A hírek szerint Oroszország újratervezi az ukrajnai háborúját. Az konfliktus első szakasza lezárulni látszik azzal, hogy Moszkva bejelentése szerint az elkövetkezőkben Kelet-Ukrajnára koncentrálnak az orosz műveletek. A villámháborús tervek megakadályozásában jelentős szerep jutott az ukrán civileknek, akik a hadsereg mellett, a támadók vonalai mögött komoly károkat tudtak okozni az egyébként is nehézségekkel küszködő orosz logisztikai utánpótlásnak.
Az ukrajnai háború eddigi fejleményeiről kérdeztük a NATO Különleges Műveleti Iskolájában, valamint több amerikai egyetemen is tanító, illetve a West Point Katonai Akadémia Modern Hadviselés Intézetében vendégkutatóként dolgozó Dr. Fábián Sándort, aki 2017-ig a Magyar Honvédség tisztje volt a különleges műveleti erők soraiban. Az egykori alezredes a több mint tíz évet átívelő kutatásaiban azt vizsgálta, hogy a kis országok nemzetvédelmi stratégiáiban miként kellene nagyobb szerepet szánni a nem hagyományos katonai elveken alapuló, úgynevezett irreguláris hadviselésnek. A kutatás aktualitását kezdetben Afganisztán adta, ahol a nyugati országok, Fábián szerint elhibázottan
A 2014-es krími események után mind a skandináv, mind a balti államok jelentősen megváltoztatták védelmi koncepcióikat, és újraszervezték a honvédelmi struktúrájukat. Bár ezen új koncepciók, amelyeket az említett országok „totális védelmi stratégiának” neveznek, újdonságként megjelenítik az irreguláris védelmi elemeket (például tartalékos területvédelmi erők), továbbra is a hagyományos katonai képességekre helyezik a fő hangsúlyt, és így igyekeznek felvenni a versenyt az orosz haditechnikai és létszámbeli fölénnyel. Fábián koncepciója szerint azonban az ilyen fenyegetéssel szembenéző országoknak teljesen új alapokra helyezett védelmi koncepciókra és az azt megvalósító honvédelmi szervezetre van szükségük ahhoz, hogy bármi esélyük is legyen egy esetleges konfliktusban. Fábián javaslata szerint a lakosság önkénteseiből verbuvált irreguláris katonai szervezetek potenciális erősokszorozó szerepet játszhatnak egy túlerőben levő konvencionális hadsereg támadása esetén, vagyis szükség van egy, irreguláris hadviselési elvek alapján specifikus célokra szervezett, felkészített és felszerelt professzionális irreguláris haderő létrehozása.
A volt alezredes kutatásai a krími események után is még inkább elméleti lehetőségként merültek fel, egy remélhetőleg soha be nem következő jövő esetére. Ha az egész elméletet nem is, de annak sok elemét a mostani ukrán konfliktus igazolni látszik, hiszen láthatjuk, hogy az ukrán védelem irreguláris elvek alapján ér el jelentős sikereket a technikai és létszámfölényben lévő orosz, hagyományos haderővel szemben. Mindez felveti a kérdést, hogyha a jelenlegi civil lakosokra épülő ukrán védelmi rendszer ilyen hatékonysággal működik, akkor mennyivel hatékonyabb lenne egy professzionális irreguláris haderő. A szakértőt Orlandóban értük utol telefonon, megkértük az ukrán események értékelésére, valamint az elméletének bemutatására.
∗
Több mint egy hónapja zajlik a háború Ukrajnában, és az ország fegyveres ereje egyelőre sikerrel áll ellen a mennyiségi és látszólag minőségi fölényben levő orosz erőknek. Miként értékeli a háború eddig történéseit katonai szempontból?
Az amerikai és általában a nyugati sajtó az orosz katonai fiaskótól és az ukrán védelmi képességek váratlan hatékonyságától hangos. A különböző közösségi oldalakon hemzsegnek a videófelvételek és a fényképek, amelyek ezt a látszatot támasztják alá, ugyanakkor szerintem fontos hangsúlyozni, hogy ezek a kommentárok legtöbbször a nyugati „lencsén” keresztül nézik a háborút, a nyugati mércéket alkalmazva értékelik az orosz haderőt. Ezzel a szemmel nézve az orosz haderő csak akkor lett volna sikeres, ha néhány nap alatt elfoglalja Ukrajnát a lehető legkevesebb veszteség árán. Nem vagyok biztos abban, hogy az orosz oldalon ugyanígy mérik a sikert, de abban sem, hogy a nyugati elemzők pontosan látják-e, mi a hosszútávú orosz cél Ukrajnában. Ennek hiányában nehéz megítélni az eddigi eseményeket. A nyugati értékelésekhez tartozik az is, hogy 2014 óta a Nyugat jelentős és sokrétű támogatást nyújtott Ukrajnának egy potenciális konfliktusra való felkészüléshez, így most megkérdőjeleznék a támogatások hatékonyságát, ha nem beszélnének ukrán sikerekről.
