Nem Magyarország az egyetlen uniós állam, ahol a június 9-i európai parlamenti választásokkal egyidőben további szavazásokat rendeznek. Míg itthon a brüsszeli delegáltak mellett az önkormányzatok összetételéről is döntünk, addig Belgium az ország egységéről is. A szövetségi és regionális választások után a többszintű belga hatalomgyakorlás sajátosságai miatt hat kormány fog felállni, és mivel a különböző nyelvi, etnikai és földrajzi területeken élők többnyire különböző pártokra szavaznak, egyértelmű győztest aligha lehet majd kihirdetni.
A népszerűségi listák alapján a legbefolyásosabb erő egy flamand szecesszionista párt lesz, amely céljai szerint két részre szakítaná Belgiumot.
Úgy gondoljuk, hogy Belgium egy kényszerházasság. És ha valamelyik fél válni akar, azt felnőttek módjára megbeszéljük
– véli Tom Van Grieken, az elszakadáspárti Flamand Érdek (Vlaams Belang) vezetője. A flamand nacionalista pártnak a választásdömping után az ország tehetősebb felét adó, hollandajkú Flandriában, de szövetségi szinten is a legnagyobb parlamenti frakciója lehet, ahogy a legnépesebb belga delegációt is ez a párt küldheti az EP-be.
Ennek fényében különösen fenyegetően hangzik a pártot 28 éves kora óta vezető Van Grieken alábbi ígérete:
Ha nem akarnak tárgyalóasztalhoz ülni velünk, akkor egyoldalúan fogunk elszakadni.
Miről beszélünk, amikor Belgiumról beszélünk?
Belgium egy lényegesen lazább államegység annál, mint ahogy gondolnánk. Mai formáját öt államreform után nyerte el 1970 és 2001 között. Jelenleg úgynevezett aszimmetrikus szövetségi alkotmányos monarchia az államformája. A bonyolultan hangzó fogalom egy valóban bonyolult közigazgatási és politikai rendszert takar, amely három hatalmi szintből áll: szövetségiből, regionálisból és nyelviből.
Elsőként nézzük a regionális szintet. Belgium három fő területből áll:
- az ország területének 44 százalékát, ám a lakosság 60 százalékát adó, északi Flandriából,
- a déli Vallóniából, ahol a többség franciául beszél, de él itt egy kislétszámú német közösség is,
- illetve a hivatalosan kétnyelvű, de valójában francia többségű fővárosi régióból, Brüsszelből.
Mindhárom régió saját parlamenttel és kormánnyal rendelkezik, de hogy még bonyolultabb legyen a képlet, az ország nyelvi-kulturális alapon is három részre tagoldóik: flamand, vallon és német közösségekre.
- A flamandok alkotják a legnagyobb etnikai tömböt: ők a lakosság 58,
- míg a vallonok a 31 százalékát teszik ki.
- Az ország keleti részen élő németség aránya a teljes népességen belül mindössze 1 százalék,
emellett a belga alkotmány által nyelvi alapú közösségeként elismert három csoport mellett 10 százalékot tesznek ki a vegyes vagy más etnikumúak.
Miután a fővárosi körzetben flamandok és vallonok vegyesen élnek, illetőleg mivel a németek kizárólag Vallóniába tömörülnek, a közösségek és a régiók területileg nem fedik egymást – ezért is nevezik aszimmetrikusnak a belga szövetségi államot.
Habár jogilag a szintek egyenlők, a régiók és közösségek hatás- és felelősségi köreit folyamatosan bővítették. Ezeknek az elosztása a szubszidiaritás elve alapján működik: míg a közösségek egyebek mellett oktatással, kulturális és nyelvi ügyekkel, egészségügyi és a szociális szolgáltatásokkal foglalkoznak, addig a régiók hatáskörébe tartozik az ipar, a mezőgazdaság és a lakhatás, de a negyedik államreformot levezénylő Jean-Luc Dehaene vezette kereszténydemokrata kormány még a külpolitikára is kiterjesztette a decentralizációt, így a belga szubnacionális entitások saját maguk köthetnek például nemzetközi megállapodásokat.
