Kultúra

A rózsaszín édesapa

A könyvhétre jelent meg az Alibi legújabb száma, Disznó témakörben. Malackodás, gasztro és minden, ami belefér e fogalomba. Nagy szeretettel ajánljuk. Matinénkban a több mint félszáz szerző egyike, Maros András dolgozata.

Hlákovits Tomi négyéves, tüskehajú, gombszemű kisfiú, kicsit ducibb az átlagnál. Él-hal a lekváros kenyérért; kedvenc dzsemmárkája a Pacific Háziasszony Módra; leginkább a szamócás ízvariánst kedveli, bármely napszakban bármekkora adagot meg bír enni belőle, evőkanállal; Tomi számára a kenyér mellékes kiegészítő, elhagyható ízfokozó, ha van, van, ha nincs, úgyis jó, sőt. Tomit egyedül neveli az édesanyja, egy cserepes ajkú, rosszkedvű asszony. A fiú édesapja… nos, hát, őróla sokfélét hallani… a lényeg, hogy egyelőre nincs jelen. Ezt így, ezekkel a szavakkal, „nincs jelen”, a második emeleten lakó néni szokta mondani; Tomi jó barátságban van vele, már réges-régen belehelyezte a „jó néni” skatulyába; amikor a lépcsőházban összefutnak, a néni Tomira mosolyog, és oldalra billenti a fejét, ami tagadhatatlanul a barátság jele, lásd kutya. „Nagyon fincsi illata van az öblítőnek, amit anyukád használ – mondja a néni, amint Tomi mellett elhaladva beleszippant a levegőbe. – Kérdezd meg tőle, milyen típus.” Azért is jó néni, barát néni, mert legközelebb ugyanezt mondja/kérdezi, holott számon is kérhetné Tomit, jogosan, hogy „Na? Megkérdezted az öblítőt? Mit mondott?” Ehelyett csak a szokásost ismétli türelmesen: milyen öblítő, kérdezd meg anyukádat, fejbiccentés oldalra, továbbcsoszogás.

Az óvodába jár egy fiú, a koravén Mityimatyi, hétévesnek is beillene, ő az intézmény csúszda- és hintakirálya, mindkét szeren ismeri az összes figurát. Plusz még azt kell tudni róla, hogy könyörtelenül szókimondó. Ő az, aki a legcsekélyebb fokú empátia nélkül hozza szóba Tomi édesapját, Tomi előtt. Mityimatyi újságíró apjától hall híreket Tomi édesapjáról, ezekkel szembesíti a fiút aránylag rendszeresen. Legutóbb például néhány hete: „Úgy tudom, nemsokára kiengedik az apádat – mondta Mityimatyi, bizalmasan félreintve Tomit a csoportszoba csendes sarkába, itt cserélnek gazdát a nagy titkok. – Az apukám szerint nem érdemli meg, hogy kijöjjön. Túl jó ügyvédetek van. Azt viszont nem értjük a családban, hogy miből telik rá nektek, jó ügyvédre. Valahonnan van pénzetek, azt látjuk, de nem tudjuk, honnan.” Mityimatyi bonyolult okfejtésből legfeljebb a mondandó eleje jut el Tomi agyáig: az, hogy édesapját ketrecben tartják. Ezt speciel eddig is tudta, illetve el tudta képzelni, a felnőttek beszélgetéseiből elcsípett információmozaikokból össze tudta rakni a képet. Ámbátor, Mityimatyi híresztelésével ellentétben, Tomi sokkal inkább azon a véleményen van, hogy édesapját ólba zárva tartják, nem pedig ketrecben, mint a nyulakat. Mert az édesapja odavaló, ólba, nem ketrecbe. – Indulunk! – kiáltja el magát Tomi édesanyja mérgesen.

Videók a témában:

(„Miért vagy mindig mérges?” – kérdezte egyszer Tomi az előszobában. „Sose vagyok mérges!” – rivallt fiára a mama, majd térdre rogyott, homlokát a hűvös linóleumpadlóhoz érintette, és sírásban tört ki. Tomi többé nem kérdezősködött. Elfogadta, hogy az édesanyja ilyen. Mérges, rosszkedvű. Bánatos, sírós. Attól még az édesanyja.)

