Kultúra

Herét emel a szerző

Reptéri kaland, genitáliákat marokba. Ma posztittes szerzőnk, Gerlóczy Márton a Matiné.

Korábban a témában:

BUDAPEST

Jenő megszerzi a csomagját. Nem vár meg, mert randija van egy karton cigarettával, amit azonnal el akar szívni. Pár perccel később az én csomagom is megérkezik, és megindulok kifelé. Már a folyosónál járok, már látom az út végét, a fotocellás ajtót, amin túl, mintha mi sem történt volna, minden úgy lesz majd, mint régen. Az ember hosszú listát készít az utazások alatt, hogy mit csinál majd másképp, ha hazatért, aztán az ember semmit sem csinál másképp. Tudom,
hogy minden hûvös lesz. Gyûrött. Cigarettafüstös. Vagy éppen ellenkezôleg, langyos, vasalt, illatos. Tudom, hogy mindennel elégedetlen leszek, mindegy, hogy az életem milyen irányt vesz, mert nem az a lényeg, hogy jól mennek-e a dolgok, vagy rosszul, hanem hogy mindebbôl mit tud az ember kicsikarni.
– Jó napot, az útlevelét legyen szíves.
Egy vámos áll elôttem hirtelen. Elállja az utat. Nem értem, mit akar.
– Honnan érkezett?
– Londonból.
Lapozgatja az útlevelemet, elmosolyodik, nekem pedig e pillanatban eszembe jut, hogy egyáltalán nem Lon donban voltam, és ez bizony látszik is rajtam. Ha Lon donban töltöttem volna az elmúlt három hetet, akkor olyan színem lenne, mint egy vödör gipsznek, nem pedig olyan, mint az őrölt Blue Mountain kávénak, amit hamarosan tompakéssel szúrnak majd keresztül derék honfi társaim.
– Akkor másképp kérdezem, jó?
– Jó.
– Honnan indult?
– Jamaicából.
– Ühüm. Meg is van – mondja, amint megtalálja a vízumpecsétet az útlevelemben. – Egyedül utazott?
– Nem, a testvéremmel.
– Igen? És hol a testvére?
– Kint.
– Jamaicában?
– Nem éppen, uram. Ott kint – mutatok az ajtó felé, amin túl e pillanatban megpillantom a nővéremet. A vámos egy darabig csalódottan néz az ajtó felé. Hibázott. Nem szúrta ki Jenőt, nem szúrta ki az egyetlen olyan utast, akit rajtam kívül még darabokra szedhetett volna. Biztosan profi, biztosan ô a legjobb mind közül, ô már negyven méterről megmondja a csomagok és bőrszín és az utas fáradtsága alapján, hogy ki honnan érkezett, minden fogadást megnyer, de most hibázott.
Jenő megúszta, én viszont rábasztam. Harminc óra ébrenlét után, egy méterre a szeretteimtôl.
– Fáradjon velem.
Fáradok. Ez nem esik nehezemre. A vámos megkerüli a pultot.
– Tegyük fel ide a táskát, és nyissuk ki, jó?
– Tegyük – mondom, és felteszem. – Nyissuk – mondom, és kinyitom.
Kirámolja a büdös ruhákat és a zacskókat, amikben az ajándékok vannak. Egy nyolcszögletû dobozba csomagolt
rumos tortát választ ki először.
– Ez mi?
– Az egy torta, uram.
– Milyen torta?
– Rá van írva.
– Miért, maga nem tudja, hogy milyen tortát vett?
Kezdek szédülni. Nincs türelmem ehhez a baromhoz.
– Olvassa el.
Leteszi a dobozt, és rám néz.
– Csináljuk úgy akkor, hogy én kérdezek valamit, maga pedig válaszol, jó?
– Azt mondom, próbáljuk meg.
– Szóval milyen torta ez?
– Ez kérem, rumos torta.
– Ühüm – mondja, és elkezdi kinyitni. – Más nincs a tortában?
– Mire gondol?
– Tudjuk, hogy mire, nem igaz?
– Hát, csak sejteni vélem. Azt mondja… Van benne tojás, vaj, liszt, dió, sôt ha jól sejtem, akkor még rum is.
Kinyitja, szagolgatja, majd arrébb teszi. Jön a kávé. Uramisten! Csak ezt ne. Fel ne merje vágni, mert azon
nyomban belészúrom azt a kést. Egyáltalán nem akarom a világ legjobb kávéját egy nejlonzacskóban hazaszállítani.
– Ezt akkor most kicsit meg fogjuk nézni, jó?
– Fel akarja vágni?
– Kénytelen vagyok, uram.
– Biztos ez? Biztos, hogy kénytelen?
Nem felel. Felvágja a kávét. Hoz egy nejlonzacskót, és átönti bele a kávét. Matat a kávémban. Gan jaláza van. A mögöttem elhaladó utasok tüdeje megtelik a Blue Mountain hegyi levegôjével. A vámos nem talál semmit. Mit is találhatna? Ki az a barom, aki vesz egy csomaggal a világ legdrágább kávéjából, aztán felvágja, belepakol ötszáz gramm füvet, majd visszavákuumoztatja, végül pedig elindul haza nagy boldogan? Ki az? Ki? Most, hogy kérdem, most, hogy többször felteszem magamnak ezt a kérdést, úgy vélem, nem is rossz ötlet.