Vagyis, amikor azt mondjuk, hogy Belgiumban az EP-választással egyidőben szövetségi és regionális választásokat tartanak, valójában hat különböző testületben újítják meg a képviselők mandátumát.
Válás szlovák módra
A csaknem kétszáz éves Belgium történetével egyidős a nyelvi megosztottság. Az Egyesült Holland Királyság déli területeinek függetlenedésekor egyedül a francia nyelvet használták a hivatali életben és a politikában, mivel a választójoggal rendelkező gazdag polgárság és papság csaknem teljesen frankofón volt. A 19. századi belga szabadságharc idején a déli tartományok még jóval fejlettebbek voltak az északi országrésznél, amely hiába adta már akkor is az ország lakosságának nagyobbik részét, sokáig egy agrárjellegű, szegény vidéknek számított. A flamandok hiába harcoltak ugyanúgy a belga függetlenségért, a frankofón államszervezetben háttérbe szorultak a politikai és szociális életben, ezért ki kellett harcolniuk a nyelvi egyenjogúságot. A 20. századra mindkét régió a saját nyelvét használhatta az oktatásban, a hivatali ügyintézésben, a bíróságokon stb.
Ráadásul a múlt évszázadra a vallon nehézipar is válságba került, így a hatvanas évek közepére a külföldi tőke és a modern iparágak számára vonzóbb – a kontinens második legforgalmasabb kikötőjével rendelkező – Flandria gazdasági fejlettségben és az egy főre jutó GDP-tekintetében is megelőzte Vallóniát. Azóta az észak számít a tehetősebb, a dél pedig a „szegényebb” régiónak.
A szecesszionisták Flandria függetlenedését gazdasági, politikai és kulturális okokból szorgalmazzák. Érvelésük szerint az országrész külön válásával megszűnne az a bonyolult és helyenként valóban diszfunkcionális államszervezet, amely rendre kitermeli a leghosszabb ideig tartó kormányalakítás kétes dicsőségű rekordját. Erre 2010–11 között került sor, amikor 541 napba telt, mire felállt a szövetségi kabinet. Hiába fogadtak el ezek után „Hatékonyabb föderális állam, autonómabb entitások” címen egy hatodik alkotmányreformot is, két választási ciklussal később, 2018 decembere és 2020 októbere között még ennél is tovább irányította ideiglenes kormány az országot. A mostani belga miniszterelnök, Alexander De Croo csak két évvel (652 nappal) az előző kormány bukása után tudta letenni az esküjét.
A flamand nacionalisták a jóléti sovinizmusra rájátszva gyakran hangoztatják, hogy az északiak adóiból finanszírozzák a déliek kiterjedt szociális ellátórendszerét.
A flamand szeparatizmust kisebb-nagyobb mértékben két nagy politikai tömb képviseli:
- A mérsékelt jobboldali Új Flamand Szövetség (N-VA) immár tíz éve a legnagyobb pártja nem csak a flamand, hanem a szövetségi parlamentnek is. Ők nem elszakadást, hanem államreformot sürgetnek, és egy konföderatív keretben tartanák ideálisnak az együttélést, ahol a régiók ténylegesen önálló, független államokká válnak. Flandriában kormányon, szövetségi szinten ellenzékben vannak. Országosan a második helyre szorultak, ugyanis az előző, 2019-es választások óta egy másik flamand párt vált dominánssá.
- A politikai spektrumon még inkább jobbra helyezkedő Flamand Érdek már nyíltan a teljes függetlenség mellett érvel. A szövetségi parlament alsóházában harmadik, a flamand törvényhozásban a második számú erőnek számítanak, de a jelenlegi tudásunk szerint júniusban mindkét testületben ők adják majd a legnagyobb frakciót. A párt már egy ütemtervet is bemutatott arról, hogyan kívánja elérni Flandria elszakadását, amit 2029-re kívánnak véglegesíteni a cseh és szlovák szétválás mintájára.
