S olyan történet sincs, amely ezen átírás következtében ne vesztené el épp azt a tulajdonságát, amely miatt egykor nagyra becsültük, tanultunk, erőt merítettünk belőle, de legalábbis figyelemre érdemesnek tartottuk, s ne alakulna át ordas nagy giccsé. Victor Hugo nagyregényének dalos változatát is csak akkor lehet elviselni, ha fajsúlyos színészek: kiváló hangi adottságokkal és színjátékosi kvalitásokkal bíró szereplők töltik meg ismét élettel a dalszínházi forma kedvéért jócskán leegyszerűsített karaktereket.
A király beszédével a legkeresettebb rendezők közé beérkezett Tom Hooper esetében volt erre esély, hiszen a tavalyi Oscar-gálán négy szoborral is honorált történelmi film legnagyobb erénye épp a hibátlan szereplőválasztás volt. A nyomorultak esetében viszont sajnos több a mellélövés, mint a találat. Mindkét főszereplő tévedés. A fegyencből megtért jóemberré váló Jean Valjeanhoz Hugh Jackson egyszerűen kevés. A templomi önmarcangoló átalakulás jelenetében még valóban képes megszólalni az önmagával küzdő, bűnös életével leszámoló ember hangján, megigazult jótevőként azonban inkább korrekt, mintsem emlékezetes teljesítményt nyújt. Sem különösebb énekhang, sem átütő karizma nem segíti, hogy egy (igaz, prózai szerepet játszó) Jean Gabin vagy Gérard Depardieu nyomdokába lépjen. Még nagyobb melléfogás a főhőst bulldog-szívóssággal, húsz éven át üldöző Javert felügyelő szerepére Russel Crowe-t választani. Sem a főrendőr megszállottságát, sem a jóság valóságosságának elutasítását nem tudja elhitetni, énekhangja pedig túl édeskésen cseng egy ilyen szerephez. További tévedés az ifjú szerelmespár: túl sok a Cosette-et adó Amanda Seyfried csilingelése, csicsergése; partnere, a prózai szerepekben a figyelmet méltán kivívó Eddie Redmayne pedig a magasabb, nagyobb erőfeszítést követelő hangoknál úgy kénytelen fejét rezegtetni, mintha hirtelen erőt vett volna rajta a Parkinson-kór.
A mellékszereplők közt kell, keressük az igazán nagy alakításokat. A Sacha Baron Cohen és Helena Bonham-Carter által hozott sunyi kocsmáros-pár az elvtelen haszonlesés életszemléletének elpusztíthatatlanságát testesíti meg, míg Éponine lányuk szerepében az eddig ismeretlen Samantha Banks éppen önfeláldozó szerelmesként szerez őszinte jelenléttel teljes pillanatokat. A film legnagyobb alakítását azonban minden kétséget kizáróan Anne Hathaway nyújtja. Korunk egyik legkeresettebb mozi-ikonja, szex-szimbóluma mer meggyötört, széthullott, beteg és csúnya lenni a gyereke miatt az utcára került Fantine szerepében. Itt bizony ráncok és eltorzult arc van és igazi könnyek, nem pedig amúgy tökéletes sminkkel kivitelezett műszenvedés. Az pedig, ahogy a musical legnagyobb slágerét, a tehetségkutatókon és gálaesteken agyonóbégatott, -röcögtetett és -visítozott I Dreamed a Dream-et énekli – egyetlen beállításban, vágás nélkül, közeliben, az ilyenkor szokásos playback helyett egy az egyben, nem engedve az áriázás csábításának, olykor elcsukló, olykor suttogó hangon, ami már-már nem is énekhang, döbbenetes alázattal és azonosulással, úgy, ahogyan esetleg verset mondanak nagyon nagy színészek –, no, az mostantól etalon ennek a dalnak az előadásában.
Ajánljuk: A musicalek és Anne Hathaway kedvelőinek.
Nem ajánljuk: A jól sikerült musical-filmek és Russel Crowe kedvelőinek.
TPP
Les misérables – színes, angol musical, 2012. Rendezte: Tom Hooper. Szereplők: Hugh Jackman (Jean Valjean), Russel Crowe (Javert), Anne Hathaway (Fantine),Amanda Seyfried (Cosette), Eddie Redmayne (Marius), Sacha Baron Cohen (Thénardier), Helena Bonham-Carter (Mme Thénardier), Samantha Banks (Éponine). 160 perc. Forgalmazó: UIP-Duna Film
Hazai bemutató: december 27.