Az anyuka ma is, mint minden reggel, idegesen fésüli a haját a tükör előtt; marokra fog egy tincset, azt boncolja ízekre hajkefe segítségével, sebes csuklómozdulatokkal, mintha ki akarná tépni az összes kezében tartott hajszálat. Az első kávéja után megivott két palacknyi energiaitalt, melynek kesernyés bűze nemcsak a szájából dől, de deréktól fölfelé az egész mamát körbevonja, így öltöztetéskor, amint lehajol a fiához, Tomi orrát is megcsapja. Tomi édesanyját az energiaital tartja ébren. Ha nem inna napi egy litert, egész nap csak aludna – ezt ő maga vallja. Amit szívesen meg is tenne, mármint aludna, átaludná az életet, de nem teheti, mert reggel nyolc óra huszonötkor fel kell lépnie a Pomáz felé tartó HÉV-re a Szépvölgyi úti megállóban, úgy, hogy előtte leadta a fiát az óvodában.

Tomi édesapját három és fél éve zárták ketrecbe (vagy ólba). Tominak nincs emléke róla, nincs egy arc, ami megjelenne előtte, ha behunyt szemmel őrá gondol. Édesanyja kidobott minden fényképet, amely Tomi édesapját ábrázolta, így a fiú csak a lexikonokra, képes albumokra hagyatkozva tanulmányozhatja, hogyan is néznek ki az övéhez hasonlító papák. Amikor az óvodai különbusszal ellátogattak egy Pest megyei farmra, alaposan megvizsgálta a ketrecbe és ólba zárt lényeket, édesapja sorstársait. Ő is ott akart maradni, bezárva. A tyúkok közt. A büdöset meg lehet szokni, az energiaital szagával is többé-kevésbé megbékélt.


Forrás: Alibi hat hónapra

– Indulunk! – üvölti el magát újra Tomi édesanyja.

Tomi csalódottan konstatálja, hogy a mostani „Indulunk!” semmivel sem derűsebb a más napokon elhangzó „Indulunk!”-oknál, sőt mintha ez még rosszkedvűbb lett volna. De miért? Ma találkoznak Tomi apukájával! Akit egy hete kiengedték a ketrecből (vagy ólból)! És ők most hazahozzák, haza, oda, ahova tartozik, három és fél év után. Illetve még nem hozzák haza, most még csak találkoznak vele. Megnézik, hogy befogadható-e. Felmérik az állapotát, megvizsgálják, mit tett vele a ketrecben (vagy ólban) tartás. Ha kell, hazaszoktatják. Először egy éjszaka, aztán kettő és így tovább. Arról, hogy az elmúlt hetet hol töltötte a papa, Tomi édesanyja mélyen hallgat, pedig látszik rajta, hogy tudja. Többit tud annál, mint amit elmond.

Tomi ünneplőnadrágban és szép, szürke pulóverben feszít az előszobai fogas alatt. Kiöltözött, és épp azon töri a fejét, melyik kabát illik jobban a gondosan összeállított ruházatához. Kesztyűt is húz, de nem a kinti hideg miatt (hét fok van, tavaszodik), a kesztyűviselésnek más oka van: Tomi azért vesz kesztyűt, hogy meg tudja simogatni az édesapját, ha netán arra kerülne sor.

– Indulunk – sikolt Tomi édesanyja iszonyatos hangerővel, nem véve észre, hogy a fia mögötte áll, haptákban, útra készen.

Három háztömböt hagynak maguk mögött, amikor Tomi váratlanul leveszi az apasimogató kesztyűt. Megfogja és finoman meghúzza édesanyja jégcsap hőmérsékletű kezét. – Te egyáltalán örülsz, hogy apa hazajön? – kérdi a kisfiú.

Tomi édesanyjának válasza egy keserű, hosszan kieresztett sóhaj, mely merőben eltér minden olyan korábbi felelettől, melyet az édesapával kapcsolatban feltett kérdésekre adott. Most, amikor csak néhány perc választja el őket a nagy találkozástól, most történt meg először, hogy Tomi édesanyja nem vágta rá a rutinválaszát, azt, amit eddig mindig rávágott, amikor a fiú az édesapját emlegette.

