2015 márciusában új időszámítás kezdődött Idlibben. Különböző iszlamista frakciók egyesültek, és közös rohamban elfoglalták a várost, majd a későbbi orosz támogatásnak köszönhetően erőre kapó kormányerők a megyébe buszoztatták a magukat megadó, többnyire iszlamista felkelőket és családjaikat. Az addig 1,5 milliós megye lakossága így 4,5 millióra duzzadt. A sok egymással rivalizáló frakció közül 2017 első felére a Haj’at Tahrír as-Sám (HTS) emelkedett ki, mely felszámolta vagy engedelmességre szorította a többi iszlamista csoportot, majd ugyanazon év novemberében saját kormányzatot hozott létre.
Azóta a HTS szinte egész Szíriára kiterjesztette hatalmát. A belső menekültek elméletileg hazatérhetnek, az elmúlt évtizedben kialakított egzisztenciát azonban nem könnyű egyik napról a másikra feladni.
– Inshallah nyáron, ahogy a gyerekeknek megkezdődik a szünet, visszamegyünk Homszba – mondja Abu Karím, aki szüleivel és feleségével Homsz mellől menekült Idlibbe. A férfi az egyik földijének Idlib belvárosában álló éttermében dolgozik, pénzéből épphogy fizetni tudja a bérleményét, ahova immár három gyereke született. Ő a szerencsésebbek közé tartozik, mivel a lakása – bár más lakik már benne, akinek a kiköltözése a békéltető bíróság határozatán múlik – legalább megvan.
A felkelők 2015-ös előretörésekor Idlibből is tízezrek menekültek el a kormány által ellenőrzött területekre. Voltak köztük, akik együttműködtek a rezsimmel, és féltek a bosszútól, mások a közalkalmazotti fizetésüket szerették volna megőrizni, megint mások attól rettegtek, hogy a kormány ideggázt vet be. Ingatlanjaikat hátramaradt rokonaik gondjaira bízták, esetleg kiadták. Akik nem voltak ilyen előrelátók, azoknak a lakásába belső menekültek költöztek, a rezsimmel nyíltan együttműködőkét pedig a felkelők osztották szét egymás közt. Ők most kérhetik ingatlanjaik visszaszolgáltatását a korábban Hadizsákmány Iroda, mostanában már Lakhatásért Intézet néven működő hivataltól. A keresztények ingatlanai esetében a kormányzat korábban kategorikusan megtiltotta, hogy bárki birtokba vegye azokat. Ők még 2015-ben menekültek el, amikor a kormányerők kiűzését követő zűrzavarban radikálisok zaklatták őket. Miután a biztonság helyreállt, a HTS-hez lojális kormány próbálta visszahívni őket Idlibbe, de egyelőre csak pár család érkezett.
Török segítséggel
– Hallottuk, hogy jönnek a MIG-ek, megvártuk, hogy ledobják a két bombájukat, mert csak annyi volt nekik, aztán folytatódott az élet. Az iskolák sem függesztették fel a tanítást – emlékszik vissza Abu Musztafa, akinek a testvérei Hamába költöztek, de ő és felesége itt maradt.
A lerombolt épületeket szinte azonnal újjáépítették. Ami rom a városban most van, az mind a haláltusáját vívó Aszad-rezsim utolsó rúgása volt, amikor decemberben a lázadók megindultak Aleppó felé. Kivételt csak az egykori polgármesteri hivatal és a város legmagasabb épülete, a Szíriai Vöröskereszt székhelyéül szolgáló, egykor négycsillagos Carlton szálló jelent, amelyeket még 2017-ben bombáztak le, de megfelelő gépek híján kockázatos lenne a bontásuk.
Amíg Damaszkusz és Aleppó valaha vibráló központjaiban ötből egy, de legjobb esetben is két üzlet van nyitva, addig Idlibben virágzik a kereskedelem. Törökországból importált feldolgozott élelmiszerek, elektronikai eszközök sorakoznak a kirakatokban, no meg elegáns öltönyök, amilyenre az új elnök, Ahmed al-Sharaa is lecserélte terepszínű ruháját. Az elsődleges fizetőeszköz a török líra, ami mellett az amerikai dollárt is elfogadják, illetve miután újraéledt a kapcsolat a korábban a rezsim által ellenőrzött vidékekkel, már az Aszad arcképével ellátott szíriai lírát is.
A törökök egyebet is adtak a városnak. 2015-ben például a támogatásukkal megalapított Idlibi Egyetemet, amely egyebek mellett orvosi, mérnöki és médiatanulmányokat, valamint saría képzést is kínál. A telefonhálózatot szintén Törökország biztosítja, a Syriatelt és a többi, kormányterületekről sugárzott hálózatot csak a rezsim bukását követően, januárban terjesztették ki újra a megyére, azóta is csak ingadozó minőségben. Az áram szintén a törököktől érkezik, így míg Aleppóban vagy Damaszkuszban napi 2–3 órán át van csak áram, Idlibben szinte egész nap.
Az új idlibiek
Az éjszaka kivilágított belvárosban gyakori a férfi kísérő nélkül sétáló nők látványa. Nagy szó ez, hiszen
Damaszkuszban, Homszban és Aleppóban sötétedés után az emberek, ha tehetik, nem lépnek az utcára, Idlibben azonban tökéletes a biztonság. Persze csak akkor, ha valakinek a szubjektív biztonságérzetét nem zavarják az üzbég, ujgur és egyéb harcosok, akik terepszínű ruhában, hosszú szakállal, vállukon olykor fegyverrel sétálgatnak a központban.