A vámos felvág még ezt-azt. Én az asztalra támaszkodom, mert nagyon régen nem aludtam.
– Ne támaszkodjunk az asztalra, jó?
– Jó!
A fotocellás ajtó kinyílik. Látom a testvéreimet. Nevetnek. Az ajtó becsukódik. Amikor újra kinyílik, már nem nevetnek. Kacagnak. Egy pillanatra én is elnevetem magam, de csak kínomban. Jó itthon. Jó újra itthon lenni. Jó újra magyarnak lenni.
– Ezt pakolja vissza, és kövessen.
Kérése azokra a tételekre vonatkozik, amiket ő szórt szét az asztalon, amire tilos támaszkodni.
– Azonnal, uram.
Igyekszem a ruhaneműk hajtogatásában szerzett tapasztalataimat a lehetô legkörültekintőbben alkalmazni.
– Mit csinál?
– Hajtogatok, uram.
– Szórakozik velem?
– Eszem ágában sincs. Tudja, rend a lelke mindennek.
A vámos ideges. Nem baj az. Én is ideges vagyok. A csapatmunka lényege az összehangoltság. Nem szól többé hozzám, és én sem szólok hozzá. Fütyörészek. Hajtogatni fütyörészve jó. Az ember maga kíséri magát, ritmust, harmóniát csempészik az unalmas percek közé, díszít. Eltereli a figyelmét. Én például jelen helyzetben ugyebár arról a körülményről, hogy valahova követnem kell valakit. Egy vámost. Hová követ az ember egy vámost? Hm! Követni felettébb kellemetlen dolog bárkit is. Én azt szeretem, ha egymás mellett megyünk. Vagy nem megyek sehova. Vagy egyedül
megyek.
– Mehetünk!
Szobára megyek a vámossal, ahol egy másik vámos is tartózkodik. A másik vámos neve Albert.
– Foglaljon helyet.
Az első vámos kimegy a szobából, én pedig kettesben maradok Alberttel. Még nem sejtem, hogy életem egyik legizgalmasabb élménye vár rám. A szívem elkezd lüktetni. A húgycsövem két oldalán elhelyezkedő barlangos testek közepén futó artériák megnyílásával a vér a barlangos test szinuszaiba ömlik. Albert nem ilyen érzékeny természet, ő csak áll egy helyben, és őserőtől ragyog. A szerelem az esetek többségében kiszámíthatatlan, értelmezhetetlen fogalom és helyzet. Van köztünk valami. Valami, ami a levegôt lángra lobbantja.
– Találtál? – kérdi Albert a vámostól, aki e pillanatban visszatér.
– Persze.
Odalépnek hozzám.
– A kezét kérem szépen.
Nyújtom a kezemet.
– Tenyérrel fölfelé.
– Szabad tudnom, mi célból?
– Drogtesztet fogunk végezni
– Hál’ istennek!
– Talán van félnivalója a dologtól?
– Ugyan kérem!
– Ne aggódjon, nem szúrjuk meg – mondja Albert.
– Az izzadságából veszünk mintát. Ez három napra visszamenőleg ki tudja mutatni, ha fogyasztott kábítószert.
– Hál’ istennek!
