Kultúra

Fáradt spermiumok miatt öregszik a világ

Ez itt nem nyúlfarknyi monológ, de megéri végigrágni magunkat rajta. Matinénak mára Háy János: A mélygarázs című kötetét hoztuk. A bizományis sícucctól indulva addig jutunk, hogy esténként, szex előtt (helyett) miért fájdul meg az asszony feje. Az is kiderül, hogy a vendégházban miért kell a leghülyébb helyre szerelni a villanykapcsolót. Transzcendens tanulság: meglehet, Szűz Mária mindenkit átvert.

Aktívan pihenhetsz, ha van például sífelszerelésed, persze ha lehet, nézzen ki valahogyan. Ne a síbörzén vedd nyomott áron, mert az látszik rajta. Aki ad magára, el se megy egy ilyen kirakodóvásárra, nem teszi közszemlére a pénztelenségét. Hogy te mégis odamentél, na, ezt a gyerekeid ezerszer a szemedre fogják vetni, hogy mások levetett overáljában kellett egész gyerekkorukban mutatkozni. Síelés közben, ahelyett hogy átadhatták volna magukat ennek a kellemes téli elfoglaltságnak, végig attól rettegtek, hogy szembejön velük a sípályán az a gyerek, aki kinőtte, és ujjal, helyesebben síbottal mutogat rájuk, hogy nézd, az a gyerek az én ruhámban síel. Ha veszel, az legyen olyan, amivel nem szégyen lecsúszni a lejtőn. Maga a felszerelés kell, hogy már messzire jelezze, hogy én most szabadidőt töltök aktívan. És ne úgy válts a pályán bérletet, hogy csak délutánra, mert mindenki látja, csak azért jöttél kettőre, hogy féláron megúszd. Hiába mondod, hogy neked a délutáni néhány óra is elég, ezt senki nem hiszi el, és röhögnek a hátad mögött, hogy neked aztán mennyire sikertelen az életed, mert csak délutáni akciós síelésre futja.

Rossz felszerelésben félnapos bérlettel jobb nem mutatkozni a síparadicsomban. De bizonyos síparadicsomokban még jó szereléssel is leértékelődés megjelenni. Egy bé kategóriás szlovák pályáról mesélni, maga az öngyilkosság. Azt senki nem kérdezi, hogy milyen volt a táj meg a pálya minősége, legfeljebb, hogy hányszor romlott el a sílift, és igaz-e, hogy félórát kell sorbanállni egy csúszásért. Erre te belekezdenél a tagadásba, hogy nem, dehogy, nagyon is jók azok a felvonók, ugyanaz az osztrák cég gyártja, és abszolút nincs sorbaállás, hiszen a szlovákok haladnak a korral, de a második mondatnál észreveszed, hogy senki nem figyel rád. A beszélgetés osztrák, francia és olasz alpesi pályákról folyik és végigsíelhető norvég gleccserekről, s olyan különleges, alig pár éve kikísérletezett anyagból készült, teljesen újszerű vonalú sílécekről, amelyek szinte maguktól kanyarodnak, s olyan gyorsak, hogy életveszély sisak nélkül használni. Ők már régen beszerezték ezt az új modellt, mondják, anélkül mostmár el sem tudnák képzelni a síelést, szemben veled, aki egy legfeljebb muzeális irányból értékelhető Blizzard lécet használsz, vagy egy olyan Atomic-modellt, ami még a születésed előtt volt újdonság, s hozzád egy lomtalanításkor került, egy ismerősöd adta, mert a sok régi emlék miatt, ami hozzá kötötte, nem volt szíve kidobni. Ilyen szereléssel jó pályán eleve nem lehet mutatkozni, még a rossz pályán is kilóg az ember a sorból, és mínusz tíz foknál is lángol az arcán a bőr, mert úgy néznek rá, hogy na, azt az embert meg honnan szalasztották. Ha együtt mész a csákányos felvonón egy másik síelővel, az rögtön rákérdez, hogy honnét van ez a szerkó, te meg kitalálnál egy mesét, az óperenciás-tengeren túli oldszkímodell-gyárról, de mire belekezdenél, már fent vagytok a csúcson, s a kiszállásra kell koncentrálni.

Videók a témában:

 