Akadnak más külföldiek is, de mivel a helyiek külseje is sokféle, az arab és kaukázusi harcosok nem szúrnak szemet. Egyes források tízezer külföldi dzsihadistáról beszélnek. Korábban a helyiek közé vegyülve laktak, ma már saját utcáik vannak. Akadnak köztük, akik szíriai nőt vettek el, jellemzően valamely harcostársuk női hozzátartozóját. Mivel a harcokból nem lehet megélni, polgári foglalkozásuk is van, a többségük boltot nyitott vagy a korábbi szakmájához tért vissza. Abu Omar, aki Deir az-Zórból érkezett Idlibbe, meséli, hogy az al-Shifaa kórházban, amelynek modern felszerelését természetesen Törökországból hozták, egy üzbég orvos végzett rajta epeműtétet.
– Nagyon szigorúak a vallásban – jellemzi őket Abu Omar, aki a sikeres műtétjét követő évben a ramadánkor szokásos taráwíh imának az üzbégek körében népszerű mecsetben akart eleget tenni. Hamar megbánta. A máshol 45 perc, egy óra hosszú ima náluk több mint háromórásra nyúlt, a végén már sajgott a térde. Ez az oka egyébként, hogy a helyiek a pénteki imák alkalmával is elkerülik a külföldiek mecseteit.
Egyébként a hétköznapokban nincsenek feszültségek. Úgy tűnik, hogy politikailag a külföldiek nem jelentenek kihívást a HTS-nek, és a helyi társadalom is megbékélt a jelenlétükkel.
A tengerparton történt tragikus események elkövetői között viszont szép számmal voltak külföldiek is. Ez pedig azt mutatja, hogy a jelenlétük tartogathat még kockázatokat az ország új vezetése számára. Az Idlibben jól működő együttélési kísérlet máshol további tragédiák forrása lehet.
Egy új generáció
A helyiek elmondásai alapján a külföldiek akcentussal bár, de már jól beszélik az arabot. Különösen igaz ez gyermekeikre, akik a helyiekkel vegyülve járnak iskolába, leginkább a Dar al-Wahy al-Sharífbe. Az intézményt még 2017-ben hozta létre az Ahrár al-Shám később HTS-hez csatlakozó vezetője és egy a Gázai övezetből érkezett mudzsahed. Utóbbi otthoni mintára olyan iskola alapítására tett javaslatot, ahol a gyerekek integráltan tanulnak vallásos és egyéb tárgyakat. Bár az iskola eredetileg a harcosok gyermekeinek létesült, hamar vonzónak bizonyult a helyiek körében is. Nem véletlenül, hiszen az állami iskolák osztályaiban olykor 60 diák is van, a magániskolák 200–300 dolláros tandíját pedig kevesen tudják kifizetni. Eközben a Dar al-Wahy al-Sharífban a létszám legfeljebb 30 fő, a tandíj pedig jelképes. Az intézmény azóta hálózattá nőtte ki magát, ma már hetven iskolájuk van, ezekben összesen 16 ezer diák tanul.
– Identitásában muszlim országként tekintünk Szíriára, és ezen belül mutatjuk be a diákjainknak az életmódbeli sokszínűséget. Egy új, Koránt követő generációt nevelünk – mondja az idlibi iskola igazgatója, Abdullah Shawi, aki irodájában, háta mögött tekintélyes vallási könyvgyűjteményével fogadott.
Mindez összhangban van a város vallási identitásának átalakulásával. Idlib korábban is konzervatív város volt, az ott élő maréknyi keresztény család tagjait leszámítva az utcákon a nők hajukat eltakaró hidzsábot hordtak, az arcot is elfedő nikáb nem volt jellemző.
A belvárost 16–18 éves, terepruhát viselő, hosszú hajú fiatal férfiak járják plakátokkal és ragasztószalaggal. Amerre járnak, plakátok hirdetik a helyesnek tartott női viseletet, hogy az Istent és prófétáját szidalmazók hitehagyást követnek el, valamint hogy az ékszer viselete Allahnak nincs megelégedésére. Ezzel együtt az ékszerboltok továbbra is szép forgalmat jegyeznek.
A változás a mecsetekben is szembetűnő. Korábban a damaszkuszi vallásügyi minisztérium által delegált imámok tartották a pénteki ima előtti beszédeket, akik az állam által preferált szúfi irányzatot képviselték. Most a város egyik legfontosabb mecsetében kiborotvált bajuszú, hosszú szakállú, fejére terített piros-fehér kendője miatt kuvaiti szalafita hitszónok benyomását keltő imám prédikál. A pokol szörnyűségeit részletezi a Korán és a prófétai hadíszok betűjét követve, ahogy a fundamentalisták szokták. A mecset falait az idlibi vallásügyi minisztérium (ma már csak igazgatóság) emblémájával ellátott molinók takarják, melyeken egyebek mellett az ima helyesnek tartott módjáról világosítják fel az embereket. A hétköznapi szalafizmus a részletekben rejlik.
Idlibben már megvalósult az iszlám alapú közrend, amelyre az ország más részein a helyi társadalom összetétele miatt kevés esély van. Idlib minden Idlibié. A kérdés az, hogy Szíria is minden szíriaié lesz-e.
Sayfo Omar
A szerző a Migrációkutató Intézet kutatási vezetője.
