Az első dolog, amire édesanyám megtanított, amikor kislányként Észak-Koreában éltem, az volt, hogy még csak ne is suttogjak, mert a madarak és az egerek meghallják. Ezt teszik a diktátorok: elültetik a bizalmatlanság tüskéjét az emberek és a családok körében. A tanárok azt mondják a gyerekeknek, hogyha a szüleik rosszat mondanak, jöjjenek és számoljanak be róla.
Ezt a New York Times által idézett anekdotát az Észak-Koreában született Pak Janmi (angol átírással Yeonmi Park) számos alkalommal elmondta már az elmúlt években, egy New York-i eseményen azonban hozzátett még egy, a kontextust megváltoztató mondatot is:
És most ugyanezt látom Amerikában is.
Pak az utóbbi években afféle „celeb szökevénnyé” vált, akinek a gyerekkoráról és a szökéséről szóló könyve Magyarországon is megjelent Élni akartam címmel. A kötet tele van borzalmasabbnál borzalmasabb történetekkel, amelyek beleillenek a más dezertőrök által elmesélt sztorik sorába, ám a mostanában az amerikai konzervatív politika felé forduló Pak esetében már többen is megkérdőjelezték azok valóságtartalmát.
Nyomor és Chanel-táska
Mary Ann Jolley ausztrál újságíró 2014-ben két hétig forgatott Dél-Koreában Pakkal és családjával. Az akkor 21 éves fiatal nő már az Úton vagyok, hogy találkozzam veled című dél-koreai szórakoztató tévéműsor egyik sztárja volt. A talán leginkább varietéként meghatározható show-ban elsősorban nők szerepeltek, akik észak-koreai életükről meséltek, nem csak a dél-koreai közönségnek, de egymásnak is. Pak például hitetlenkedve hallgatta azokat, akik nyomorról és éhezésről beszéltek, és nem értette, hogy jöhettek ugyanabból az országból. Ő ugyanis elmondása szerint jó körülmények között élt, édesanyja például Japánból importált ruhákat viselt Chanel-táskákkal.
Időnként az anyja is feltűnt a műsorban, aki azt magyarázta, hogy a családjuk sosem került olyan nehéz helyzetbe, hogy éhezniük kellett volna. Meg is jegyezte, hogy
amikor a lányom elkezdett dolgozni ebben a műsorban, azt hiszem jobban megismerte az észak-koreai helyzetet.
Idővel aztán Pak a nemzetközi hallgatóság felé is elkezdett nyitni, Jolley azonban megjegyezte, hogy ezek a történetek már másként szóltak, mint a korábbiak. Egy 2014-es előadáson Dublinban Pak éhezésről, kivégzésekről, agymosásról beszélt, valamint arról, hogy milyen érzés volt, amikor titokban megnézte a Titanic című filmet, továbbá látta, ahogy az anyját megerőszakolják, illetve 14 évesen saját kezűleg temette el az apját.
Pak egy másik európai előadáson azt állította, hogy egy nőt azért végeztek ki Észak-Koreában, mert megnézett egy James Bond-filmet, de később Hongkongban már egy dél-koreai film szerepelt a sztoriban. Jolley a Diplomat nevű, ázsiai fókuszú lapnak írt cikkében megszólaltatta Andrej Lankov egyetemi professzort, aki a Szovjetunióban született, a 80-as években cserediákként Észak-Koreában tanult, és kutatásai során több száz, észak-koreai menekülttel készített interjút.
Nagyon szkeptikus vagyok azzal kapcsolatban, hogy egy nyugati film megtekintése miatt bárkit kivégeznének. A letartóztatás valóban lehetséges, de az sem túl valószínű.
Zavaros részletek
Lankov a Washington Post nemrég megjelent cikkében is szkeptikusan fogalmazott azzal kapcsolatban, hogy Pak gyakran beszél arról különféle podcastekben, hogy az észak-koreaiak nem jutnak hozzá térképekhez, és még az olyan alapvető matekfeladatokat sem tanulják, mint hogy 1 + 1 = 2. A nő egy alkalommal azt állította, hogy az észak-koreaiak nem értik a „szeretet” koncepcióját, de Lankov és más szakértők ezt is cáfolták. Ahogy azt is, hogy kivégzéssel járna, hogy ha valaki nem tisztítja rendszeresen az észak-koreai lakásokban kötelezően kint lévő Kim Dzsongil-képet – Pak egyik elbeszélésével ellentétben.
Pak szavait nem csak szakértők, hanem más disszidensek is cáfolták. Egy 2009-ben megszökött és Pakhoz hasonlóan korábban Hjeszanban élő nő elnevette magát, amikor Jolley arról kérdezte, kivégeztek-e bárkit amiatt, hogy amerikai filmet nézett. Azt ugyanakkor elmondta, hogy a tiltott filmek nézéséért 3–7 éves büntetés jár egy átnevelő táborban, ahol szörnyűek a körülmények.