Végre elolvad a hó, el lehet pakolni a sífelszerelést, s már-már fellélegeznél, hogy de kijóléreztük magunkat ezen a télen is, s mennyivel különb állapotban vagyunk, mint azok a honfitársaink, akik behúzódtak a meleg szobákba, s ott hájasodtak hétről hétre a mozgásszegény életmódtól, de ahogy a tél megy, rögvest ott a tavasz. Nem, a nap nem azért kezd hétágra sütni, hogy kirobbantsa a szunnyadó rügyeket, a nap azért süt, hogy a biciklitárolókból, a társasházak pincéiből kicsalogassa a kerékpárokat. Mindenki kerékpározik. Senki nem számol azzal, hogy ez a sok mozgás milyen mértékben terheli meg s végül kikészíti az izületeket, és teljesen elkoptatja a porcokat a hajlatokban. Nincs menekvés, neked kerékpároznod kell. A kerékpározás kivételesen hasznos, és élvezetes hétvégi elfoglaltság. Ez megkérdőjelezhetetlen alaptudása a jómódú városi lakosságnak. S te ahelyett, hogy kerülnéd a testedre való káros hatása miatt ezt a tevékenységet, hogy ne lógj ki a sorból inkább azt is vállalod, hogy rehabilitációs termékeket veszel, porcerősítőket és egyéb vitamin- és ásványianyag-készítményeket, a kerékpározásra költött alapösszegen túl tovább fokozva a pénzkiadást, ezáltal a munkának és természetesen a munkahelyednek való, hisz hol találnál újra egy ilyen állást, végzetes kiszolgáltatottságot. Egy jó kis hétvégi biciklitúra után remegve mész be hétfőn és szolgáltatod ki magad a főnököd hatalmi tébolyának, s kapkodva próbálsz eleget tenni a két ember teherbírását is meghaladó elvárásnak.

Senkinek nem szólsz a biciklitúráról, nehogy irigységet kelts a munkatársak körében. Nehogy valaki bemenjen a főnökhöz, s a munkabeszámoló közben elkottyintsa, hogy annak a munkatársnak, úgy tűnik, a kelleténél nagyobb a fizetése, és kevesebb a feladata, hisz hétvégeken, mikor ő például ennek a projektnek a megoldásán dolgozott, az a munkatárs biciklitúrázott a Fertő-tónál, meg-megállt a tó körüli városkákban, és kacarászva üdítő italokat fogyasztott a túrán résztvevő barátokkal és családtagokkal, aztán később a kerékpározóknak épített madárlesről tanulmányozta a Fertő-tó madárvilágát, ismeretlen vízimadarakkal cserélte le a munkahelyi gondokat.

Ez az információ feldühíti a főnököt, aki köztudomásúlag munkamániás, a laptopjára rá van mentve a cég teljes adatbázisa, s ha teheti mindig ezek között az adatok között bóklászik. Párizst sem nézte meg, mikor Párizsban volt az új barátnőjével, részben mert már látta gyerekkorában, részben, mert nem tudott volna elszakadni a laptopjától, s amikor a barátnő elégedetlenkedett, dühösen vágta oda, hogy egyedül nem tudsz egy hülye múzeumot, vagy egy szar középkori templomot megnézni, a d’Orsayra és a Notre-Dame-ra gondolt. A főnököt feldühíti a túrahétvége, s ennek a dühnek meg is lesz a várható következménye, de nem is folytatom, hisz mindenki tudja a munkaerőpiac áldatlan működését, ahol a munkavállalók a teljes kiszolgáltatottságuk miatt a munkáltató minden kényének, kedvének eleget tesznek s egymást felüllicitálva maradnak bent önszorgalomból munkaidő után is. Ha valaki, esetleg egy örökség miatt, úgy érzi, nem függ ő annyira ettől a munkaadótól, ha nem akar az utcára kerülni, neki is el kell játszani a teljes odaadást és kiszolgáltatottságot. Akinél a főnök szagot fog, hogy az élete nem függ száz százalékosan a cégtől, az jobb, ha azonnal veszi a nyúlcipőt, mert úgyis ki lesz téve, s nehogy azt higgyük, hogy végkielégítéssel, ugyan már. Megvan annak a módja, hogy néhány hónap idegmunka után a munkavállaló már ne felmondjon, hanem meneküljön a munkáltatótól, akár úgy is, hogy számtalan személyes holmiját is hátrahagyja. Nem, rosszul gondolod. Velem nem ez volt, bár tulajdonképpen egyáltalán nem érdekes, hogy velem mi volt. De nem ez. Nekem senki nem mondta, hogy na, menj, mert elegünk van belőled, és kicsinálunk lelkileg, ha maradsz. Épp ellenkezőleg. Nekem, ha mondtak volna valamit, azt mondták volna, hogy maradj, hisz sokat tettél a kutatócsoport sikeréért. Nem akarták, hogy menjek. Én magam döntöttem el, hogy a fizika legújabb vívmányai a továbbiakban nem érdekelnek, nem vagyok kíváncsi egy újabb részecskére, ami az eddigi legkisebbnél is kisebb, s netalán olyan alkotóelem, ami az ősrobbanást katalizálta. Fogtam magam, és kiléptem a csillebérci intézet kapuján, nekiindultam a szembenlévő hegyeknek, hogy végre lássam a világot egészben, egész fákat, leveleket, kidőlt rönköket, ne apró részecskéire bontva.