A nemzetközi közvéleményt és a katonai elemzőket az is meglepte, hogy az ukrán lakosság morálja nem omlott össze, az orosz vonalak mögött látványos ellenállás bontakozott ki a civil lakosság fegyveres csoportjai részéről. A felvételeken átlagos ukrán férfiak láthatók, amint leállásokat hajtanak végre orosz logisztikai konvojok, de akár harcjárművek ellen is. Az amerikai sajtóban több beszámoló is megjelent, amelyek arra utalnak, hogy az ellenállás nem teljesen spontán történt, hanem jelentős felkészülés áll mögötte. Szóba került az ellenállási műveleti koncepció (Resistance Operating Concept), amelyet nyugati, elsősorban amerikai és NATO-s különleges műveleti katonák dolgoztak ki, és amelyre alapozva segítették az ukrán védelmi rendszer átalakítását és felkészítését. Miről van szó itt pontosan?
Az ellenállási műveleti koncepció egy több évig tartó folyamat eredményeképpen került publikálásra. Elsősorban a skandináv és a balti államok stratégiai kutatóintézetei, ezen országok különböző, a honvédelemben érintett kormányzati szervei, valamint az amerikai különleges műveleti erők európai parancsnoksága és a NATO különleges műveleti erők parancsnoksága együttműködésének eredménye. A koncepció lényege, hogy kiterjeszti a honvédelem felelősségét a kormányzati szerveken túl a társadalom teljes egészére az egyénektől kezdve a magánvállalkozásokon keresztül a nem-kormányzati civil szervezetekig (NGO) mindenkire. Javaslatokat fogalmaz meg, illetve általános keretet teremt a társadalom különböző elemeinek felkészítésére, a különböző feladatok elosztására az együttműködés elvi alapjaira vonatkozóan is. Ami szintén fontos a koncepció kapcsán, hogy két fázisra osztja a honvédelmi feladatokat, a konfliktust megelőző, az össztársadalmi stabilitást (resilience) kialakító és fenntartó feladatokra, valamint a konfliktus alatti, társadalmi ellenálló képességre (resistance) fókuszáló feladatokra.
Bár megítélésem szerint ez a dokumentum egy rendkívül jó kezdő lépés, nagyon sok eleme van, amely megakadályozza a koncepciót alkalmazó országokat, hogy a legideálisabb eredményt érjék el.
Ilyen probléma például, hogy az elvek és követelmények – amelyeket a koncepció javasol – mind a II. világháború nyugati ellenálló mozgalmainak tanulmányozásából erednek, márpedig ezek nagy része egyáltalán nem vagy csak részben alkalmazható a 21. században.
Ugyanakkor azokat a leginkább releváns példákat, amelyek az elmúlt évtizedekben történtek (például az iraki, az afganisztáni, a csecsen vagy a szíriai felkeléseket), illetve néhány terrorista szervezet működésének a részletes tanulmányozását figyelmen kívül hagyták. Nemrég írtam a West Point amerikai katonai akadémia Modern Hadviselés Intézetének felkérésére egy részletes kritikát erről a koncepcióról.
Ebben a koncepcióban csak a civilek harcolnak, vagy „rendes” katonáknak is jut valamilyen szerep? Az ukrán felvételeken főként civileket látunk, de néha a képek szélén felbukkannak rövid időre egyenruhások is. A különleges műveleti katonák az elmúlt 20 évben arról váltak elsősorban ismertté, hogy éjszakai rajtaütéseket vagy túszmentő akciókat hajtanak végre, esetleg a helyi különleges erőket mentorálják. Ez most egy új szerep számukra?
