A leleményes Hugo
Ha Martin Scorsese valamibe belekezd, akkor, legyen az rockkoncert, karriertörténet vagy 3D-film, biztos, hogy belead apait-anyait, és majd megszakad, hogy a végeredmény tökéletes legyen. Aztán hol összejön, hol nem. Jó hírünk van: most igen. Az 1920-as, 30-as évek Párizsában egy pályaudvaron lakó kisfiú és megjavítandó gépemberének története igazi családi mozi, ami nem mellesleg tiszteleg a mozi korai korszaka előtt, és még inkább nem mellesleg régóta az első indokolt 3D-film, olyan, ahol történetszinten kihasználják a térhatás lehetőségeit. Szép, jó, szórakoztató mozi, melynek stáblistáján az 1997-es születésű Asa Butterfieldtől az 1922-es születésű Christopher Lee-ig terjed a spektrum. Végre egy film, ami mindenkinek jó szívvel ajánlható.
A bűn hálójában
Ha azt hallom, “a film rendezője Steven Soderbergh”, nekem már nem a pimasz, tehetséges valaki jut eszembe, aki a Szex hazugság, videóval berobbant, a Traffickal még magasabbra tette a lécet, hanem aki most már ontja magából a kínosnál kínosabb filmeket, kezdve a döbbenetesen modoros és didaktikus Che-darabokkal, folytatva a Fertőzés sablonos és klisészerű megoldásaival. Vagy épp ezzel a filmmel, mely akcióthriller, csak épp a főhősnő lett olyan kifejező, mint Megan Fox, annyira erős karakter, mint Dobó Kata, és annyira erős érzéki kisugárzású, mint Tahi Tóth Géza egy Szeszélyes évszakok-humoreszkben. A volt kickbokszos Gina Carano persze röpköd és rugdos becsülettel minden Oscar-, Golden Globe-, BAFTA-díjas sztárt maga körül Michael Fassbendertől Antonio Banderason át Ewan McGregorig, de ettől még elvérzik rajta a film. Steven, tán el kéne menni producernek.
Az erő krónikája
Mi lesz akkor, ha pár tini szupererőre tesz szert? És mindezt fel is veszik kamerával? Hát egyrészt ez a film. Másrészt baj. Aki kedveli a kézikamerás filmeket, nem hagyja ki Az erő krónikáját, de nyilván egy elég széles közönségréteget már az alaphelyzet is kellemesen bizserget: ki ne álmodozott volna (vagy akár most is) arról tizenévesen, hogy szupererővel mindent megold – és valószínűleg elkövetne sok butaságot is. Hogy miket? Hát ezt láthatjuk most 84 percben elmesélve.
Warrior – A végső menet
Rocky ma már kevés – megkettőzve és véletlenül sem csak bokszolva, hanem MMA-zva, vagyis a kevert harcművészetek ketrecharcában bizonyítaná, mi is tesz a férfi, a harc, a küzdelem szavak jelentése. Igaz, a Klicskók megígérték mamájuknak, hogy nem fognak egymás ellen küzdeni, de ebben a filmben nem a Klicskók diktálnak, hanem – mi is? Az MMA, a harc kétségkívül, ám ami ezen túl van, az kissé sablonos és vázlatos. Egy egykori alkoholista apa (Nick Nolte), két keserű fiú (Tom Hardy, Joel Edgerton), meg egy legyőzendő orosz gólem, akit most nem Ivan Dragónak, hanem Kobának hívnak. A harc, kidolgozott izmok, térdes-könyökös-lábkulcsos-feszítős, gyűjtőszóval férfias megoldások hívei tömött sorokban igyekeznek a mozik felé. De azért új Rockyt ne kiáltsunk még.
A szellemlovas 2. – A bosszú ereje
Mint ahogy ennél a filmnél is elhibázott lenne egy új bosszúálló hős születését ünnepelni – új, mert Johhny Blaze külseje megváltozott az első részhez képest. Sőt Nicolas Cage is, megnövesztette a haját. És sajnos olyan brutális ripacskodásözönt zúdít szegény nézőkre, amin csak a dialógusok színvonaltalansága tud alulmúlni. Ebből is látszik, nem 2012 legjobb filmje A szellemlovas 2. Éppenséggel a legrosszabbik címért száll versenybe, pedig ott elég nagy a tülekedés. Egy gyereket kéne megmentenie az ördöggel kötött szövetsége értelmében elátkozott főhősnek, akire épp az ördög vadászik – bion. Egy buta, unalmas, vontatott, erőltetett, logikátlan, ostoba film sikeredett a Taylor-Navaldine rendezőkettősnek ebben az évben.
A vér és méz földjén
Angelina Jolie itthon is forgatott filmje kemény témát próbál meg körbejárni: a boszniai háborúra akar emlékeztetni, válogatott rémségekkel egy furcsa szerelmi történettel: egy szerb katona és egy bosnyák lány között kialakuló etnikai Rómeó és Júlia sztorival. Ez nem egyszerű feladat, sokat látott rendezőknek is beletörne a bicskájuk, ám debütáló Jolie csúnyán elrontja – képtelen hihető, igazán empatikus, jó színészi teljesítményekkel megtámogatott filmet csinálni (utóbbi fura, mert ő maga elég jól játszik), hanem egy példázatszerű, olykor óvatos, a háborúról csak könyvekből és filmekből kiművelt, de lélektanilag teljesen elhibázott torzót sikerül neki összehoznia. A téma, az ambíció, az igyekezet tiszteletet érdemel, a végeredményt pedig felejtsük el gyorsan. Tessék visszamenni játszani.
Tirannoszaurusz
Kisiklott sorsok állnak össze masszív, külvárosi guanóvá ebben a filmben, ahol két remek színész, Peter Mullan és Olivia Colman által megformált karakter talál egymásra. Az angol városi lét peremén csúnya dolgok történnek, a lélek is könnyen megkérgesedik, de a szeretethiány hívószavai így is egymásra találnak. Persze a happy end tájszólásban félreérthető – kár, hogy a rendező Paddy considine kicsit sok mocskot és szenvedést lapátolt össze, így a történet egy fokkal túlcsordul. De a színészi alakítások miatt a film javallott megtekintésre.
Szex felsőfokon
A párizsi középosztálynál sem jobb a helyzet (bár ha Michael Hanakét kérdezzük, biztos azt mondaná, sokkal rosszabb), amire egy tényfeltáró riportot író újságírónő, Anne ébred rá, miközben a prostituált riportalanyaitól hallott történeteiről gondolkodik. A háziasszonyként, feleségként is kihívásokkal küzdő nő története értő kezekben kel életre Juliette Binoche megformálásában, ami még azt is elviseli, hogy a film kissé modoros, kócos. De végül összeáll a kép, amely sokaknak meglepő és provokatív lehet – kinek is van szomorúbb és nyomorultabb élete?