 

Persze a költséges jóléti programokkal szemben, mint választási lehetőség ott van túrázás. Túrázás ingyen. Pazar tájak, ligetes erdők ingyen vagy pusztán utiköltségért. Van időm még erről gondolkodni. A mélygarázsban, mi mást csinálhatnék. Hiába unom, valamivel ki kell töltenem. Utolsó nap. Már nem tart sokáig. A költséges jóléti programok elől, afféle menekülési út a túrázás Bárki megteheti. Ez alkalmadtán még olcsóbb is, mintha otthon maradtak volna, hisz egy darab sültszalonnával vagy sült virslivel helyettesíthető a vasárnapi ebéd. A gyerekek még jobban is örülnek, legalábbis egy bizonyos korig. Gyűjthetnek fát, nézhetik a tüzet, morzsázhatnak maguk alá, s odabújhatnak az apához, aki annyira ügyesen vágja a nyársat, ahogyan más apa biztosan nem tudja.

Ez a költségtakarékos hétvégi program piszkosul szúrta a szemét a szabadidős eszközök gyártóinak. Először speciális túrabakancsokkal próbálkoztak, olyan lábbelivel, ami kizárólag akkor használható, amikor vadregényes ausztriai tájakon barangolsz, egyébként egész évben kerülgetni kell, mert útban van. Emiatt kell egy külön cipősszekrényt csinálni, hogy ott lehessen tárolni a többi felesleges, évi egyszer vagy kétszer használatos speciális lábbelivel együtt. De a túrabakancs nem volt elég az ilyen termékekre szakosodott vállalatoknak, mert még mindig kimaradt egy jelentős réteg, amelyik azt mondta, hogy jó lesz a normál cipő is erre az alkalmi erdőjárásra. Na, ennek a költekezést megúszni akaró rétegnek, valamint azoknak, akiknek a kerékpározástól, az örökös futástól és erőltetett tornától kikészült a testük, eszelték ki a nordic walkingot. Hogy vegyél magadnak egy vagyonért egy pár hülye botot.  Tulajdonképpen a semmit adják el. Mint amikor üres konzervdobozokat árultak Párizsban Paris air felirattal, persze mindegyiket Honkongban gyártották, s ha már pontosak akarunk lenni, akkor a dobozokban Honkong-air volt, de ez egy turistát sem zavart, hiába volt a doboz aljára felírva, hogy made in Hong Kong, megvásárolta, mert olcsó volt. Rajta volt az Eiffel-torony, mi kell még, kinyitni úgyse nyitja ki senki, mert akkor épp a lényege veszne el, a bedobozolt levegő összekeveredne a hazaival és a végén se párizsi, se honkongi nem lenne, csak a szokásos jellegtelen otthoni.

Ennyire hülyék az emberek, hogy tényleg, bármit meg lehet tenni velük! A botot, amit ezeréveken keresztül, ha kellett, hát törtek egy fáról, az egészséges gyaloglásra való hivatkozással különösebb erőfeszítés nélkül rá lehetett lőcsölni a kirándulókra. Pedig mindig útban van, kivétel, amikor éppen használod. Használat során viszont, amikor azt hisszük a gerincünkről veszünk le súlyokat, s ezzel megóvjuk a testnek ezt az oszlopát a korai kopástól, nem figyelünk arra, amit észrevétlen rombolunk, hogy a természetellenes járás következtében egy idő után nem várt csípőproblémák jelentkeznek. Persze tudható, hogy erre már elő vannak készítve a megfelelő méregdrága csípőprotézisek. Könnyen lehet, hogy a protézisgyártók finanszírozták meg a nordic walking bevezető reklámkampányát. Mert ennyire aljas a rendszer, ennyire aljas és teljességgel átláthatatlan. És mindebben az egészségügyi iparágak a legaljasabbak. Minden mögött ott állnak a gyógyszercégek, még a háborús készülődések mögött is, a forradalmak és polgárháborúk mögött, de érdekeltek a hurrikánok, földrengések és a vulkánok kitörésében is.

Nem lehet tudni, hogy melyik orvos van lefizetve, hogy a betegségedre azt a szert ajánlja, ami persze hatástalan, s elpusztulsz valamilyen daganatos betegségben, pedig egy vagyont kifizettél rá. Úgy halsz meg, hogy már a temetésedre se marad pénz a számládon, a temetésre, amikor az állam, még utoljára, a tetemedet is megsarcolja, mert az a rohadék orvos rád erőltette azt a gyógyszert, holott, ha azt mondja, semmit ne szedjél, a semmitől egy fél évvel biztosan tovább éltél volna. De nem tudja nem felírni, mert olyan, hogy amikor a számlájára átutalják azt a bizonyos összeget a gyógyszergyártó cégek, meg ajándékba elutaztatják Balira, akkor meggyőződik arról magában, hogy ez egy olyan szer, ami csak hasznos lehet. Egyszerűen, amikor felhívja a telebankot, és bemondják, hogy mennyi millió, akkor már hisz ebben a szerben, hiszen neki segített, bár nem a betegsége terén, hanem az elviselhetetlen anyagi helyzete végre megoldódott, az a helyzet, amibe, mint a legtöbb férfit, persze a szerelem sodorta, helyesebben egy új szerelem sodorta.

