örökül hagyom az utánam jövőknek
mindazt, amit megtanultam,
amíg itt voltam a Földön.
Okuljanak belőle!
De ez sajnos, nem igaz. Még csak 21 éves vagyok, vannak szüleim, akiktől sok szeretetet és jó nevelést kaptam, van egy feleségem, akit szeretek, és aki viszontszeret – de holnap elválaszt minket egymástól az élet, és mindannyiunknak el kell indulnunk, hogy megkeressük a saját utunkat, a saját sorsunkat vagy a saját halálunkat.
A családunk szerint ma 1099. július 14. van. Gyermekkori barátom, Jákob szerint, akivel egykor itt játszottam Jeruzsálem utcáin, a 4859-es évet írjuk. Szereti hangoztatni, hogy a zsidó vallás régebbi, mint az enyém. A tiszteletre méltó Ibn al-Athir szerint pedig, aki egész életében azt a történelmet akarta megírni, amely most a végéhez közeleg, a 492-es év végén járunk. Nem értünk egyet sem a dátumban, sem abban, hogy miként imádjuk az Urat, de amúgy nagyon jól megvagyunk egymással.
Kevin Altieri – Todd McFarlane: Do the Evolution (Pearl Jam, 1999)
Egy héttel ezelőtt összegyűltek a vezetőink. Tudjuk, hogy a francia csapatok sokkal erősebbek és jobban felszereltek, mint a mieink. A kezünkbe adták a döntést: elhagyjuk a várost, vagy harcolunk az utolsó csepp vérünkig – mert az nem kétséges, hogy legyőznek minket. A többség úgy döntött, marad.
A muzulmánok ebben a pillanatban az al-Aksza mecsetben vannak, a zsidók a Dávid-mihrábot választották, hogy összegyűjtsék a katonáikat, a keresztények pedig több kerületben szétszóródva készülnek a város déli részének védelmezésére.
Odakint már látszanak a támadók bástyái, amelyeket a kifejezetten erre a célra szétbontott hajók fájából építettek. A mozgásukból ítélve az ellenséges seregek már holnap reggel megindítják a támadást, hogy „Isten óhajából” „felszabadítsák” a várost, és vérünket ontsák a pápa nevében.
Ma délután a téren, ahol ezer évvel ezelőtt a római kormányzó, Poncius Pilátus átadta Jézus Krisztust a tömegnek, hogy keresztre feszítsék, egy csapat különböző korú férfi és nő látogatta meg a görögöt, akit itt mindannyian a Kopt néven ismerünk.
A Kopt különös alak. Még kamaszkorában elhagyta a szülővárosát, Athént, hogy pénzt és kalandot keressen. Amikor megérkezett a városunkba, csaknem az éhhalál küszöbén kopogtatott be a házainkba, ahol jó szívvel fogadták, és ahogy teltmúlt az idő, lassan letett arról, hogy továbbálljon. Úgy döntött, hogy itt marad.
Munkába állt egy cipészműhelyben, és – akárcsak Ibn al-Athir – elkezdte feljegyezni a jövő nemzedékek számára mindazt, amit látott és hallott. Nem próbált csatlakozni egyik vallási közösséghez sem, és senki nem is akarta erőltetni. Az ő számára nem 1099-et írunk, de nem is 4859-et, és még csak 492-t sem. A Kopt nem hisz másban, csak a jelen pillanatban, illetve abban, amit Moirának hív – az ismeretlen istenben, az Isteni Energiában, amely csupán egyetlenegy törvényt hozott, amit azonban soha nem szabad megszegni, különben elvész a világ.
A Kopt mellett ott voltak a három jeruzsálemi vallás pátriárkái is. A kormányzók azonban nem voltak jelen a beszélgetésen, hiszen ők a teljességgel feleslegesnek ítélt ellenállást igyekeztek előkészíteni.
– Évszázadokkal ezelőtt elítéltek és megbüntettek egy férfit ezen a téren – kezdte a görög. – Miközben a halál felé menetelt, az út jobb oldalán megpillantott egy asszonyokból álló csoportot. Látván, hogy sírnak, azt mondta nekik: „Ne értem sírjatok, hanem Jeruzsálemért.” Megjövendölte azt, ami most történik. A harmónia helyét holnaptól átveszi a viszály. Az örömöt felváltja a gyász. A béke pedig átadja a helyét egy olyan hosszú háborúnak, amelynek a végéről nem is álmodhatunk.
Senki nem szólt semmit, hiszen egyikünk sem tudta pontosan, mit is keresünk azon a téren. Talán egy újabb prédikációt kell végighallgatnunk a megszállókról, akik magukat kereszteseknek” nevezik?
A Kopt várt egy darabig, talán még élvezte is a zavarunkat. Majd a hosszú hallgatás után úgy döntött, elmagyarázza:
– A várost elpusztíthatják, de azt nem, amit megtanultunk tőle. Ezért van rá szükség, hogy megmentsük ezt a tudást, és ne jusson arra a sorsra, amire a falaink, a házaink és az utcáink. De hát miféle tudás ez?
Mivel senki nem felelt, tovább beszélt:
– Nem élet és halál végső igazságairól van szó, hanem arról a tudásról, amely segít megállni a helyünket a hétköznapokban. Nem a könyvek emelkedett fejtegetései ezek, amelyek csak arra jók, hogy haszontalan vitákat folytassunk megtörtént és várható dolgokról, hanem az a bölcsesség, ami a jóakaratú emberek szívében rejlik.
