A pucér betontömbök előtt üvöltött az élet. Segédmotorok dudáltak a sikátorokban, a levegő tele volt az égett szemét szagával. A forróság fejbevert, ahogyan kiszálltam a kocsiból, átizzadtam az ingem. Dél volt a Shatila menekülttáborban, ragyogó napsütés. Azt akartam megtudni, mit szólnak az itt élő palesztinok ahhoz, hogy napokon belül újabb háború törhet ki Izrael és Libanon között.
A tábor közepe felé sétálva az ember megcsodálhatja a nyomor építészetét. Mindenféle tervezés nélkül egymásra épített házakat, amelyek addig nőnek az ég felé, amíg össze nem omlanak. Bejrútban a nyomor hosszában növekszik, mert nincs elég föld. Az örök homályban álló szűk utcák felett kábelkötegek vezetik az áramot.
Egymásra ragasztott, kopott és frissen nyomtatott plakátok, falfirkák mesélik el a palesztin ellenállás történetét Jasszer Arafattól egészen Abu Ubaidáig, a Hamász jelenlegi szóvivőjéig. A legtöbb esetben halottak néznek vissza a nedves falakról.
Libanonban – csakúgy, mint Ciszjordániában és a Gázai övezetben – óriási a mártírkultusz. Mindenkit mártírnak tekintenek, aki a háborúban, illetve az ellenállásban vesztette az életét.
Az iszlám szerint aki az igaz ügyért áldozza az életét, azonnal a mennyekbe kerül. A palesztinok között azonban a mártírkultusz forrása nem kizárólag a vallás. Az olyan szekuláris frakciók is kiteszik a halottjaik képeit, mint a vállaltan kommunista Palesztin Néppárt, amely nyilvánvalóan nem a mennyek ígéretével próbál új tagokat toborozni. A jelek szerint jól megférnek a halott kommunisták és iszlamisták egymás mellett a falon.