 

Volt már neki otthon egy olyan ember, akivel ezt végigcsinálta, hogy szerelem. Az évfolyamról választott, pontosabban abból a kisebb körből, akik együtt töltötték az egyetemi éveket. A legjobb társaságnak gondolták magukat, bár az egyetemen több tucat ilyen társaság volt, amelyik hasonló ön- és csoportképpel rendelkezett, és erre a képre alapozva megvetette a többi társaságot, amelyek tagjai külön-külön is milyen hülyék, hát pláne azok együtt. Ő innen választott. Abszolút nem gyanakodott, hogy hogy lehet, hogy abban a szűk baráti körben lelhető föl az a nő, aki neki, a lelkének a másik fele. Olyan egyértelmű volt, mint egy törött tányér, pont összeillett a két rész. Nagyon szerencsésnek tartotta magát, miképp a lány is, hogy alig ismernek néhány embert a világból, abból a sok-sok milliárdból, aki körülveszi őket, s nekik mégis sikerült megtalálniuk az igazit, akivel hamarosan nem csak a közös életük, de a közös háztartásuk, valamint közös szaguk és baktériumflórájuk is kialakult.

Ez az orvos most pont ugyanezt találta meg a kórházban is, húsz év házasság, majdnem felnövő gyerekek mellett, egy ápolónőben. Már egy éve ott volt ez az ápolónő, amikor feltűnt neki egy éjszakai ügyelet során. Persze az ápolónő már épp egy éve akart feltűnni a doktor úrnak, állandóan kihívó ruhákat vett fel, néha véletlen kigombolódott mellmagasságban a fehér köpenye, de a doktor úrnak csak egy év után vált tényleges kihívássá a kihívás.

Nem is hitte volna, hogy ennyi rejtett energia van benne, mondta egyszer a barátainak munka utáni sörözés közben. Azt hitte, ez a vonat már elment, de úgy tűnik, csak otthon, máshol még, kacsintott a többiek felé, egy büszke félmosoly is volt az arcán, máshol még működik. Sőt, jobban, megint kacsintott, mint új korában. Biztos működött akkor is, mondta az egyik az asztalnál, csak nem emlékszel rá, mert annyira régen volt, s hogy az a félő, hogy egyszer az az új is régi lesz, mint az autója, mondta tovább.  Öt éve azt gondolta, ennél marad élete végéig, minek mindig cserélgetni, de végül ez is ötéves lett és rohadt drága a szerelése, meg rossz már a szaga is a sok használat miatt. Vettél egy újat, kérdezte a harmadik. Ja, mondta a másik, s tovább beszéltek az autókról és az új típusú üzemanyagokról, amelyeknek a képletét a jelenlegi üzemanyaggyártók titkos trezorokban őrzik, holott, ha piacra kerülnének, ingyen lehetne autózni, nem kéne benzinkút, csak egy vízcsap. Az orvos várta a pillanatot, hogy újra erről a különleges találkozásról beszélhessen, de nem jutott már szóhoz. A barátok nem érezték át ennek az egymásratalálásnak a különlegességét, meg irigyek is voltak, ők már lemondtak az újraindítás lehetőségéről, megelégedtek a sörrel, hétvégi házzal, meg az alkalmi közösüléssel az ápolónőkkel s a gyógyult betegekkel, néha a gyerek tanítónője is becsúszott. Irigyek voltak, de soha nem kockáztatták volna egy kiszámíthatatlan újért az évtizedek során összekuporgatott biztonságot, s a feleség mellett kiharcolt szabadságot.

Az orvos, ahogyan a felesége kapcsán, az ápolónő esetében sem gyanakodott erre a váratlan egyezésre. Tényleg úgy hitte, hogy isteni szerencse, hogy kétszer is egészen a közvetlen közelében találja meg azt a nőt, akit egyértelműen a társának tud tekinteni. Ez az orvos-ápolónő, egyáltalán ez a munkahelyi hierarchiára épített kapcsolat annyira sematikus, hogy szinte azt hinné az ember, hogy ilyet csinálni unalmas és nevetséges, a legtöbb ember mégsem kerüli el. Végigcsinálják, mert ez kínálkozik a legközvetlenebben, bárhonnét máshonnan választani sokkal időigényesebb. Ezt az utat választják, vagy ha nem, és maradnak otthon, ami szintén nem tekinthető látványos megoldásnak, az elszalasztott kaland vagy kalandok miatt lakásközelből utálják a feleségüket, aki mellett megszokásból és kényelemből tartottak ki, egészen haláláig vagy addig a pillanatig, amíg a nőnek nem lesz egy visszafordíthatatlan idegsorvadásos betegsége, és nem élhetik át annak az örömét, hogy végre ezt a vén banyát is megbüntette a sors. Szóval így vágja maga alatt a fát mindenki, holott csak egy fát vághat, kettő senkinek sem jut.