A Kopt így folytatta:
– Én tudós ember vagyok, és bár évek óta javítgatom és osztályozom a régi tárgyakat, följegyzem a dátumokat és megvitatom a politikai kérdéseket, nem tudom pontosan, mit akarok mondani. De kérem az Isteni Energiát, hogy tisztítsa meg a szívemet. Tegyetek fel nekem kérdéseket, és én válaszolni fogok! Az ókori Görögországban is így tanultak a mesterek: amikor a tanítványaik olyan kérdést tettek fel nekik, amiről még nem gondolkodtak, kénytelenek voltak valahogy válaszolni.
– És mihez kezdjünk a válaszokkal? – kérdezte valaki.
– Néhányan leírják, amit mondok. Mások megjegyzik a szavaimat. A lényeg az, hogy ma éjjel elinduljatok a szélrózsa minden irányába, hogy terjesszétek mindazt, amit hallottatok. Így őrizhetitek meg Jeruzsálem lelkét. És egy napon majd nemcsak a várost építhetjük újjá, hanem a helyet is, ahol ismét a bölcsesség és a béke uralkodik.
– Mindannyian tudjuk, mi vár ránk holnap – szólalt meg egy másik férfi. – Nem lenne okosabb, ha azt vitatnák meg, miként kössünk békét, vagy miként készüljünk a harcra?
A Kopt végignézett a mellette álló vallási vezetőkön, aztán a tömeg felé fordult.
– Senki nem tudja, mit hoz a holnap, mert minden napnak elég a maga történése, legyen az rossz vagy jó. Ezért amikor kérdéseket tesztek föl, felejtsétek el az odakint táborozó ellenséget és az idebent mardosó félelmet. Nem a mi feladatunk elmondani az utánunk jövő nemzedéknek, hogy mi történt a mai napon: ezt megteszi majd helyettünk a történelem. Beszéljünk hát a mindennapjainkról, a nehézségekről, amelyekkel szembe kell néznünk. A jövőt csak ez érdekli, mert nem hiszem, hogy az elkövetkező ezer évben sok minden megváltozik majd.
„Beszélj a legyőzöttekről”
– kérte egy kereskedő, amikor
a Kopt elhallgatott.
Ő pedig így felelt:
A legyőzöttek nem bukottak: a vereség nem egyenlő a kudarccal.
A vereség során elveszítünk egy csatát vagy egy háborút. A kudarc nem hagyja, hogy harcoljunk.
A vereség az, amikor nem érünk el valamit, amit nagyon akarunk. A kudarc viszont nem enged álmodni. A mottója: „Ne kívánj semmit, és nem fogsz szenvedni.” A vereség véget ér, amikor belevetjük magunkat egy új harcba. A kudarcnak nincs vége: az egy választás, egy életforma.
A vereség azoknak való, akik félelmük ellenére is tudnak lelkesedni és hinni.
A vereség a bátraké. Csak ők képesek méltósággal veszíteni és örömmel győzni.
Nem azért vagyok itt, hogy elmondjam, a vereség az élet része: ezt mindannyian tudjuk. Csak a legyőzöttek ismerik a Szerelmet. Hiszen első csatáinkat a szerelem mezején vívjuk – és ilyenkor általában veszítünk.
Azért vagyok itt, hogy elmondjam: vannak olyan emberek, akiket soha nem győztek le.
Ők azok, akik soha nem is küzdöttek.
El tudták kerülni a sebeket, a megaláztatásokat, a kiszolgáltatottság érzését és azokat a pillanatokat, amikor a harcos kételkedik Isten létezésében.
Ezek az emberek büszkén kijelenthetik: „Soha nem veszítettem csatát.” Azt azonban soha nem mondhatják ki: „megnyertem egy csatát”.
De ez nem is érdekli őket. Ők egy olyan világban élnek, ahol nem eshet bántódásuk, szemet hunynak az igazságtalanság és a szenvedés felett, biztonságban érzik magukat, mert nekik nem kell foglalkozniuk az olyanok mindennapos kihívásaival, akik átlépik a korlátaikat és mernek kockáztatni.
Soha nem hallották azt, hogy „Isten veled”. És azt sem, hogy „Íme, visszajöttem. Úgy ölelj, hogy elvesztettél, de újra megtaláltál.”
Azok, akik soha nem veszítettek, talán boldognak és felsőbbrendűnek tűnnek, egy olyan igazság birtokosainak, amelyért egy szalmaszálat sem tettek keresztbe. Ők mindig az erősebb oldalán állnak. Olyanok, mint a hiénák, amelyek csak az oroszlán maradékát eszik.
Azt tanítják a gyermekeiknek: „Ne keveredjetek bele semmibe, mert csak veszíthettek. Tartsátok meg magatoknak a kétségeiteket, és nem lesz bajotok. Ha valaki bántana, fel se vegyétek, és ne próbáljatok meg visszavágni. Vannak fontosabb dolgok is az életben.”
Az éjszaka csendjében aztán ők is kénytelenek megvívni a képzeletbeli csatáikat: a megvalósítatlan álmaikkal, az őket ért igazságtalanságokkal, amelyeket nem akartak észrevenni, a gyáva pillanataikkal, amelyeket mindenki előtt sikerült leplezniük – önmagukat kivéve –, és a szerelemmel, amely csillogó szemekkel állt előttük, az igazival, akit Isten nekik rendelt, és nekik nem volt merszük megszólítani.
És megfogadják: „Holnap másként lesz.”
De amikor eljön a másnap, ismét fölteszik a bénító kérdést: „És ha nem sikerül?”
Így hát megint nem tesznek semmit.
Jaj azoknak, akik soha nem vesztettek! Ők győztesek sem lesznek soha ebben az életben.
Paulo Coelho: Az accrai kézirat
Athenaeum Kiadó, 2013