A kis közép- és kelet-európai NATO-országok különleges műveleti erői már megalakulásuk óta (Magyarországon 2005 óta) egyfajta identitásproblémával küzdenek a saját hazájukban. Mivel a legtöbb országban ezt a képességet amerikai ösztökélésre hozták létre annak érdekében, hogy az országok teljesíteni tudják a szövetségi kötelezettségeiket Irakban és Afganisztánban, mindig is kicsit mostohagyereknek számítottak az egyes országok hagyományos honvédelmi rendszerében, és komoly fejtörést okoztak a védelmi tervezőknek, miként lehet ezt a képességet hatékonyan beépíteni a honvédelem rendszerébe. Hasonlóképpen a hagyományos katonai közép- és felsővezetők mindig is idegenkedve tekintettek erre a képességre részben a hagyományok hiánya miatt, részben azért, mivel az soha nem épült be igazán a katonai oktatási rendszerbe, így a „szakmán” kívül nem sokan értik, miről is szól. Itt kerül képbe az, amit jelenleg látunk Ukrajnában.
A különleges műveleti erők egyik alapfeladata az ellenálló erők szervezése, kiképzése, felszerelése és szükség esetén vezetése egy konfliktusban. Ennek a feladatnak egy igen hatékony végrehajtását látjuk most Ukrajnában, ahol az ukrán különleges műveleti erők kulcsszerepet játszanak a civil „felkelő erők” katonai sikereiben az orosz megszállók ellen.
2017-ben lépett ki a Magyar Honvédségből, és kezdett el a NATO-ban és különböző amerikai egyetemeken tanítani. A kutatásai középpontjában az áll, hogy az erőforrás-hiányos országok miként alakítsák át az országvédelmi koncepciójukat úgy, hogy ne csak a konvencionális képességeket (légierő, páncélos és gépesített erők stb.) fejlesszék, hanem az irreguláris vagy a támadó hátában megszervezett gerilla hadviselésre is alaposan felkészüljenek. A mostani ukrajnai események mintha igazolnák az ön felvetéseit, miközben úgy tűnik, hogy a kelet- és közép-európai országok haderő-modernizációjában mégis csupán az új tankok, tüzérségi eszközök vagy vadászbombázók beszerzése állna a középpontban.
Annyit pontosítanék, hogy az én elméletem ennél sokkal radikálisabb. Én azt javaslom, hogy teljesen hagyjanak fel az utóbbival, és kifejezetten csak az előbbire koncentráljanak, illetve a javaslatom nem korlátozódik a kelet- és közép-európai országokra, hanem bármely országra vonatkozik, amelyik úgy ítéli meg, hogy van félnivalója egy nála sokkal nagyobb és fejlettebb haderővel rendelkező országtól, legyen az Oroszország, Kína vagy éppen az Egyesült Államok. Nehéz röviden összefoglalni a teóriám lényegét, hiszen azt egy könyvben és több tucat rövidebb elemzésben építettem fel több mint 10 év alatt, de ha nagyon röviden kellene összefoglalnom, akkor a következőt mondanám.
Az elmúlt évtizedekben akkora aszimmetria alakult ki néhány nagyobb ország és a világ többi országa között, amely lehetetlenné tesz egy „hagyományos”, a II. világháborús elvekre alapozott háborút a legtöbb ország számára. Ez az aszimmetria szinte minden téren jelentkezik, de természetesen a leglátványosabban a költségvetési kiadásokban (mit engedhet meg egy ország magának), és ebből fakadóan az eszközök darabszámában, a technikai-fejlettségbeli különbségekben vagy az egyes országok anyagi és humán erőforrásaiban. Én azonban nem szűkítem le az aszimmetria vizsgálatát csak ezekre a területekre, hanem ide veszem egy adott ország infrastrukturális rendszerét, a jogszabályi környezetet vagy a honvédelmi rendszer egészének készségszintű gyakoroltatását. Ez az aránytalanság a képességek és kapacitások tekintetében megköveteli vagy megkövetelné minden érintett országtól, hogy valamilyen megoldást találjon a problémára.
Hosszú évek során különböző megoldások összehasonlító elemzése után arra az eredményre jutottam, hogy az érintett országoknak teljesen újra kell gondolniuk a honvédelmi rendszereiket, és egy teljesen másfajta stratégiai koncepciót, illetve az azt végrehajtó, új alapokra helyezett katonai struktúrát kell kialakítaniuk. Ezek az új rendszerek szinte semmiben sem kellene, hogy hasonlítsanak arra, amit jelenleg mi honvédelmi struktúraként vagy haderőként értelmezünk.
Ahogyan fegyvernemek, szakcsapatok, fegyverrendszerek, rendfokozatok, eljárások, szervezeti formák oly sokszor eltűntek már a történelem süllyesztőjében, úgy sok olyan dolognak, amelyeket a jelenkori haderők megmásíthatatlan részeinek gondolunk, szintén el kell tűnniük.