 

Hagyjuk azt, hogy érzelem, ugyan már, az érzelem ugyanolyan tévképzet, minthogy a föld a világ közepe, s ezt a tévképzetet egy bizonyos életkor fölött meghaladja az ember.  Mert ami véletlenül, biológiai kényszerek hatására születik egy véletlenül épp ott lévő másik ember iránt, azt mégsem kéne érzelemnek nevezni. Arról nem is beszélve, hogy éppúgy múlik el, ahogy keletkezett. Az, amiről egy évig vagy épp kettőig azt hitte az ember, hogy nem tud nélküle élni, hogy képtelen reggel abból a szagból kilépni, ami a másik testének a szaga, hogy képtelen más emberre nézni, ha azt az egyet nem láthatja, az épp az ellenkezőjére vált. Az együttléteket kényszerűségnek érzi, örökösen azokat a lehetőségeket keresi, amiknek révén a másiktól külön lehet. Először csak idegenkedik a közelségétől, később már irtózik is. A lélegzését, amit korábban olyan kedves szuszogásnak tartott, még mondta is, mint egy kis állatka, azt most fülsértő horkolásnak hallja, amitől aludni is képtelen, s ezért át kell költözni egy másik szobába, hogy legalább ne legyen a házassága miatt hullafáradt a munkahelyén.

A közös élet tartósságának egyetlen esélye, ha ebben az úgynevezett érzelmileg intenzív időszakban a testi együttműködés jól ki lett dolgozva, ha tudják, hogy hová kell nyúlni és miért, ha a szexuális mechanikát be tudják indítani, ha megtalálják azt a kapcsolót és nem tapogatják összevissza a falat, mint idegen helyen, mondjuk egy vidéki vendégházban, ahol tényleg a leghülyébb helyre tudják szerelni a villanykapcsolót, mire megtalálod biztos nekimentél egy szekrénynek, vagy elbotlottál egy székben és szétverted a homlokodat. Ha nincs testiség, még a családterapeuta is bezárja előtted az ajtót. Egyedül ez képes megóvni a kapcsolatot a végzetes amortizációtól. Ezáltal legalább azokat a természetes funkciókat be tudja tölteni a másik, ami miatt valójában ki lett választva. Nem kell felesleges strapára vállalkozni, új nőket hajkurászni, hogy legalább egészségügyi szinten meglegyen a kielégülés.

Persze nincs olyan törvény, hogy épp az kell, hogy legyen, aki lett, sem olyan, hogy csak ő kell, hogy legyen. Nem, lehet más vagy több. Amint az sem törvény, hogy más vagy több legyen. Ezek a törvények, ha vannak, csak szabályzatok, amiket magunknak találtunk ki, hogy az adott körülmények között a leghasznosabb s egyben legkiszolgáltatottabb tagjai lehessünk a közösségnek. Ennek eredményeként jött létre a család, például. Mert a család az a mikroközösség, ami a lehető legjobb kondícióban tudja megőrizni a munkaerőt, s ezen túlmenően még célokat is meg tud fogalmazni, amelyekkel könnyű azonosulni. Főleg, ha a célok mögé mondjuk, odaáll a feleség, s addig nem tágít, míg ki nem hajtja a férfiből azt a jobb minőségű lakást, műszaki eszközt vagy épp a gyerekek jó gyerekkorát szolgáló játékot, ruhát, szabadidős tevékenységet.

A család mint a társadalom mikroegysége a mindenkori hatalomgyakorlás, az állam és a magántulajdon legmegbízhatóbb alapja. És hiába morzsolódik fel a családok több mint fele az együttélés során, a családra árnyék sem vetülhet, hisz aki rávetíti az árnyékot, azt rögtön megvádolják, hogy ez a megátalkodott végső soron a társadalom felbontásán szorgoskodik. Az ilyen elvetemülteket ki kell űzni a pusztába, menjenek neki a nagyvilágnak, és ott vegetálják végig az érték nélküli életüket. Holott az állam, és a társadalom, és benne a család (mindazzal a hazugsággal, ami minden család velejárója, különösképpen a polgári családoké, ahol a formák takaros műgonddal vannak fenntartva) a formák révén végül is megtöri az ember belső tartását, megszünteti mindennemű önállóságát és szabadságát. Ezek a formák oly mértékben rácsontosodnak az életre, hogy egy idő után képtelenség szétroppantani, s ha mégis megteszi valaki, rögvest kikerül a korábbi szerettei köréből. Olyan idegen lesz mindenki számára, mintha más bolygóról keveredett volna ide. Egy földön kívüli, aki hülyén néz ki, tarajok vannak a fején, pikkelyek a bőrén, és úgy vartyog, ahogyan csak az ufók tudnak a szemtanúk elmondása szerint. Röhögnek a háta mögött, hogy a hülye, azt hiszi, ilyen a világ, márminthogy szörnyű, mert úton-útfélen a hamisság ellen prédikál. Azt hiszi, mondják, pedig csak elbaszta az életét, s most ezért a személyes kudarcért másokat akar felelősségre vonni, jószerével az egész világot, minden ember minden percét. Megőrült, megbolondult, mondják, s hogy látszott már rajta az egyetemen is, de akkor még nyilván nem hatalmasodott el rajta, de csak idő kérdése volt, hogy megtörténjen. Pedig ez az ember csak ledobta magáról az üres formák bilincseit. Nem követte tovább azt az egészséges életet, sport, korszerű táplálkozás, aminek révén évtizedekkel hosszabbítható meg a valójában minden tartalom híján lévő élet.