– Apád egy mocskos disznó! – ez volt a sablonfelelet, bármi kérdés hangzott is el. Elég volt, ha a kérdésben csak az „apa” vagy „papa” szó szerepelt. Néha csak „Apád egy disznó!” volt a válasz, „mocskos” nélkül, ami arra volt jó, hogy Tomit végképp elbizonytalanítsa. Mocskos a papa vagy sem? Nem mindegy. (A tisztaságra vonatkozó kétely okozta azt, hogy sokáig nem tudta eldönteni, hozzon-e simogatókesztyűt. Ha tiszta a disznó, csupasz kézzel is vállalja a simítást.) Tekintve, hogy Tomi édesanyja eleve feszültnek látszik, a fiú jobbnak látja nem firtatni az édesapa várható higiénés állapotát. Mellesleg, ahogy közeledett a találkozó, Tomiban egyre erősödött az az érzés, hogy édesanyja szégyelli, hogy a férje egy malac.

A titkok átadására szolgáló óvodai sarokban Tomi egy alkalommal megkérdezte Mityimatyitól, mit gondol, van-e olyan, hogy valakinek sertés az édesapja. Mityimatyi kinevette. Ettől Tominak kivételesen jókedve támadt. Büszke volt rá, hogy különleges apja van.

Azon túl, hogy édesapja egy (néha mocskos) disznó, Tominak nincs több információja róla. A többit elképzeli. Rózsaszín, enyhén szőrös, kedves arcú, konnektor-orrú, félig lehunyt szemű, négylábú állatot lát, egy szép, kövér malacot. A közeli játszótéren Tomi kinézett egy bokrot az édesapjának, amolyan rekreációs központ lehetne az, ott eső után megáll a víz, nagy sár keletkezik, abban kedvére dagonyázhat a papa. Ha belelfárad, begurulhat a bokor mélyére, ott szunyókálhat egyet. És vissza. Ha kiszárad a meder, Tomi feltölti vízzel. Este hazatereli fáradt apját, és megfürdeti a forró vízzel teli kádban. Másnap elviszi az oviba, és megmutatja a többieknek. – Ez itt az én apukám! Kiengedték! – Nagyot néznek majd.


Fotó: Neményi Márton

A bezárt mozitól egy sarokra megszólal Tomi édesanyja: – Ott van, ni!

Tomi megáll, és forogni kezd, mint egy propeller: – Hol?

Egy szakállas férfi ácsorog a mozi bedeszkázott ajtaja előtt, lába előtt hatalmas sporttáska pihen; őrajta kívül Tomi csak jövő-menő embereket lát, azokból sem sokat. Malacot sehol.

–  Az ott az apád – bök a szakállas férfi felé Tomi édesanyja.

A férfi feltűnő indigókék köpenyt visel, mint akire rádobtak egy megkülönböztető ruhadarabot, hogy már messziről is ki lehessen szúrni. Nem lehet nem rá figyelni. Amint a férfi megpillantja a közeledő kisfiút és édesanyját, lábszárközépig érő bakancsában elindul feléjük, a mozi bejárata előtt hagyva sporttáskáját; léptei egyszerre súlyosak és bizonytalanok.

– Ez itt az apád – mondja Tomi édesanyja, amikor a szakállas férfi megáll előttük.

– Sziasztok – mondja Tominak az idegen, és a fiú felé nyújtja a kezét.

Tomi az édesanyjához simulva veszi szemügyre az indigókék köpenyes embert. Átlagos férfi. Ugyanolyan apuka, mint a többi. Mint amilyenek a gyerekekért jönnek az oviba. Mint mondjuk a Matyi apukája. Hasonlít is rá. Az is szakállas. Tomi csalódottan elnéz, az utca túloldalán észrevesz egy kutyát, azt figyeli, annak minden lépését. A kutya ugyan nem disznó, de az embernél mindenképp érdekesebb állat. Miért nem disznó az apja? Miért hazudott az édesanyja? Pedig már elképzelte vele az egész holnapi napot: elviszi az oviba, és megmutatja a többieknek. De ezt a szakállas férfit? Ezt ugyan nem viszi sehova.

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.