A balti államok és Lengyelország ebből a szempontból talán kicsit előbbre járnak a többi országnál, hiszen folyamatosan felülvizsgálják a már eddig is hibridnek mondható védelmi koncepciójukat, és nagyon szoros figyelemmel kísérik a háború és a haderő újragondolásával kapcsolatos kutatásokat. Nemrég például megkeresett a Balti Védelmi Egyetem stratégiai kutatóintézete, és felkért egy tanulmány összeállítására a témában. Hasonló felkérésnek tettem eleget nemrég a Lengyel Nemzetvédelmi Egyetem és a területvédelmi erők parancsnokhelyettesének közös szponzorálásában megjelenő, a 21. századi hadviselést vizsgáló tanulmányban is.
Az ön koncepciója alapján mik lehetnek az ukrajnai háború hatásai a kis közép- és kelet-európai államok országvédelmi stratégiáinak kialakítására?
Ez egy nagyon fontos kérdés, ugyanis én azt látom, hogy (érthető okok miatt) mindenki arra koncentrál, mi történik napi szinten az ukrán háborúban, de szinte senki sem foglalkozik azzal, hogy levonja a megfelelő következtetéseket a saját, hosszútávú honvédelmi koncepcióira vonatkozóan. Erről nemrég írtam egy figyelmeztető szándékú értekezést, amelyben felhívom a figyelmet arra, mennyire fontosak a tanulságai ennek a háborúnak, konkrétan a kelet- és közép-európai országok, valamint más kisállamok számára, és milyen nagy baj lenne, ha elszalasztanánk a lehetőséget, és később újra kellene tanulnunk a saját kárunkon.
Röviddel a cikk megjelenése után a West Point katonai akadémia Modern Háború Intézetének egyik kutatója megjelentetett egy írást, amelyben azt taglalta, hogy az amerikai katonai berkekben jelenleg zajló elméleti vitát jelenleg a konvencionális hadviselés védelmezői és az én koncepcióm szembenállása uralja, egyúttal megjósolta, hogy az ukrajnai konfliktus nagy szerepet játszik majd ennek a vitának az eldöntésében.
Én talán nem mennék ilyen messzire, de tény, hogy néhány nagyon fontos tanulság már most leszűrhető a háborúból. Ezek a következők:
- Igen, az ellenállás és az irreguláris hadviselés működik egy hagyományos haderővel szemben (bár, ugye, ezt már Irak és Afganisztán óta tudjuk).
- Az országoknak van lehetőségük ezt a megközelítést még hatékonyabbá tenni, ha időben átszervezik védelmi struktúrájukat, és professzionális irreguláris haderőt hoznak létre.
- Mivel a harcok a lakott területek védelmi előnyeit kihasználva főleg a városokban zajlanak, ezért a jövőbeli városfejlesztési terveknek figyelembe kell venniük az irreguláris védelmi igényeket, követelményeket.
- Irreguláris hivatásos haderőnek a hadviselési forma sajátosságainak megfelelő felszerelésre és fegyverzetre van szüksége, amely a hadiipar teljes átalakítását és nemzeti tulajdonban vételét követeli.
- Katonai szövetségeknek, például a NATO-nak teljesen új alapokra kell helyeznie a terveit és a koncepcióit. A sztenderdizáció és az interoperabilitás helyett és mellett a különböző országok egyéni stratégiáinak integrálására és maximális támogatására kell fókuszálnia, és ennek megfelelően kialakítani a képességeit.
- Az Egyesült Államoknak újra kell gondolnia a szerepét, és át kell szerveznie a külföldi hadseregek számára nyújtott támogatási programját. Az eddigi irányító-megmondó szerepkör helyett a támogató, lehetővé tévő szerepkörre kell átalakítania rendszerét.
Figyelve az amerikai és egyéb nyugati híradásokat hirtelen nagyok sok „ellenállás-szakértő” tűnt fel a horizonton, akik eddig vagy egyáltalán nem publikáltak a témában, vagy egyenesen ellenezték a javaslataimat. Most minden orgánum attól hangos, hogy milyen hatékony az ukrán ellenállás, és mindenkinek le kell vonnia ebből a megfelelő következtetéseket. Remélem, ezek a szakértők ugyanilyen elánnal állnak majd ki a koncepció mellett akkor is, amikor a konfliktus véget ér, és eljön az ideje, hogy a tanultak alapján forradalmi változásokat hajtsanak végre.