Aki a család szentségéről beszél, az valójában a hatalom folytonosságáról beszél, mert a család nem egy szentség, a szent család sem egy szentség, mert olyan nincs. Mert hány az egyisten? Három?  És van még a kispadon negyediknek a Mária, aki nem isten, csak istent szült, meg a szentlélek, ami minden bizonnyal a Szentjózsef fasza volt, vagy egy másik a faluból, egy öregebb ember fasza volt, a Szentjózsef meg bevállalta. Nem volt hol laknia, Máriának meg volt lakása, vagy csak egyszerűen megvezette a megesett lány, s mikor kiderült, mert előbb született meg a gyerek, akkor előjött ezzel az angyaliüdvözlet-történettel, aztán József is ezt hangoztatta úton-útfélen, végül elterjedt, mert másképp, mondogatta mindenhol, hogyan esett volna teherbe Mária? Holott akkor és tulajdonképpen azóta is mindenki tudja, hogy ilyen nincs, s hogy volt egy konkrét öregember, abban az időben még a nevét is tudták, aki még véletlenül sem volt a teremtéssel egykorú, mint az atya, csak mondjuk hatvanéves, szóval ő a ludas a dologban.

Mindig ezt csinálják az öregebb férfiak, azóta is. Foggal-körömmel ragaszkodnak az élethez, és mindig tudnak olyat mondani a fiatal lányoknak, amitől tényleg azt hiszik, hogy átélik az angyali üdvözletet, holott csak megdugták őket. Amikor persze erre rájönnek, mert az öregebb fickó már hetedhét határon túl menekült, esetleg új prédáért indult vagy vissza a feleségéhez, mert semmi kedve nincs már hozzászokni egy új lakáshoz, nőhöz, kutyához, macskához. Ahogyan az Atya is jól elpucolt Názáretből. Akkor jönnek elő ezek a Máriák a szeplőtelen fogantatással, pedig csak a gyűlölet fortyog bennük, hogy ez a rohadt férfi így át tudta baszni őket, és persze ennek révén meg.

Innéttől kezdve utálnak minden férfit, a koszos macskájukat se bíznák rájuk, s el is határozzák, ha lehet, az újabb férfit tönkreteszik, megtalálják a módját, s egy életen át kínozzák, úgy, hogy az észre se veszi. És így is történik. Ezekből a kapcsolatokból lesznek persze azok a megkínzott öreg férfiak, akik szép szavakkal akarnak valami megnyugvást találni, legalább a végső elöregedettség előtti években a fiatalabb nők ölében, akiket másnak gondolnak, mint a feleségüket, de végül csak az aktusig jutnak el egypárszor. Amikor kiderül, hogy levénhedt spermiumaik közül néhány még nemzőképes volt, és gyerek van kilátásban, akkor megundorodnak ettől az egésztől, és elpucolnak a helyszínről, hogy ezáltal egy újabb férfikínzó nőt, egy aktuális Máriát szabadítsanak a világra.

 

A sérelmeknek és a fájdalmaknak erre a megbonthatatlan rendszerére épülnek a párkapcsolatok, erre az öröktől fogva tartó körforgásra. De a család mint gazdasági szükségszerűség mégis beváltotta a hozzá fűzött reményeket. A legjobb családok prosperáló betéti társaságokként működnek, kényelmes megélhetést biztosítva a benne élőknek. Aztán mikor a cég ügyvezetője, a családfő elhalálozik, az utódokat egymás mellett tartják az örökségért folytatott rablóportyák vagy a közös vállalkozás életbentartása. A gazdasági hasznosságon túl a család révén megmutatkozó nemzedéki kontinuitás elhiteti az apákkal és a nagyapákkal, hogy továbbélnek a leszármazottaikban. Ez az igazi halhatatlanság, mondogatják egymásnak, akiknek gyerekük van. Mert a család az időtől való menekülés látszatával is megörvendezteti a családot építőket.

Meglepő, de valójában egyetlen hibája az lett, ami az erénye, hogy a család túl hosszú életet biztosít a tagjainak, s ennek következtében a családban élő idős emberek sokaságából a mindenkori társadalom vérszívói lesznek. Az istennek sem akarnak meghalni, mert a kedvező biztosítások és öregségi juttatások, valamint a család óvó karjai életben tartják őket. A végén már menni sem tudnak, sőt az alapvető életfunkcióikat is egy gép látja el, de élnek, és vagyonokba kerül a fenntartásuk. Sokan azt gondolják, hogy ez az, amit a modern társadalmak nem tűrhettek tovább, hisz ha ez így marad, s az átlagéletkor tovább növekszik, stabilan megjósolható a gazdasági csőd, aminek következtében a jómódú országok is nyomorszintre süllyednek, s az egész világ harmadik világ lesz. A modern társadalmaknak tehát elemi érdeke a család részleges fenntartása, majd mikor már betöltötte a társadalmi hasznosságát, a szétzüllesztése.

