Ott sem minden remekmű, hiába olyan jó a modern skandináv film.
Dániában mostanában emberközeli drámák jelennek meg (sok tépelődés, feltáruló lelki sérülések,a szembesülés, az őszinteség katartikus ereje) nagyon biztos dramaturgiai és formai megoldások segítségével. Vagyis pontos, világosan követhető a sztori felépítése, kidolgozottak a motivációk, az utolsó mondatig hitelesek a párbeszédek, egyúttal bátran térnek el a hagyományos kamerakezelési, vágási, sőt világítási sztenderdektől. Annál szembetűnőbb, ha egy filmben mindez megvan – de csak aklisék, a külsődleges hatáskeltés szintjén, hiszen a gyönge műveket épp az leplezi le, ahogyan azok a fősodor eszmei, formai eszközeit próbálják sikertelenül használni.
Brigitte Staermose Mortensen egy olyan szerző, bizonyos Kim Fupz Aakeson forgatókönyvét zúzza le debütáló játékfilmjében, akinek írásaiból pedig napjaink dán és norvég filmjeinek színe-javát forgatták – mások. A mély és megrendítő Bűnök, a bergmani feszültségű Prágai történet, a frenetikus humorú Hajszál híján úriember, és más, szintén kiváló darabok nem csak a skandináv színtéren, de a világon is az egyik legjelentősebb kortárs forgatókönyvírónak mutatják a termékeny szerzőt. Mindehhez itt valóságos sztárparádé járul, amennyiben sokat bizonyított, más, nem csakdán filmekből ismerős színészek játsszák a legkisebb szerepeket is (alább olvashatók a bármelyik hollywoodi sztárnál klasszisokkal jobb, bár sokkal kevésbé ismert aktorok nevei). Ebből kihozni azt a mesterkélt nyafogást, amit a 304-es szoba történetéből sikerült, valódi bravúr.
Egy szállodában vagyunk, ahol filippínó és koszovói alkalmazottak, spanyol és orosz vendégek, dán tulajdonosok és barátaik sorsa fonódik össze végzetesen. Előkerül egy revolver, de nem az süti el, aki bosszújához évekig rejtegette, nem az hal meg, aki talán megérdemelte volna, s nem is az, aki csődbe jutott életének végére ezzel akart pontot tenni. Szerelmek és hazugságok, magányos életek, lelepleződő élethazugságok…
Ám a rendezőnő nem ezekre koncentrál. Egy véres leszámolásba torkolló krimi ígéretével kecsegtet,az információvisszatartás kezdetben valóban feszültséget keltő, ám hamar kifáradó, és a filmvégi zárlat felől nézve teljesen értelmetlen eszközét használja; sok a fölösleges hatáskeltés, zavaróaz aránytévesztés. Kormákur (Vérvonal), Moodysson (Mamut) vagy Iñarritu (21 gramm, Bábel)nem referenciák, hanem meg nem értett, csak irigyelt modellek. Itt a megkavart időrendiségneksemmilyen hozadéka nincs, nem tesz hozzá a történethez, mert a belső linearitás éppúgy megmarad:az újra és újra megjelenő, de az időrendi sorrendet mindig megbontó történetelemek nem szerkezetté rendeződnek, amelynek rejtett, felfedezésre váró összefüggései volnának. Inkább olyanok, mint egy uncsi puzzle, ahol végül csak be lehet illeszteni az egyszínű elemet is, kizárásos alapon.
A bravúrosan felvett, szokatlan kompozíciójú, erős textúrájú képek pedig, épp azáltal, hogy olyanok, mintha egy manapság divatos skandináv thrillerből valók volnának, csak a hiányérzetet mélyítik még tovább. Hosszú-hosszú, míves felvezetései lesznek egy teljesen indokolatlan, gyenge, melodrámai poénnak.
Ajánljuk majdnem az összes többi dán (norvég, izlandi, svéd, finn) filmet; azok mostanában igen jók.
Nem ajánljuk azért mindegyiket. Ezt most inkább nem. Nem látom a célcsoportot sehol.
