Csempészek
Sok rendező életében eljő ez a pillanat: tehetséges független filmesek, de kiruccanást tesznek Hollywoodban. Baltasar Kormákur a magyar közönség régi ismerőse, a Titanic Filmfesztivál megbecsült, díjazott vendége, “az” izlandi filmes, nevettünk 101 Reykjavikján, borzongtunk Vérvonalán, merengtünk Fehér nászéjszakáján. Lélegezz! című filmje már amerikai produkció volt, most pedig igazi nagyágyúkkal játszathatta el azt a filmet, melyben egyszer már játszotta a főszerepet (Reykjavík-Rotterdam). A történet nem túl eredeti: a csempészet császára kiszállna, de még egy melóba belerángatja felesége öccse. S kiderül, nagyobb a tét annál, mint gondolta.Mark Wahlberg méltó jelképe e filmnek: a főszereplő akármennyire is próbál színésszé válni, nem megy, és ez a film sem tud sodró lendületű, komoly akciófilm lenni. klisék, hihetetlen fordulatok, Bruce Willis-beszólások, Kate Beckinsale, Giovanni Ribisi, Ben Foster. Ej, Baltasar, a te helyed a holdbéli Reykjavikban van!
Az éhezők viadala
Menekülő ember, Rollerball, A sziget, Truman Show – filmek média, erőszak, hatalom kapcsolatáról. És most itt van még egy, mely leginkább az elsőre hasonlít: az Éhezők Viadalán 24 embert ereszt szélnek a jövőben a Hatalom Amerikában, és csak egynek sikerülhet – egy éli túl. Nem volt kétséges, hogy Milgram kísérlete után befutott valóságshow-k megihletik a filmalkotókat is, és tessék, itt az egyik végeredmény. Az ördög itt is a részletekben van: Gary Ross (Pleasentville, Segítség, felnőttem) rendező milyen világot alkotott, mennyire tud-mer elszakadni a kliséktől, a kiszámítható fordulatoktól. Félek, bár a Winter’s Bone-ban üldözött, mély vízbe dobott kislányként meggyőző Jennifer Lawrence nem rossz ómen, és segítőnek ott van a szereplők közt Woody Harrelson és Stanley Tucci is, szóval félek, nem ez a film lesz az a kifejezett mérföldkő.
A film előzetese itt tekinthető meg.
Fehér pokol
The Grey a film eredeti címe, és távolról sem az a bulváros-bombasztikus dolog, mint amire gondolnánk a magyar cím alapján. Joe Carnahan rendező (Liam Neeson főszereplő a régi idők határozott, az szándékaiért tűzön-vízen át kiálló rendezőihez hasonlította) filmje igazi nagy történet az életért vívott harcról. Egy csapat olajkitermelő, köztük egy vadásszal lezuhan repülőjével a fagyos Alaszkában, a maroknyi menekült pedig megkezdi harcát a túlélésért, mely során a civilizációs máz alól elbújik az ember, a jellemek a maguk pőreségében. Mindez csodálatos operatőri munkában, remek dramaturgiai megoldásokkal és kiváló rendezés kíséretében. Mit mondjak? Ezt mindenkinek látnia kell (úgy 12 év felett).
Járhatatlan út
Ez a történet is az emberről szól, de mennyire máshogy. Andreas Dresen szeret olyan témákról filmet készíteni, amelyek hallatán általában zavartan nevetünk fel, másról kezdünk beszélni, az egészet egy tréfával ütjük el, mint az idősek szexuális-szerelmi élete (Kilencedik mennyország), avagy a meghalás. Ez a film ez utóbbiról szól, Franknál (Milan Peschel) agytumort diagnosztizálnak, amely pár hónapot engedélyez csak neki előreláthatólag. A témában nemrég a Fifti-fifti című filmmel láthattunk Hollywoodtól egy kísérletet arra, hogy ne a szokványos úton haladva beszéljünk a halálfélelemről, de Dresen szerencsére nem elkerülni akar valamit, nem ellen-filmet akar csinálni, csak arról beszél: igen, ilyen lehet lassan meghalni. Peschel megrendítően jól játszik, s a film egész univerzuma működik: esendő, hétköznapi, ismerős. Fura, amit mondok, de így van: bár ezt a filmet kevesen fogják megnézni (a magyar a valóság elől menekülni jár a moziba), igazi tavaszi darabbal állunk szemben, mely által egyrészt emlékezhetünk azokra, akiket esetleg már elvesztettünk, illetve értékelhetjük létezésünk tényét, az életet.
A film előzetesét itt lehet megtekinteni.
Az igazi kaland
A nagy hollywoodi bölcsesség kutyáról és gyerekről a kamera előtt már rég nem elég (oké, az Artistnak bejött a kutya egyedül, de hát Uggie egy gyermeki kutya) – veyünk rögtön két gyereket, egy kissé elveszett apát (akiben még élénk a gyermeki énje) meg nem kevesebb, mint 47 állatfajt. Azaz egy állatkertet.
Benjamin Mee (aki amúgy a forgatókönyvet is jegyzi, játssza Matt Damon) érzi, hogy valami hiányzik a családjából (természetesen elhunyt felesége után), hogy valami plusz kéne, de mi is az? Egy csepp őrültség – költözzünk egy állatkertbe! Vajon sikerül a nagy kaland, az igazi, amely egységbe forrasztja, kikalapálja Amerika egyes számú érzelmi egységét, a családot?
Nem is a nyilvánvaló “Igen!” a lényeg, hanem az, ahogy a film megpedzegeti a valóságot. Igen, az apák (nemcsak a magányosak) kicsit elveszetten keresgélik magukat gyerekeik közt, igen, a (nemcsak amerikai) mindennapi robotból, melynek része az előttünk tornyosuló, megmászandó csúcs, melyet a gyereknevelésről neveztek el, szóval ebből igencsak ki kéne olykor-olykor szakadni. Szinte minden felnőttnek (és gyereknek) ismerős tehát az alaphelyzet és alapprobléma, ugyanakkor azt is értem, ha valaki momentán nem a napi őrültségmorzsák hiányát érzi, hanem pl. szeretne megélni, napi 10-12 órás munka után olykor látni is szeretné a gyerekét, a családját, avagy épp azon fáradozik, hogy ne essen szét a családja.
Ez a film tehát kicsit hazudik, mint oly sok amerikai produkció, de sokan meríthetnek belőle lelkületet, pozitivitást. Egyet nem: mind Damon, mind Scarlett Johansson haja a túlzásokig ápolatlan, igénytelen, mintha ma a zsíros, töredezett sörény lenne a sivat. Szóval tessék elmenni, megnézni, majd vegyenek sampont.