Pak édesapja már nem él, halálának körülményei pedig zavarosak. Janmi szerint 2003-ban, amikor ő tízéves volt, az apját letartóztatták illegális kereskedelem miatt, de az eljárás miatt a családjának is bűnhődnie kellett. Janmi azt mondta, hogy apját 17 vagy 18 év börtönre ítélték, az anya szerint viszont a férfi előbb egy évet kapott, majd ezt tíz évre emelték. Az anya Jolley-éknak azt mondta, hogy időnként őt is kihallgatták, Pak szerint viszont az anyja is börtönben ült egy évig.
Arról, hogy miként jutottak ki az országból, Janmi ugyancsak kétféle verziót mesélt. Az egyik szerint ő és a szülei hármasban szöktek meg, a határ kínai oldalán pedig már autók várták őket az apja kapcsolatai révén. A másik változat szerint viszont csak ő és az anyja lépte át a határt, a fiatal Janminak pedig végig kellett néznie, amint megerőszakolták az anyját. Akárhogy is, az apa átjutott Kínába, ám nem sokkal később meghalt, és vagy Janmi egyedül temette el, vagy mások segítségével, és vagy elhamvasztották, vagy koporsóba tették a testét – erről megint többféle történet hangzott el tőle.
Kommunizmus helyett „woke diktatúra”
A Pak Janmi történeteiben fellelhető ellentmondások most azért kerülhettek újra előtérbe, mert a 2014 óta az Egyesült Államokban élő és amerikai állampolgárságot szerző celeb egyre gyakrabban bukkan fel a konzervatív sajtóban a woke mozgalom támadójaként, és készített vele például interjút Joe Rogan, Megyn Kelly a Fox News-tól, Pak második könyvéhez pedig Jordan Peterson írt előszót. A woke a társadalmi egyenlőtlenségekre hivatott felhívni a figyelmet, ám konzervatív körökben manapság pejoratív értelemben használják.
A beszélgetésekben nem csak Janmi észak-koreai emlékeiről esik szó, de az amerikai tapasztalatairól is. Idén májusban a Fox News egy másik műsorvezetőjének, Mark Levinnek arról beszélt, hogy alma matere, a New York-i Columbia Egyetem ugyanúgy agymosást végez, mint az észak-koreai rezsim. Pak szerint az amerikai oktatási intézményekben a „baloldali indoktrináció” a legnagyobb „fenyegetés”, amellyel az Egyesült Államok és az egész civilizáció szembesül. Pak 2016-ban iratkozott be a Columbiára, ahol emberi jogokkal kapcsolatos előadásokat hallgatott, ám ahogy teltek az évek, egyre inkább elveszítette a lelkesedését.
Ennek egyik oka az lehetett, hogy akkori férjével Chicagóba költözött, és onnan jár vissza az órákra, a másik pedig az, hogy nem találta megfelelőnek az egyetemi kultúrát, amelyet Pak szerint „a biztonságos tér” (safe space) és a genderrel kapcsolatos, személyes névmásokról való diskurzus uralt. Idén megjelent második könyvében (While Time Remains)
Ráadásul szerinte a Columbia Egyetem arra tanítja a diákokat, hogy gyűlöljék az amerikai alkotmány első módosítását, amely védi a szólás- és vallásszabadságot, illetve a gyülekezéshez való jogot, továbbá kimondja azt, hogy polgároknak joguk van kérelmeikkel az államhoz fordulni. A New York Times megjegyzi, hogy Pak könyvében elhallgatta azt a tényt, hogy az egyik tanára Lee Bollinger volt, aki nem csak az egyetem vezetője, de az első alkotmánymódosítás kutatója is, aki a szólásszabadsággal kapcsolatos széleskörű tudásáról, valamint arról ismert, hogy szerinte a szélsőjobboldali személyek elől sem szabad elzárni az egyetemi felszólalások lehetőségét.
Pak egy neves politikusnak is nekiment. Annak ellenére, hogy 2013-ban még egy színpadon szólalt fel Hillary Clintonnal, most már „abszolút hamisnak és hazugnak” minősíti őt, a Facebookon pedig tiltakozott a transznemű-orientált marketingkampányok ellen, mert úgy véli, hogy „a politikai korrektség kitörölte a nőket”. A New York Times megjegyzi, hogy Pak átváltozása celeb szökevényből a liberális identitáspolitika kritikusává igen ritka jelenség, mert a több tízezer észak-koreai menekültből csak nagyon kevesen szállnak be a befogadó hazájuk politikai életébe. Erre a pálfordulásra Jay Song, a Melbourne-i Egyetem koreai tanulmányokkal foglalkozó professzora nyújthat magyarázatot. Úgy véli, hogy Pak azt tükrözi vissza a közönségének, amit az hallani akar: akár azt, hogy megerősítse a tekintélyelvűségtől való félelmüket, akár azt, hogy jogos a gyanakvásuk a liberalizmussal szemben: „Pak Janmi annak a társadalomnak a tükre, amelyikben él. Érzi, mit akarnak tőle az emberek.”