A Politico közvélemény-kutatási aggregátora szerint az Új Flamand Szövetséget országos szinten 21, a Flamand Érdeket 25 százalékra mérik, tehát a flamand nacionalisták együttes támogatottsága 46 százalék.
Mégis távol van a belga államiság alkonya
Miközben a legtöbb európai szeparatista párt (a katalántól a skótig) progresszív, bevándorláspárti politikát képvisel, addig a Flamand Érdek nagyrészt a bevándorlásellenes közérzületnek köszönheti emelkedő népszerűségét. A szélsőjobboldali szubkultúrákból kinőtt párt elődjét, a Flamand Blokkot (Vlaams Block) 2004-ben betiltották, miután rasszistának mondta ki a bíróság. A párt ezután a mostani nevén éledt újra, de az áttörésre a 2015–16-os menekültválságig várnia kellett. A Flamand Érdek azóta is uralja a migráció témáját. A népszerűségükről sokat elmond, hogy a legtöbb flamand választó a migrációt tartja az ország legégetőbb problémájának. Ezzel szemben mindössze négy százalékuk gondolja úgy, hogy a mostani szövetségi államszerkezet Belgium legnagyobb baja.
Amennyiben a Flamand Érdek tényleg az első helyen végez júniusban, megszerzi a koalíciós partner kiválasztásának jogát. Ugyanakkor, ha a flamand nacionalisták is adják majd a legnagyobb parlamenti frakciót, a 150 fős testületben várhatóan 20 körüli székhez juthatnak, ami ahhoz kevés, hogy az országos politikában is ők diktálják a tempót.
mivel a Flamand Érdeket ugyanúgy cordon sanitaire zárja körbe, mint például német AfD-t, a francia Nemzeti Tömörülést vagy épp a portugál Chegát – még az Új Flamand Szövetség is elutasítja velük az együttműködést. Más kérdés, hogy a szélsőjobboldali erők erősödésével az együttműködéstől ódzkodó establishment pártok hajlandósága is változhat, elég a legutóbbi svéd vagy finn választásokra gondolni.
A szélsőjobb előretöréséről beszélni az európai politikában lassan közhelyszámba megy, de a jelenlegi felmérések szerint az EU-szkeptikus, bevándorlásellenes, populista erők az EP-választáson valóban 27-ből 9 tagállamban végezhetnek az első helyen, ami után elképzelhető, hogy számos országban újra kell gondolniuk a pártoknak az idáig karanténba zárt politikai erőkhöz való viszonyukat.
Intő példa Belgiumnak a szomszédos Hollandiában Geert Wilders kormányalakítási kálváriája is. Az olyan, kompromisszumkeresésre építő, arányos választási rendszerekben, mint amilyen a holland és a belga, minden politikai erőn koalíciós kényszer van.
Még ha sikerül is a mostani koalíciós pártoknak a Flamand Érdeket megkerülve kormányt alakítaniuk, a kormánytöbbséget várhatóan nem fogják megtartani. A regnáló De Croo-kormányt azért szokták a Négy évszakra utalva Vivaldi-koalíciónak hívni, mert lényegében a politikai spektrum egészét lefedi: kereszténydemokrata, zöld, szocialista és liberális pártokból áll. Ez már önmagában rendkívül törékeny szövetség, főleg úgy, hogy a hét kormánypárt (!) többségének kopott a népszerűsége, és várhatóan kevesebb képviselővel számolhatnak, mint öt évvel ezelőtt. Ráadásul nem csak a jobb, de a bal szél is nyomaszthatja a hagyományos párteliteket: a marxista Munkáspárt, amely szokatlan módon mind a francia, mind a holland területen aktív, jelen állás szerint a harmadik az erősorrendben.