A Woodstockban lebzselő középosztálybeli fiatalok, akik meztelen hemperegtek szerteszét a füvön és a sárban, mert épp ömlött az eső azon a hétvégén, és azzal közösültek, aki épp a legközelebb volt, s utána marihuánát pöfékeltek és a világbékéről tartottak kiselőadást a növényeknek, nem gondolták, hogy a szexuális forradalmat gazdasági érdekek katalizálják. A válások megkönnyítése, a változtass az életeden mozgalom, az akard az újat elv mögött a modern gazdaság áll. A módszeres züllesztés eredményeként a felnőtt lakosság nagy része egy ideig álladó párkapcsolatban él, ameddig a munkaerejére a társadalomnak a legnagyobb szüksége van, majd a divatos, a magazinok által is hirdetett minták szerint cselekszik. Beleszalad egy újabb kapcsolatba, aztán egy másikba, a legkülönbözőbb életkorú partnerekkel, s végül teljesen parttalanná válik az élete. Újabb és újabb boldogságkeresések követik egymást, melyek eredményeként, legalábbis a végső cél az volna, gondolják azok, akik ezt gondolják, hogy az állampolgárok teljesen kimerüljenek, s nyugdíjba menetelük után hamarosan meghaljanak. A társadalom így leteheti magáról az eltartásuk sok évtizedre nyúló terhét.

Ám e forgatókönyv kigondolói egyvalamivel nem kalkuláltak. Az ilyen életmód következtében felszabaduló szexuális energia, s az ezáltal termelt boldogsághormon, a korai pusztulás helyett egyelőre tovább növelte az átlagéletkort. A modern társadalmak az érett vagy időskori szerelembe bújtatott tömegmészárlás kigondolásakor a biológia sajátos működésére nem számítottak. Pedig minden cselekedet mögött, minden akarat mögött ott a biológiailag meghatározott teremtmény. Ha maradnak a szigorú családi határok, talán akkor az unalom, az érzelmi kiürültség jobban generálná a betegségeket, s némikor a természetes halál mellett az öregkori öngyilkosságot.

Könnyen lehet, látva mostmár a biologikum működését, hogy épp a családok egybentartása oldaná meg a társadalmak elöregedési problémáit. Bizonyos konzervatív kormányok feltehetőleg ezért agitálnak újra a család szentsége mellett. Persze olyan alattomosak, hogy soha nem árulnák el, hogy mindezt egyértelműen az öregek kipusztításának céljából teszik. Bár lehet, hogy nincs is mit elárulni, mert nincs ilyen körmönfont szándék, s a régi családmodell óvása pusztán a rosszindulat eredménye. A törvényeket és a hosszútávú országstratégiákat mind öregek dolgozzák ki. Legtöbbször olyanok, akik, hogy megnyerjék a választóik szimpátiáját, családszerető emberekként tüntetik fel magukat. Benne maradnak a politikai karrier miatt abban, amit persze már régóta csak formális és üres kötöttségnek tartanak, s mikor a családvédelmi törvényeken gondolkodnak, épp ezt a rossz sorsot kívánják a következő generációknak is. Szeretnék, ha mások is olyan sikeresek és legalább olyan boldogtalanok lennének, mint ők.

Így öregszik el lassan a jómódú világ. Öreg emberek döntenek az ő életüket már egyáltalán nem érintő kérdésekről, az elemi érzelmeket mellőzve, számításból és érdekből. Elöregedett fáradt spermiumok keverednek bele a fajfenntartásba, de hogyan is lehetne így egy fajt fenntartani!

 

Az orvos nem tudta, hogy az ápolónő révén épp egy ilyen, már egyszer valaki által megalázott, s mindenfajta kínzásra képes Máriát fogott ki (amúgy tényleg így hívták), hogy nem véletlenül jött át ez a munkaerő egy másik kórházból, egy sokkal kényelmesebb munkakörből, ahol kiemelt fizetést is kapott. Egy idősebb osztályvezető főorvos volt az oka, s a nő naivitása, hogy másképp értelmezte az ügyelet ideje alatt közösen eltöltött időt. Nem, az orvos ezt nem tudta, örült a nőnek, és őszinte hittel írta fel a méregdrága rákgyógyszereket, s mészárolta le a betegeit. Mikor az áldozat megkérdezte, hogy doktor úr, más terápiákat is követhetek, hogyne, mondta az orvos, s így a beteget még kiszolgáltatta a különböző mágikus erejű készítményeknek, és számtalan, a tradicionális kultúrák emlékezetéből felelevenített gyógyászati eljárásnak, amelyek a hivataloshoz hasonlóan semmit nem használtak. A hivatalos gyógyászat mintha valahol a színfalak mögött titkos paktumot kötött volna az alternatív gyógyászattal, hogy közösen zsigerelik ki a betegeket. Felosztják egymás között a betegség révén megszerezhető pénzt. Amit a hivatalosan felírt gyógyszerekkel nem sikerült kicsikarni a betegből, azt különböző, napi szinten fogyasztandó gyógyvizekkel és keleti növényekből kotyvasztott főzetekkel, és persze auraterápiával, kézrátétellel és kisugárzás-terápiával kiszednek.