Eltűnődöm egy pillanatra. Számolgatom a napokat, ami nem könnyû, hiszen éppen egy időzavar kellős közepén vagyok. Három nap. Ma van szerda. London kedd. Kingston hétfô. A Pelikan Bar, ahol legutóbb marihuánát fogyasztottam, és utána beúsztam a medúzák közé, vasárnap. De hogy mindez hány napja volt, az összetettebb kérdés.
Nyújtom a karomat. Egy fecnivel mintát vesznek az izzadságomból, aztán a fecnit elviszik. Albert örül, reménykedik.
Hátha el tudja cseszni valakinek az életét, ha csak egy hónapra is. Akkor majd dicséretet kap. Akkor majd előléptetik.
– Körülbelül három perc.
Várunk. Lesz, ami lesz. Arra gondolok, hogy nem csinálnám másképp. Világéletemben utáltam a füvet, de a sáska húsát sem szeretem, mégis megkóstoltam.
Meg kellett kóstolnom.
– Negatív.
– Nahát!
– Másra számított?
– Valójában igen. Úgy képzeltem, hogy megölelem a nővéremet, aztán elszívok egy cigit.
– Úgy értem, a teszttel.
– Értem, hogy érti.
– Álljon fel, legyen szíves.
Felállok. A fiúk velem szemben.
– Legyen szíves levetkôzni.
Végre! Belehúzunk. Hát meddig kellett még várni?
Miért nem lehetett ezzel kezdeni? Az előjáték a nőknek való, mi férfiak nem tökölünk ennyit. Vetkőzöm. Az alsónadrágnál
megállok. Ez szerintem teljesen normális.
– Teljesen, legyen szíves.
– Mondja kérem, van ehhez maguknak joguk?
– Van.
– Hál’ istennek!
– Mi az, nem volt katona?
– Nahát, képzelje, nem. És nem szeretem sem a boros kólát, sem a Tankcsapdát, sem nyolc csávóval meccset nézni és csipkedni egymás mellbimbóját, amikor már elég részegek vagyunk ahhoz, hogy lehányjuk egymást.
– Csináljuk, jó?
Letolom az alsónadrágomat. Tulajdonképpen jó érzés lenne, ha nem ők kértek volna rá.
– Forduljon meg, kérem.
Megfordulok.
– Hajoljon le kérem, hogy lássuk.
Lehajolok. A szemfüles vámos és Albert füvet keresnek a segglyukamban. Jó újra magyarnak lenni.
– Jó, visszafordulhat. Emelje fel, kérem, a heréit.
– A heréimet?
– Igen.
– Ne haragudjon, uram, de a here páros szerv.
– Tessék?
– Úgy mondjuk: herém. Nem heréim. Mint ahogy nem lábaim vannak, hanem lábam.
Nem felelnek.
– Nézzék! Önök itt a legjobb tudásuk szerint járnak el velem, igaz?
– Igaz.
– Engedjék meg, hogy én is a maximumot hozzam ki magamból. Ez fontos nekem. Mindannyian magyarok
vagyunk, mindannyian itt élünk, itt boldogulunk.
Segítsük egymást kicsit.
– Kérem, emelje fel a heréjét.
– Köszönöm – felelem, és azzal felemelem a heréimet.

 

Gerlóczy Márton: Chek-in

Scolar

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.