Minden életkorban megvan az a csatorna, amin keresztül a pénz lecsapolható. A tanulásra fordítandó pénz után jön a családra fordítandó összeg, majd a szabadidő tartalmas eltöltésére szolgáló összeg, s ha mindezekből valaki pozitív szaldóval jött ki, akkor jön az egészségügy. Az egészségügyön mindenki elvérzik, amúgy a szó szoros értelmében is. Az egészségügy az egyetlen, amelyik gátlástalanul felajánlja a túlélési időt, s az időnek, amikor már egyértelműen látszik, hogy nincs, a legnagyobb az értéke, s természetesen épp erre a nincsre a legnagyobb a kereslet.

Szemben a valahai közgazdasági elvekkel, amelyek a keresletet csak másodlagos árképzőnek tekintik, s előnyben részesítik az árképzésben a ráfordított munka értékét, valamint az anyagköltséget, a valóság az, hogy a kereslet határozza meg az árat. Semmi egyéb nem indokolja, hogy a nemzetközi hírű divattervezők butikjaiban a ruhadarabok tízszeres-hússzoros áron keljenek el, holott azt is ugyanúgy kínai vagy indiai rabszolgamunkával állították elő, hogy a fővárosok zöldövezeteiben a lakások ára a vidéki házak árának a tíz-tizenötszöröse. Az orvoslás és a keleti gyógyászat, valamint a hozzájuk csapódó paragyógyászok csapata épp erre a legnagyobb keresletre épít, s adott esetben szárított mezei füvet és énekhanggal tisztított csapvizet is képesek eladni aranyáron, holott a legnagyobb kereslet valójában nem is ezekre a csodaszerekre vonatkozik, hanem az időre, amire egy ponton azt kell mondani: elfogyott.

 

Hogy is lehetnél szabad? Az vagy, ami lettél, és soha nem lehetsz más. Egy családapa, aki a gyerekeiért aggódik, s e miatt az aggodalom miatt nem mer változtatni semmin. Aki retteg a feleségétől, ha nem teljesíti az elvárásokat, akkor számíthat arra, hogy kiteszik a szűrét, és csak hetente egyszer láthatja a lakása ajtaját, akkor is kívülről, amikor a volt feleség átadja láthatásra a gyerekeket. És te teljesítesz, mindig többet és többet. Ha ma elmosogattál, holnap már főzhetsz is, holnapután kitakaríthatsz, minden igyekezeted beépül az alapelvárásokba. Ha azt akarod, hogy jobban szeressenek, újabb és újabb dolgoknak kell megfelelned, újabb és újabb attrakciókkal kell elkápráztatnod azt a nőt, akivel élsz, hogy ne mondja este, hogy nem, most tényleg nem akarok, a fejem, a munkám, a gyerekek. Azokat a legszokványosabb mondatokat, amikről, amíg nem hallod őket, azt hiszed, csak a legigénytelenebb házasságokban, vagy ócska kabaréjelenetekben hangzanak el. Görnyedsz a mosogató előtt, fejedet a szennyes edények fölé lógatod, és nem is érted, hogy van, hogy miképpen lehet összeegyeztetni, hogy a munkahelyeden egy különleges felfedezés előcsarnokában állsz, épp feltárul előtted, mondjuk, a szénatom szerkezetének eddig nem ismert része, itt meg a mosogató előtti talpalatnyi hely jut. Hogy lehet, hogy a veled élők nem látják ezt a hősi küzdelmet, amit egy kutatócsoport élén végzel. Hogy lehet, hogy otthon csak háziszolgának tekintenek, aki ha nem végzi el a szükséges feladatokat, biztosan számíthat a büntetésre. Hogy mese helyett azt mondja az anya, hogy meghalt Andersen, vége a mesének, vagy kukoricára térdeltetik, mint gyerekkorában, vagy megvonják tőle a vacsorát, hogy aki nem dolgozott, ne is egyék. Az apa mondta ezt, és elhúzta előle a tányért. Tejbegríz volt a vacsora. Nem különös étel, de a gyerek szerette, az orrába ragadt a fahéjas cukor illata. Nem csinált meg valamit, nem darálta le a búzát vagy valami hasonlót, nem vitte le a szemetet.

 

Nem, nem lehetsz más, csak ami vagy, és azt nem úgy hívják, hogy szabad. Én szabad vagyok, mert én lehetnék akárki, de nem leszek, mert már voltam, és többé nem akarok.

 

Háy János: A mélygarázs

Európa Kiadó 2013

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.